|
Rendkívül hajszás nap várakozott rá. Másnap akart külföldre
utazni.
Reggel, mihelyt fölkelt, elindult az útlevelekért. Az utcán
kibontotta reggeli postáját. Egy cikkre gondolt, melyet délig meg kell írnia,
egy bankra, hol valutát vásárol majd, egy készülõ regényfejezetére, melynek
szavait sokáig szeretettel dajkálta lelkében, s több fontos, üzleti találkára.
Közben valami spanyol lapot olvasgatott.
Amint áthaladt a kocsiúton, állati ordítás harsant.
- Hû! - üvöltötte egy hang.
Utána többen felhördültek a rémülettõl:
- Jaj.
Esti a földre ejtette újságját.
Ott állt a
kocsiút közepén. Elõtte, közvetlen a lábánál, egy autó, melynek izzó acélteste
még lüktetett a haladás visszatartott iramától, s ferdén a járdára farolt,
feldöntve ottan egy vendéglõi leanderbokrot.
Sápadt
emberek integettek feléje, riadtan és boldogan, hogy ily csodamódon menekült ki
a halál torkából. Egy öregasszony a kezeit tördelte.
- Olvas a
kocsiúton! - szólt fölháborodva az autó tulajdonosa, s letépte barna
porszemüvegét. - Olvas - és rámutogatott.
- Marha! -
kiáltott arcába a sofõr, aki csak most ocsúdott a veszedelem ájulatából.
Esti nem tiltakozott a jólesõ sértés ellen, mert egy
véleményen volt vele. Hálásan a sofõr haragtól szikrázó szemébe nézett,
végigtapogatta testét, hogy nem sérült-e meg valahol, aztán odábbállt. Átment a
túlsó járdára.
Itt mély lélegzetet vett. Csak most kezdett félni. Hallotta a gép dübörgését, a gyors
és vad véletlent, a halál szelét. Homlokát jéghideg verejték verte ki.
Szemben egy
kis patika volt. Onnan hoztak valami étert vagy morfint. Halódó tekintetével
morfint kért volna a mentõorvostól, sok-sok morfint.
Az autó már
régen továbbvágtatott, a csoport már régen szétoszlott, de õ még mindig ottan
állt, villámütött bambasággal.
„Ja igaz -
kapott észbe -, nekem ma sok dolgom van. Holnap Párizsban kell lennem. Fontos
teendõk. Mik is azok?”
Föllapozta
naptárját, s ezt látta: útlevél, cikk, bank, regényfejezet, tárgyalás B.-vel és
M.-mel. Egyszerre elmosolyodott. Azt érezte, hogy semmi se fontos. Csak az a
fontos, hogy él.
Milyen
szabad is volt. Soha, gyermekkora óta nem járta még át mellét ilyen korlátlan,
szilaj szabadságérzet. Övé volt az egész nap és minden,
minden.
Nekivágott
a hegyeknek. Fönn a tetõn leheveredett a fûre. Óráig bámulta az eget. Figyelte
a bogarak nyüzsgését, virágokat tépegetett, henyélt. Fölkacagott a napra.
„Enyém az
élet - ujjongott -, mert majdnem enyém volt a halál. Végre igazán élek.”
Délben egy
kiskocsma lugasában ebédelt. Sárga bort iszogatott, cigarettázott. Ismeretlen
utcákon kószált estélig. Nézte a mesterembereket a mûhelyekben, a gyakorlatról
hazafelé menetelõ, poros, izzadt katonákat, a gyermekeket, akik
sántikálóiskolát játszottak.
Éjjel
pedig, hogy szobájába lépett, hol állandóan a kötelesség jármában görnyedezett,
ezt írta naplójába:
- Csak az
él, aki minden
pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.
1929
|