|
- Nézd -
figyelmeztetett Esti Kornél -, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor
boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót,
szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet
körötte, egy nõt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsõséget. Ezek
csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg elõttünk. Igaz, ma is
megjelennek, ha a boldogságról képzelõdünk, mert igazi és éber álmainkban
mindig csecsemõk maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a
kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége,
adólapja. A nõ, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is
vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek
meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsõségrõl pedig
nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való
tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy késõbb ebédelni
se tudunk.
Szóval ezek
a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.
Természetesen, van boldogság. De az merõben más. Magam is emlékszem néhány boldog
percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod.
Egy-két
évvel ezelõtt, október végén nagy útra kellett mennem. Este csomagoltam, és
lefeküdtem. Vonatom reggel indult. Nem tudtam aludni, noha már több álmatlan
éjszaka volt mögöttem. Hánykolódtam a párnákon. Egyszerre a hátam közepén
nyilallást éreztem. Megmértem magam. A hõmérõ lázat mutatott. Sok mindent adtam
volna, ha ezt az utazást elhalaszthatom. De nem lehetett. Amikor megvirradt,
balsejtelem fogott el, hogy nem térek többé haza. Lucskos, sötét õsz volt. A
vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám. Kongó folyosóin senki
se járt, fülkéiben is csak elvétve ült egy-egy fázó, sápadt utas, mintha az
egész szerelvényt elátkozták volna. Magányos szakaszomból néztem a füstölgõ
mezõket. A levegõ fekete volt, az országutak sárgák. Valamelyik állomáson egy
mezítlábas parasztfiúcska végigszaladt a kocsik mellett kannájával meg a
poharával, s a szakadó esõben ezt kiáltotta: „Friss vizet tessék.” Életunt
kalauz vizsgálgatta körutazási jegyeimet. Köszönés helyett sóhajtott. A
lidércnyomás a határon túl is folytatódott. Elhagyott pályaudvarok gurultak elém.
Malaclopó köpenyben valami vörös orrú, szemüveges osztrák ifjonc meredt rám
hosszan, s én is õrá. Egy macska surrant be az állomásfõnök szobájába, mintha
látni se akarna. Sovány asszony állt egy ecetfa mellett, s szoknyáit fújta a
szél. Németországban kisdiákok mentek az iskolába, vagy jöttek onnan,
könyvekkel, rajztömbbel, fejesvonalzóval. Minthogy semmit sem ettem, idõérzékem
elveszett. Nem tudtam, reggel van-e vagy délután. Egyébként az utazás
szórakoztatni szokott. Az életet látom mint képet és színjátékot, tartalmától
megfosztva, leegyszerûsítve. Ezúttal azonban az élet kétségbeejtett az üres
kereteivel. Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett, az osztrák
ifjonc, a macska, a sovány asszony a szélben, a német iskolásfiúk is,
elsõsorban pedig én magam. Eszembe jutottak balsikereim és bûneim. Önvád
marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz
arcú ellenõr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó
éjszakát, mintha már elõre elhatározta volna, hogy elsõ álmomban borotvával
vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren
hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl.
Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A
fûtõtestek afrikai hõséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam
a folyosóra.
Ebben a pillanatban kezdõdött az a boldogság, melyrõl
beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A
vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó.
Képzeld, esett a hó, ily kora õsszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az
égbõl, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tûnt
föl a völgyben. Vettem a bõröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó
gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetõk fehérek voltak.
Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyûztek, merõben ismeretlen
hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban
szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes
szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett
szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz,
mely a fõtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám,
gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és
élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem.
A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítõmre. A
falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem,
pedig azt különben utálom. Minden nagyszerû volt, minden csodálatos, minden
kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.
Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak
megfejtését rátok, lélekelemzõkre bízom. Én nem törõdöm az elnyomott és
fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelõttes jelképekkel. Nem óhajtom
magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és
titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket.
Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd
el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság
csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli,
mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert
megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés
hiánya.
1932
|