TIZENHATODIK FEJEZET,

MELYBEN ELINGER KIHÚZZA ÕT A VÍZBÕL,
Õ VISZONT ELINGERT BELÖKI A VÍZBE

A fürdõzõk mindig beúsztak a Duna közepéig, a bécsi hajó elé, és sikongva ringottak, hintáztak az óriási hullámokban. Esti, aki délutánonként úszónadrágban heverészett a parton, irigykedve szemlélte a vidám társaságot. Jobban úszott, mint itt akárki, viszont képzelete is jobban mûködött, mint itt akárkié. Ennélfogva gyáva volt.

Egyszer elhatározta, hogy törik-szakad, átúszik a másik partra.

Izmos karjai hadarták a vizet. Észre se vette, máris a Duna közepéig ért. Ott egy kicsit megállapodott. Figyelni kezdte önmagát. Nem lihegett, szíve rendesen mûködött. Még bírta volna sokáig. De eszébe jutott, hogy nem fél, és ettõl a gondolattól, hogy nem fél, annyira megijedt, hogy nyomban félni kezdett.

Vissza is fordult. Csakhogy a part, ahonnan indult, még távolabbnak látszott, mint a túlsó part. Ezért a túlsó part felé igyekezett. A víz errefelé idegenszerû volt, mély és hideg. Bal lábát megfogta a görcs. Amikor kirúgta a jobb lábát, azon is összecsomósodtak az izmok. Amint szokta, a hátára akart feküdni, de csak ide-oda hánykolódott, forgott, lebukott, ivott pár kortyot, egy-egy pillanatra fel-feltûnt, majd a víz sötét fátyolaiba bonyolódva merült-merült lefelé. Kezei kétségbeesetten hadonásztak.

A parton ezt észrevették. Kiabáltak, hogy valaki a folyó közepén fuldoklik.

Egy kék nadrágos fiatalember, aki a fürdõház korlátjára könyökölt, már a hullámok közé vetette magát, s hatalmas irammal úszott a fuldokló felé.

Még idején odaérkezett.

Esti feje éppen kibukkant a vízbõl. Az életmentõ belemarkolt hosszú hajába, és a partra vonszolta.

Ott hamarosan visszakapta eszméletét.

Amikor kinyitotta a szemét, elõször az eget pillantotta meg, aztán a homokot, aztán az embereket, akik az arany verõfényben álltak, ezüstösen fénylõ, meztelen testükkel. Egy szintén meztelen úr, aki fekete szemüveget viselt, mellette térdepelt, s az ütõerét vizsgálta. Nyilván valami orvos.

Az a csoport, mely körülötte alakult, nagy érdeklõdéssel tekintett a kék nadrágos fiatalemberre, arra, aki - mint megtudta - az imént a közönség izgatott kíváncsisága közepette kihozta õt a halál torkából.

Ez odalépett hozzá, s kezét feléje nyújtva így szólt:

- Elinger.

- Esti - mutatkozott be Esti.

- Ó, mester - szerénykedett a fiatalember -, ki ne ismerné a mestert?

Esti próbált úgy viselkedni, mint akit „mindenki ismer”.

Zavarban volt.

Eddig sok mindent kapott már: gyermekkorában egy gyönyörû bélyegkönyvet, bérmaajándékul egy aranygyûrût, késõbb néhány elismerõ bírálatot, sõt egy akadémiai jutalmat is, ennyit azonban egyszerre, egyetlen embertõl még sohase kapott. Csak az anyjától és apjától együtt valaha.

Az életét adta vissza ez az új ismerõse. Ha ezen a délután véletlenül nem jön fürödni, vagy a szerencsétlenség pillanatában rágyújt, ahelyett hogy azonnal fejest ugornék, akkor õ most valahol lenn volna a halak között, a folyó medrében... ismeretlen helyen... ki tudja, hol... Igen, újra született. Most született meg másodszor, harminckét éves korában.

Fölkelt, megszorította a fiatalember kezét.

Ezt rebegte:

- Köszönöm.

- Ó, kérem.

- Köszönöm - mondta, mintha csak azt nyugtázná, hogy tüzet kapott az utcán valakitõl, és mert érezte a szavak gyarlóságát, hangsúlyával adott nyomatékot érzésének, s melegen ismételte: - Köszönöm.

- Szóra sem érdemes.

„Az én életem?” - gondolta Esti, majd hangosan: - Amit ön tett, uram, az nagyszerû volt. Az hõsi volt. Az emberi volt.

- Boldog vagyok.

- Én pedig ki se mondhatom, igazán... ki se mondhatom - dadogta Esti, s erre a fiatalembernek másik kezét is elkapta, és mindkét kezét viharosan rázta.

- Kérem - dadogta a fiatalember.

- Ezek után illenék, hogy kissé összeismerkedjünk. Nem tudom, van-e ideje?

- Bármikor, mester.

- Ma? Nem, nem ma. Holnap, feketére, nálam. Vagy várjon, inkább este. Tudja, mit, a Glasgow tetõtornácán. Este kilenckor.

- Végtelenül megtisztel.

- Szóval ott lesz?

- Okvetlenül.

- Viszontlátásra.

- Viszontlátásra.

A fiatalember meghajolt. Esti átölelte víztõl nedves derekát, s indult. Amint az öltözõ felé haladt, vissza-vissza tekintett rá, s többször integetett.

Pont kilenckor megjelent a Glasgow tetõtornácán. Kereste az emberét. Egyelõre nem lelte sehol. Az asztaloknál, villamos szélgépek elõtt szalmaözvegyek hûsöltek, gyümölcsös pezsgõt ittak nõkkel.

Este fél tízkor nyugtalankodni kezdett. Lelki szüksége volt erre a találkozásra. Fájlalta volna, ha elvétik egymást, s egy félreértés folytán nem láthatja többé azt, aki legnagyobb jótevõje. Egymás után integette oda a pincéreket, érdeklõdött náluk Elinger úr iránt.

Akkor derült ki, hogy nem is tudná leírni. Csak arra emlékezett, hogy kék úszónadrágja volt, s elöl egy aranyfoga.

Végül a felvonó tõszomszédságában, ahol a dísznövények mellett a pincérek ki-be járnak, megpillantott valakit, aki háttal ült a közönségnek, s szerényen várakozott. Odalépett hozzá:

- Bocsánat, Elinger úr?

- Igenis.

- Ó, hát maga itt van? Mióta?

- Fél kilenc óta.

- Nem látott engem?

- De igen.

- Miért nem jött át?

- Féltem, hogy zavarom a mestert.

- No de ilyet. Meg se ismerjük egymást, mi. Ez igazán érdekes. Barátom, kedves barátom, parancsoljon. Ide, ide. Hagyja. A holmiját majd áthozza a pincér.

Fél fejjel alacsonyabb volt Estinél, soványabb, kevésbé izmos. Vörhenyesbe játszó, szõke haját középütt választotta el. Fehér nyári ruhát hordott, övet, selyem nyakkendõt.

Esti az arcába meredt. Ez volt tehát õ. Ilyen egy hõs, egy igazi hõs. Hosszan, áhítattal figyelte. Homloka kemény volt, az elszántság, a határozottság sugárzó jegyével. Az életet érezte maga körül, az igazi életet, melyet elhanyagolt az irodalom kedvéért. Az motoszkált a fejében, hogy hány értékes lélek él rejtetten, anélkül hogy a világ tudna róla, hogy többet kellene emberek közé járnia. Fõképp egyszerûsége igézte meg, az a nagy egyszerûség, amelyre õ sohase tehetett szert, mert nyilván már a bölcsõjében is bonyolult volt és összetett.

- Mindenekelõtt együnk valamit - indítványozta könnyedén. - Éhes vagyok, mint a farkas. Remélem, ön is.

- Nem, én nemrég uzsonnáztam.

- Az kár - felelte Esti szórakozottan, az étlapot tanulmányozva. - Nagy kár. Szóval vacsorázik. Fõúr, mi van? Fogas elõételül, helyes. Zöldborsó, szintén igen helyes. Rántott csirke, uborkasaláta. Torta. Szamóca, tejszínhab. Kitûnõ. Sör, késõbb bor. Badacsonyi. Ásványvíz. Mindent kérek - tette hozzá szelesen.

Elinger lesütött szemmel ült elõtte, mint aki valamiben ludas.

A tetõtornác a villanylámpáival tüzesen nyilallt föl a rekkenõ égbe. Lenn, a fekete afrikai sötétségben pihegett a város, a poros házaival és hídjaival. Csak a Duna vonala csillogott haloványan.

- Gombolja ki az ingét - tanácsolta Esti -, még mindig pokoli hõség van. Én egész nap ruha nélkül írtam. Csak a töltõtollam volt rajtam.

Elinger hallgatott.

Esti a kezét rátette a kezére, s így szólt meleg érdeklõdéssel.

- Most pedig meséljen valamit magáról. Micsoda?

- Magánhivatalnok - felelte halkan.

- Hol?

- Az Elsõ Magyar Olajnál.

- Na látja - szólt Esti, maga se tudta, hogy miért -, na látja. Nõs?

- Nem.

- Én sem - kacagott Esti az égbe, mely ezen a magas tornácon valamivel közelebb volt hozzá.

- Az én életem - mondta Elinger titokzatosan és jelentõsen - valóságos tragédia, kérem - és mutogatta vérszegény ínyét, az aranyfoga fölött. - Apámat nagyon korán elvesztettem, még hároméves se voltam. Szegény özvegy édesanyám magára maradt, öt gyermekkel, akiket a két keze munkájával tartott el.

„Mindez nyersanyag - gondolta Esti -, érdektelen és tartalmatlan. Csak az érdekes és tartalmas, aminek formája is van.”

- Hála Istennek - folytatta Elinger -, azóta mindnyájan révbe értünk. Nõvéreim jól mentek férjhez. Nekem is van egy kis állásom. Nem panaszkodhatom.

Mind a ketten jó étvággyal ettek. Elinger, miután elbeszélte történetét, nem tudott egyebet mondani. Esti olykor éteroltást akart adni a haldokló társalgásnak. Megkérdezte Elingert, mikor és hol tanult meg ily kitûnõen úszni. Erre szûkszavú tárgyilagossággal felelt. Aztán zavart némaságba süppedt.

A szamóca után hûtõvederben hozták a francia pezsgõt.

- Igyunk - biztatgatta Esti. - Igyunk. Hány éves?

- Harmincegy.

- Akkor én öregebb vagyok. Ha megengeded...

Vacsora végén Esti ezt jelentette ki:

- Bármikor - értsd meg: bármikor rendelkezésedre állok. Nem úgy, mint azok, akik azt mondják, hogy: bármikor. Hanem most, ebben a pillanatban és holnap és egy év múlva és húsz év múlva is, ameddig élek. Mindenemmel. Az egész lelkemmel. Azt, amit te tettél, sohase fogom elfelejteni. Örökké hálás leszek.

- Megszégyenítesz.

- Nem, nem. Nélküled aligha vacsorázhattam volna ma itten. Tehát jöjj el hozzám mielõbb.

A fizetésnél Elinger az erszénye után kaparászott.

- Még csak az kellene - tiltakozott Esti.

Még egyszer a lelkére kötötte:

- Föltétlenül jöjj el. Elõbb hívj föl telefonon. Írd föl a telefonszámomat.

Elinger fölírta Esti telefonszámát. Õ is közölte az Elsõ Magyar Olaj telefonszámát. Esti fölírta.

„Minek írtam föl? - tûnõdött, hogy elvált tõle. - Mindegy. A legközelebbi életmentéskor esetleg telefonozhatok érte.”

A telefonszám sokáig ott lábatlankodott íróasztalán, aztán elkallódott. Nem szólította föl. Elinger se szólította föl. Hosszú hónapokig nem adott magáról életjelt.

Esti pedig gyakran gondolt rá.

Azok, akiket régóta várunk, többnyire akkor toppannak be, amikor borotválkozunk vagy azon bosszankodunk, hogy összetörtünk egy új hanglemezt, vagy egy szálkát kapartunk ki ujjunkból, és még véres a kezünk. Az élet kicsinyes körülményei sohasem engedik meg az ünnepélyes, fölséges viszontlátásokat.

Karácsony elõtt erõsen fagyott. Esti mindenre gondolt inkább, mint a fürdésre és a vízbefúlásra. Vasárnap volt, délelõtt fél tizenkettõ. Az egy órakor kezdõdõ elõadásra készült.

Ekkor jelentették be nála Elingert.

- Örülök, hogy végre itt vagy - kiáltott. - Mi újság, Elinger?

- Én megvolnék - szólt Elinger -, csak az anyám beteg. Súlyosan beteg. Múlt héten agyvérzéssel szállították be a kórházba. Hálás volnék, ha pillanatnyi...

- Mennyirõl van szó?

- Kétszáz pengõrõl.

- Kétszáz pengõrõl? - kérdezte Esti. - Annyi most nincs nálam. Itt van százötven. Ötvenet holnap a lakásodra küldök.

Esti a különbözetet még aznap eljuttatta hozzá. Tudta, hogy ez becsületbeli tartozás, melyet törlesztenie kell. Végre az életét hitelbe kapta tõle, s az legalább ennyit kamatozott azóta.

Késõbb az anyja betegeskedése alatt adott még neki kisebb-nagyobb részletekben kétszáz pengõt, aztán, mikor az anyja meghalt, a temetés után háromszázötvenet, melyet maga is hitelbe vett föl.

Elinger ezután többször benyitott hozzá. Ezen vagy azon a címen kivett belõle szóra sem érdemes, jelentéktelen összegeket. Hol húsz pengõt, hol csak ötöt.

Esti bizonyos kéjjel fizetett. Utána megkönnyebbülést érzett. Csak a jelenlétét nem bírta, azt a vérszegény ínyét, az aranyfogát s az unalmasan kopogó mondatait.

„Hiszen ez - gondolta Esti ráébredve a valóságra - a világ egyik legnagyobb ökre. Csak egy ilyen volt képes arra, hogy megmentse az életemet. Ha okosabb ember, akkor bizonyára hagyja, hogy ott vesszek.”

Egyszer hajnalban, mikor hazavetõdött, Elinger ott ült a dolgozószobájában.

Kedélyesen újságolta:

- Te, képzeld, kidobtak a hivatalomból. Minden fölmondás és végkielégítés nélkül. Elseje óta lakásom sincs. Gondoltam, ma éjszakára idejövök, és nálad hálok. Ha megengeded.

- Természetesen - felelte Esti, s átnyújtott neki egy tiszta hálóinget. - Itten a díványon elalhatsz.

Másnap reggel azonban elõvette:

- Na, és most mit szándékozol tenni?

- Magam sem tudom. Vacak kis állás volt. Reggel nyolctól este nyolcig körmölni. Rongyos százhúsz pengõért. Tulajdonképpen nem is volt érdemes.

- Valami jobb után kell nézned - jegyezte meg Esti.

Elinger több napon át lótott-futott, aztán elszontyolodottan jelentette, hogy semmi munkaalkalom sincs.

- Nem szabad kétségbeesned - vigasztalta Esti. - Amíg nem találsz megfelelõ állást, nálam lakhatsz. Zsebpénzt is kapsz tõlem, minden elsején.

Csöndes, szerény fiú volt. Eljárogatott vele a mûvészkörbe ebédelni-vacsorázni, s néha a fõpróbákra is. Otthon végigheveredett a díványán. Erélytelennek látszott. Utolsó erejét nyilván akkor használta föl, amikor megmentette Esti életét.

Csak egy volt kellemetlen.

Az, hogy mikor Esti gyötrõdve, az arcát fintorgatva írt, leült vele szemben, és kíváncsian nézte õt, mint egy különös állatot a ketrecben.

- Elinger - mondta Esti, lecsapva töltõtollát -, én téged nagyon szeretlek, de az Istenre kérlek, ne nézz rám. Ha rám nézel, nem tudok írni. Én az idegeimmel dolgozom. Fáradj át a másik szobába.

Több hónapig éldegéltek így, anélkül hogy valami különösebb történt volna. Elinger beszállásolta magát. Húsvétkor az egész havi zsebpénzén vett egy új szerkezetû illatszivattyút gumicsõvel, s meglocsolta összes ismerõseit. Üres óráiban egy színházi lapot olvasgatott rendkívüli figyelemmel.

Egyszer Estinek az orra alá tett egy színházi lapot, melynek címlapján egy moziszínésznõ volt. Így szólt:

- Te, ez érti.

- Mit ért? - kérdezte Esti szigorúan.

- Hát ezt meg azt, etyepetye - szólt Elinger, és hamiskásan rákacsintott.

Esti kijött a sodrából. A dolgozószobájába rontott, és így gondolkozott:

„Ami disznóság, az disznóság. Elismerem, hogy megmentette az életemet. De az a kérdés, hogy kinek mentette meg: magának, vagy énnekem? Ha ez így folytatódik, akkor nekem nem kell az életem, visszaküldöm neki postán, bérmentve, mint mintát, érték nélkül, csináljon vele, amit tud. Különben is a törvény szerint a talált tárgyaknak csak tíz százaléka illeti meg a becsületes megtalálót. Ezt a tíz százalékot pénzben, idõben, nyugalomban, már régen visszafizettem. Semmivel se tartozom neki.”

Nyomban föl is lépett.

- Elinger - mondta -, ez így tovább nem mehet. Talpra kell állnod, Elinger. Én támogatlak, de segíteni csak te segíthetsz magadon. Dolgozz, Elinger. Föl a fejet, Elinger.

Elinger lógatta a fejét. Szemében vád volt, nagy vád.

Aztán tovább heverészett a díványon, tovább olvasta a színházi lapot, tovább járt a fõpróbákra, melyekre már személyére szóló jegyet utaltak ki a titkárok, mint a színházi fodrásznõk, szabók és nõgyógyászok hozzátartozóinak. A hónapok pedig múltak.

Egy decemberi éjszakán a budai Duna-parton együtt ballagtak hazafelé.

Elinger a színésznõk magánügyei iránt érdeklõdött, hogy ki hány éves, hogy ki kihez ment férjhez, hogy kinek hány gyermeke van, és hogy ki válik újabban. Esti, aki ilyesmiktõl dührohamokat szokott kapni, megalázottan válaszolgatott.

- Te - szólt egyszerre Elinger -, írtam egy verset.

- Ne mondd.

- Mondjam el?

- Na mondd.

- Az Életem - kezdte, és szünetet tartott, hogy éreztesse a nagybetût. - Ez a címe. Mit szólsz hozzá?

Lassan, érzéssel szavalta. A vers rossz volt és hosszú.

Esti lehajtotta fejét. Az járt eszében, hogy hová jutott, és hogy mi köze neki ehhez az undok fickóhoz. A Dunát nézegette, mely a meredek partok közt zajlott zavaros hullámaival és jégtábláival.

Ha belökném - gondolta.

De nemcsak gondolta. Abban a pillanatban már be is lökte.

Futásnak eredt.

1929