KERNEL KÁLMÁN ELTÛNÉSE

- Hát ti még nem hallottátok? - fordult felénk Esti Kornél, csodálkozva meredt ránk, amint körülültük õt szokott helyünkön, a Vipera kávéház különtermében. - Kernel Kálmán eltûnt. Az, az. Pataki sógora. Az a kövér, az a százhúsz kilós. Az a szipkagyáros. Nem emlékeztek, itt is megfordult egyszer, de már régen. Libamájpástétomot tömött belénk, vörös pezsgõt itatott velünk hajnalig. Aztán maga vitt haza bennünket a nagy kivilágított kocsiján.

Utóbb már nem volt se kocsija, se szipkagyára. Mindent leadott. Két bérházat és pénzt is, körülbelül egy milliót. A százhúsz kilójából is leadott egyet-kettõt, az általános gazdasági helyzetre való tekintettel. Teljesen tönkrement.

Úgy érzem, nagy igazságtalanság történt vele. Az ilyen vastag embereknek örökös jólétben kellene fürödniök. Szükségesek ezek, hogy viruljanak, hogy szeressék az életet, és megszerettessék másokkal is, hogy remek lakásukban hét-nyolcféle likõrrel kínálgassanak, elmenõben pedig jelentõs hunyorgással, atyai mosollyal egy ritka spanyol szivart csempésszenek zsebünkbe. Kár értük. A nyomort semmi esetre se nekik találták ki.

Kálmán nem várt szívóssággal küszködött. Amikor a szipkagyára fölszámolt, alapított egy sokszorosító irodát, utána egy poloskairtó vállalatot is. Ezekkel is hamarosan „elkészült”. Patakiék segítették néhány pengõvel. De kin lehet segíteni? Menekülnie kellett Pestrõl. A hajótöröttek errõl a viharos óceánról a környék csöndesebb öbleibe vonultak. Õ a feleségével Rákosszentmihályra költözött. Gyermeke nem volt. Vett egy szoba-konyhás lakást, s alkalmi üzletekbõl tengõdött. Villamoson járogatott be Pestre. Néha, amikor nem volt pénze, gyalog is. Nyáron meglátogattam. Az udvaron görögdinnyét evett mezítláb, s népdalokat énekelt. Úgy látszott, beletörõdött sorsába. De nem bírta sokáig.

Egyszerre csak eltûnt. Borzasztó ez, barátaim. Valaki eltûnik, és nincs többé. Se híre, se hamva. Kálmán nincs többé. Hûlt helye. Keressük, és nem találjuk. Vettétek-e észre, mennyire idegesek vagyunk, ha eltûnik valamink? Hogy ellopják, az még hagyján. Ebbe belenyugszunk. De, hogy volt és nincs, azt nem lehet elviselni, azt nem lehet megérteni, lázadozik ellene az eszünk, s õrjöngve keressük, csak azért is. Hát még, ha egy ember tûnik el. Hogy meghaljon, az is rendjén van. Akkor ellopja valaki, egy ismeretlen és láthatatlan tettes. De ez más. Hát még ha az az ember akkora, mint Kálmán, egy ilyen roppant test, egy ilyen óriás, aki még nem talált magának kész kalapot és cipõt semmiféle boltban, s mindig külön kellett csináltatnia mértékre. Nem mindegy, hogy egy sovány, incifinci alak tûnik el vagy egy ilyen rendkívüli természeti jelenség. Az se mindegy, hogy egy rajzszög tûnik el az íróasztalomról, vagy az egész íróasztalom tûnik el. Én az utóbbin sokkal jobban csodálkozom.

Ezen is váltig csodálkoztam. Aztán még sohase láttam egy eltûntet közelrõl. Rohanunk a rendõrségre az eltûntek osztályába, és rohanunk vissza haza, mindennap izgatottan futjuk végig a délutáni lapokat, nyomozunk, és nyomoztatunk hivatalosan, magánrendõrökkel is, sürgönyözünk, veszekszünk, telefonozunk, de mindhiába. Kis tárgyai mind itt vannak, a rozsdás önborotvája, a fogkeféje, a dohányszelencéje. Csak õ nincs sehol. Bizony isten, furcsa ez.

Késõbb pedig egyre furcsább. A felesége egy sarokban sírdogál, fáradt, gépies hangon mindig csak ezt nyafogja: „Csak nem történt valami baja... Csak nem történt valami...” Dehogy is történt - vigasztaljuk dühösen és ostobán. - Hát hogy lehet ilyesmire gondolni. Ki hallotta, hogy valakinek baja történt volna, aki négy nap óta semmiféle életjelt nem adott magáról? Ellenkezõleg, akkor történik baj, amikor legkevésbé sejtjük. Ez csak természetes. De mért nem jön haza, mért nem ír vagy üzen legalább? Hiszen össze se vesztek, szépen éltek, különösen, mióta nyomorúságba jutottak. Aztán hol hál, hol étkezik, hol kap pénzt? Barátai épp olyan szegény ördögök, mint õ. Csak 78 fillér volt nála, és semmi értéktárgy. Feleségének azt mondta: „szervusz”, s azóta nincs.

Az ötödik napon bukkantunk az elsõ nyomra. Felesége az Aggteleki utcában találkozott Wincklerrel. Winckler elmesélte, hogy szerdán délután, eltûnése második napján látta õt a Rákóczi úton. Borotválatlan volt és levert. Még meg is kérdezte tõle, mi baja. Kálmán legyintett, és olyasmit mormogott, hogy „nem bírja tovább”. Én tüstént kijelentettem, hogy Winckler a világ legnagyobb barma, és semmi hitelt se kell adni szavainak. Fogadást ajánlottam, hogyha valaki a hozzátartozóját keresi és közli, hogy hozzátartozója már öt nap óta eltûnt, 1000 ember közül 999, közöttük mûvelt széplelkek, egyetemi tanárok is ugyanazt vallják, amit ez az állat, hogy látták az illetõt, úgy vették észre, hogy borotválatlan és levert, hogy legyintett a kezével, és azt mormogta, hogy „nem bírja tovább”. De mit bizonyít ez? Azt, hogy általában minden ember levert és borotválatlan, hogy mindenki legyint a kezével, hogy senki se bírja tovább, de azt is bizonyítja, hogy 1000 ember közül 999 ostoba, fontoskodó tökfilkó.

Egy hét múlva - bevallom - magam is kezdtem föladogatni a reményt. Eltûnni, búcsú nélkül távozni, kétségtelenül udvariatlanság, de a legjobb társaságokban is dívik. A franciák „angolosan” tûnnek el, az angolok „franciásan”. Van azonban az eltûnésnek olyan fajtája, melyet, anélkül hogy érthetõ elfogultságukban túlzottan hízelegnénk nemzeti hiúságunknak, a mi sajátságunknak mondhatunk. Ha valaki állás és munka híján megsokallja a koplalást, és otthagyja családját, valamint a vele járó örömöket, aztán zsebében öt-hat kiló kõvel a híd karfájáról egyenesen a Dunába lép, vagy az ötödik emeletrõl fejest ugrik a világítóudvar kövezetére, akkor az „magyarosan tûnik el”. Mindinkább arra a véleményre hajlottam, hogy Kálmán is a „magyaros eltûnés”-t választotta.

Egyelõre valahogy el kellett õt helyeznem képzeletemben. Ez nem ment könnyen. Csak most tapasztaltam, milyen különös viszonyban vagyunk az eltûntekkel. Baljós, kétlaki lények ezek, egyszerre élõk és halottak, emberek és kísértetek, ennek a világnak és a másvilágnak a polgárai, s nem tudni, hogy hova tartoznak. Még vannak, de már nincsenek is. Azt kell föltennem, hogy az eltûntek lelke ebben a kétes állapotban ég és föld között lebeg, de még nem messze a földtõl, körülbelül egy méterre a fejünk fölött, s mi talán el is érhetjük õket, akár az elröppenõ léggömb zsinegét, ha jól kinyújtjuk kezünket, és egy nagyot ugrunk. Állandóan zavarban tartanak bennünket. Olykor elképzeljük õket már holtan, föloszolva, valamilyen sírban vagy a folyó medrében, amint a csukák lakmároznak szemgolyójukon, de olykor épp ennyi joggal elképzeljük õket egy kis kocsma söntésében, amint borjúpörköltet vacsoráznak, és fehér kenyérrel törülgetik ki zsíros-piros tányérjukat. Egyformán gondolhatunk arra, hogy telefonozunk nekik, s arra is, hogy éjjel majd halotti mécsest gyújtunk lelkük üdvéért. Sohase tudhatjuk, hol találkozunk velük, egy asztaltáncoltató társaságban mint szellemekkel, vagy egy kávéházban mint nem fizetõ vendégekkel. Minden lehetséges. Ez a bizonytalanság fölöttébb kellemetlen. Nekünk, akik még nem tûntünk el, még inkább, mint nekik, akik már eltûntek. Mert ha élnek, akkor õk mindenesetre tudják, hogy hol vannak, és így nem idegeskednek, ha pedig már nem élnek, akkor nem tudják, hogy hol vannak, és így szintén nem idegeskednek. Közöttük és a halottak között csak az a különbség, hogy a halottak nincsenek, de ezt nem tudják, õk pedig nincsenek, de ezt esetleg tudják is.

Patakiné csöndesen siratta a bátyját, noha még remélte, hogy majd csak elõkerül. Pataki már alig bizakodott. „Derék fiú volt - mondogatta lassan -, kedves fiú volt”, és múlt idõben kezdett róla beszélni. Kálmán felesége fölkeresett, hogy adjak neki valami tanácsot. Én csupa irgalomból hamis nyomokra vezettem, hogy legalább azokon rágódjék el. Az õ helyzete volt a legirtózatosabb. Feleség volt (vagy néhai feleség), özvegy volt (vagy özvegyjelölt), függõben levõ címmel és ranggal: egy halott férj felesége, vagy egy élõ férj özvegye. Nem viselhetett gyászruhát, de piros ruhát sem, mert mind a kettõ egyaránt sértés, gonosz vagy vakmerõ elõlegezése sorsának. Azt mondtam, hogy erre az átmeneti idõre leghelyesebb volna fehér ruhát csináltatnia, cikázó fekete sávokkal, melyek mintegy a gyász tétova lehetõségét jelzik, de anyagi helyzetére való tekintettel letettem errõl az ötletrõl, melyet csak az eltûnt férjek módosabb hitvesei engedhetnek maguknak meg, s elnéztem, hogy régi, kopott kék ruhájában tébolyogjon ide-oda.

Már számtalanszor beszélt Wincklerrel, aki utoljára látta Kálmánt, anélkül hogy valami újat tudhatott volna meg tõle, már számtalanszor végigjárta azokat a kifõzéseket, kávéméréseket, utcákat és tereket, ahol Kálmán azelõtt üzleti útjain megfordult, ennélfogva, nem tehetett egyebet, mint hogy rendszertelenül, összevissza kereste, ott, ahol Kálmán talán még soha életében nem járt, hátha véletlenül éppen ott lesz. Ez a kétségbeesés következtetése. Reggel elindult valamerre, és bandukolt estig. Lassan haladt például a Gyáli úton vagy az Ostrom utcán, benézett minden házba és pincébe, s bizonyos reménységgel köszöntött minden távoli alakot, mindaddig, míg közelébe nem ért. Minden ember Kálmán volt, amíg nem látta azt, hogy nem Kálmán az. Egy ilyen útján magam is elkísértem. Megdöbbentem, hogy mennyi ember él a föld hátán, aki nem azonos Kálmánnal, s mennyi zug és búvóhely van mindenütt, ahol elveszhetünk, eltûnhetünk, elkallódhatunk. Egy ember aránylag kicsiny, s a világ bizony jókora.

Összeült a család - nagy s elég jómódú család volt -, beszélgetett felõle. Ha a halottakról csak jót vagy semmit, s az élõkrõl - az érdekesség kedvéért - csak rosszat vagy semmit, akkor az eltûntekrõl, akik egyszerre mind a két osztályba sorozhatók, vegyesen jót és rosszat kell beszélni. Õróla inkább csak jót beszéltek. Az elsõ napokban egyik nagybátyja még hibáztatta, hogy nem takarékoskodott eléggé, hogy nem tett félre akkor, amikor lehetett volna, hogy vállalatait se vezette mindig kellõ szakértelemmel és buzgalommal. Fölhozta többek közt, hogy legutolsó vállalatát, a poloskairtót meglepõ könnyelmûségével és gondatlanságával tette tönkre. Errõl magam is hallottam valamit félfüllel. Hallottam, hogy Kálmán a poloskákat nem is irtotta, hanem tenyésztette. Hallottam, hogy az õ gázaitól ezek a kártékony rovarok, még a betegek, az öregek is, inkább új életre serkentek, s ezért - amint mondják - oly népszerûségre tett szert körükben, hogy a poloskák a vállára röpültek, s õ a tenyerébõl etette õket, mint mások a galambokat. Hallottam azt is, hogy a többi vetélkedõ vállalat szerzõdtette agent provocateur-ként, abból a célból, hogy ezeket a Budapesten lassan kihaló férgeket elszaporítsa, ezzel kereseti lehetõségüket fokozza, iparukat föllendítse, s a többi cég titokban pénzelte is, támogatta, mindenhova ajánlgatta. Ezt én sohase hittem el. Gonosz rágalomnak, mendemondának tartottam. Annyit azonban tudok, hogy amikor egy ízben hozzá fordultam, teljesen meg voltam elégedve. Sürgõsen ezer darab eleven poloskára volt szükségem. Az árut huszonnégy óra alatt leszállította, mégpedig kifogástalanul, ízléses csomagolásban, tíz kis dobozkában, melyek mindegyikét szalag kötötte át, mint azokat a bankjegycsomókat, melyeket a nagy bankoktól kapunk kézhez, százanként csoportosítva és már elõre gondosan megolvasva, s az egészért alig fizettem néhányszáz pengõt. Nem tartozik szorosan a tárgyamhoz, de megemlítem, hogy a dobozok tartalmát egyik dúsgazdag és aljasul zsugori rokonom lakásán engedtem szét, amikor havonta egyszer ebédre hívott, s megosztotta velem cukorbajos kosztját, de minden hónapban csak egy doboz tartalmát hintegettem szét részint az ágyára, részint a díványaira, hogy közben az esetleges tisztogatások után is egy éven át mindig legyen mivel szórakoznia. Azt is meg kell említenem, hogy a portéka hatékonysága minden várakozásomat fölülmúlta.

Elég az hozzá, én Kálmánt, márcsak hálából is védelmembe vettem, s kimutattam, hogy õ nem hibás, csak az élet a hibás. A rokonok megértõen bólintottak. Elismerték, hogy mindenkor jó rokon volt. Amint pedig teltek-múltak a napok, olyan magasztalásokat és dicséreteket kapott, hogy magam is megsokalltam. Pataki úgy érezte, hogy nem tett annyit az érdekében, amennyit tehetett volna, csak néha adott neki valamicskét, de mindig ötletszerûen, s azt hiszi, helyesebb lett volna, ha mindig a hó elején bocsát rendelkezésére egy kis összeget; például 70 pengõt, vagy mondjuk 50-et, annyit bizonyosan nélkülözhetett volna. Csodálatos, barátaim, hogy milyen heveny fertõzõ betegség a jóság. Egyszerre megnyílnak a szívek. Olyan jelenetnek voltam a tanúja, amilyet keveset láttam életemben. Egyik nagybátyja, valami húskereskedõ, hirtelen havi 150 pengõt helyezett kilátásba arra az esetre, ha valami csoda folytán visszakerülne, ez a nagynénje 200 pengõt ajánlott föl, a másik 50-et, ez megint 100-at, amaz megint 200-at, s az önkéntelen adakozásból hamarosan 750 pengõ gyûlt össze, havi 750 pengõ, melybõl könnyûszerrel megélhetett volna, még kezdhetett is volna valamihez. A nénikék zsebkendõjük csücskével itatgatták könnyüket. Mindenki sírt. Én is sírtam.

Amikor Kálmán három hétig nem mutatkozott, mindenki beletörõdött a változhatatlanba. Alig beszéltek róla. Patakiné kisírt szemmel jött-ment. A falon ott lógott Kálmán arcképe, melyet eddig még sohase láttam náluk. Feleségétõl kérték el, s berámáztatták sötétbarna keretbe. Ha elmentek elõtte, meg-megálltak, s ezt mondták: „Kálmán.” Aztán fölsóhajtottak: „Szegény. Neki már jobb, mint nekünk.”

Most gyorsan elmondom azt, ami a múlt héten történt, az eltûnése negyedik hetében. Éppen Patakinál vagyok, amikor a telefonhoz hívják. Néhány pillanatig beszél. Sápadtan, földúltan tér vissza, s ezt súgja fülembe: „Kálmánt megtalálták.” - Él? - kérdezem. - „Azt nem tudom - feleli szinte ingerülten. - A Szent Lukács-kórházból telefonoztak, hogy menjek azonnal.” - Szóval él - kiáltok. „Nem valószínû - felel még ingerültebben. - Semmi esetre se hiszem, hogy ennyi idõ után él.” - Miért? - kérdeztem, amíg a kórház felé robogunk egy kocsin. - „Én azt hiszem - feleli -, hogy fõbe lõtte magát. Volt egy pisztolya.” Pataki szétroncsolt agyvelõt lát maga elõtt, rajta jegestömlõt, esetleg egy halottat. Elfúló hangon kérdezõsködik a kapusnál, de az csak ennyit mond: „III. emelet 17.”. Remegve nyitja ki a kilincset. Kálmán a betegek csíkos egyenruhájában ül az ágyon, s újságot olvas. Bágyadtan elmosolyodik, szégyenkezik, fölkel, kezet nyújt. Bocsánatot kér. Szörnyû lelkiállapotban volt, egy hétig csavargott, maga se tudja, miért, aztán fölszedte egy orvos barátja, s behozta ide, most már lassan magához tér.

„Hát ez mégiscsak szemtelenség - fakadt ki Pataki, amikor hazafelé hajtatunk, hogy megvigyük az örömhírt. Hisz ennek kutyabaja.” - A rokonok sorra látogatják, de mindegyik hasonló véleménnyel távozik. „Kérlek - szól az egyik -, az a pimasz a kertben feküdt, egy heverõszéken, frissen volt borotválva és cigarettázott. Hallottatok már ilyesmit?” „Csirkefogó - mondja a másik. - Olyan kövér, mint egy disznó.” Hiába magyarázgatom, hogy Kálmánnál a borotválkozás, a cigarettázás, valamint a kövérség is életjelenség, mindez arra vall, hogy él, ennek tehát örülniök kellene, mert ha nem élne, akkor valószínûleg nem borotválkoznék többé, nem is dohányoznék, sõt talán ilyen kövér se volna, de õk csak a fejüket csóválgatják: „Ronda szélhámos.” „Ezt tette velünk.” „Már ez igazán nem volt szép tõle.” „Mi mást vártunk.”

Hogy mit vártak tõle, nem tudom. De csalatkoztak benne. Már szó se lehet többé a havi 750 pengõrõl. Kálmánnal mindenki szakított, többé nem álltak szóba vele. Pataki húsz pengõt küldetett neki, de értésére adatta, hogy többé ne mutatkozzék náluk. Arcképe már a megkerülése elsõ napján eltûnt a falról.

Én most azon fáradozom, hogy megértessem vele az embereket. Azt ajánlottam, hogy lassanként lopóddzék vissza közéjük. Aki eltûnik, az ugyan ismét feltûnhet az élet szemhatárán, de legyen elkészülve arra, hogy a feltûnése kínos feltûnést is kelt. Embertársainkat fokozatosan, kíméletesen kell hozzáedzeni ahhoz a tényhez, hogy élünk. Mindnyájan így tettünk valamikor. Hányszor kiküldtek bennünket a gyerekszobába, hányszor keresztülnéztek rajtunk fiatal korunkban, hányszor kérdezték késõbb is gyanakodva, mikor egy társaságba toppantunk, hogy „kicsoda ez az új alak?”, míg nagy nehezen tudomásul vettek. Errõl mi, írók is tudnánk beszélni. Nálunk is könnyebb „eltûnni”, mint „feltûnni”. Mennél nagyobb valaki, mennél láthatóbb és súlyosabb, annál körülményesebb ez. Egy darabig a legközelebbi rokonaink, írótársaink is úgy viselkednek, mintha a világon se volnánk, elfordítják fejüket, s tettetik, hogy nem vesznek észre. De ha kitartunk, és azért sem engedünk, végül mégiscsak megtûrnek bennünket a körükben, nem azért, mintha túlságosan szeretnének, de azért, mert már megszoktak, beletörõdtek abba, hogy mi is vagyunk.

1933