|
- Szoktál-e te álmodni a világ végérõl? - kérdezte tõlem
Esti Kornél. - Szóval, te szoktál. Én évenként átlag ötször-hatszor véget vetek
a világnak álmomban, megsemmisítem a földgolyót, mint azokat a homokgombócokat
és sárkupacokat, melyeket gyermekkoromban gyúrtam a tóparton, aztán egy
vonalzóval kegyetlenül kettévágtam. Úgy látszik, erre szükségünk van.
Csodálatos, boldog rombolást végzünk ilyenkor. Egyszerre eltûnik mindenki és
minden, s velük együtt mi is, de nem ketten, hanem félbillió ember
összeölelkezve, aggastyánok és csecsemõk, oroszlánok és bolhák, emelõdaruk,
hõmérõk, ágyúk és bajuszkötõk. Hidd el, van ebben valami vigasztaló. A halál
legkevésbé fájdalmas fajtája az, ha senki se és semmi sem marad utánunk, amit
irigyelhetnénk, még az utókor is velünk omlik össze, mely emlegethetne, s
újságíró barátunk is, aki siratócikket írhatna rólunk, és bizonyos nyájas
kárörömmel veregethetné meg szegény hullánk vállát.
Sok ilyen álombeli világ végére emlékezem. Volt sötét, a pokol minden sötétségével. Volt fényes, a
mennyország minden
fényével, cikázó villámokkal és tündöklõ fényrózsákkal. Volt bibliaian komor és
ünnepélyes. Volt színpadi és hatásos, mint egy wagneri dalmû vége, melyben
kürtök bömbölnek és harsonák ordítanak. Volt gyors és rettenetes, amikor a föld
egy üstökös lángcsóvájában pillanatok alatt pörzsölõdött el, mint holmi csillagközi
rövidzárlatban, s én fejjel lefelé, lobogó sörénnyel buktam alá a világûrben,
kéjesen viszketõ lábaimat kinyújtva, s szálltam, röpültem hosszú-hosszú
fényévekig anélkül, hogy rendeltetési helyemre érkeztem volna. Az a világ vége,
melyrõl utóbb álmodtam, abban különbözik a többitõl, hogy lassú volt, hosszan
tartó, részletes, s olyan valószerû, mint egy jó írásmû, mely a hihetetlent és
túlvilágit hétköznapi keretbe helyezi, tények és adatok közé, s éppen ezzel
teszi elfogadhatóvá, igazán megrázóvá. Meghallgatnád?
Hát az úgy történt, barátom, hogy egy nyári délután,
körülbelül fél hét felé az Erzsébet körúton sétáltam. Éppen be akartam térni a
kávéházba, hogy lekenjek egy színházi cikket, amikor észrevettem, hogy a
gyalogjárón kisebb-nagyobb csoportok verõdnek össze, s az emberek kinyújtott
nyakkal, riadtan az ég egy pontjára néznek, kelet felé, s mutogatnak is arra,
suttognak is valamit, de még halkan, s nem tudhattam, hogy mit. Ismerem az
ilyen pesti csoportosulásokat. Egy gyermek eleresztette léggömbjét, azt lesik,
a háztetõk fölött, vagy egy furcsa, külföldi repülõgépet, vagy egy levegõvel
fölfújt papírzacskót, melyet ide-oda táncoltat a szél, vagy semmit sem, csak
ugratják, bolondítják egymást. Nem is törõdtem velük. De amint tovább haladtam,
én is megpillantottam azt, amit õk, s ekkor elhidegedtek ujjaim a rémülettõl,
és gyökeret vert a lábam.
Mi volt az, amit bámultak? Egészen jelentéktelen dolog. Egy
kis fénypont az ég keleti sarkán, kék és halvány, olyan, mint a kórházban a
betegek villanymécse, nem is nagyobb annál. De rosszul mondtam. Alighogy
megállapítottam ezt, már nagyobb volt nála, és sokkal izzóbb, akkora, mint az
öklöm, s úgy ragyogott, mint egy ívlámpa. Szemlátomást közeledett. Egyelõre
csönd volt, mint végzetes politikai változások elõtt, amikor élet és halál van
kockán, s a levegõbe akasztófák meredeznek. De a következõ pillanatban már
üvöltözni kezdett a tömeg, az égre kiáltott, kitárt karral, s vak
tájékozatlanságában kapualjakba menekült vagy kirohant az utcára, s egy
általános mozgósítás, egy világforradalom, egy sohase elképzelt munkaszüntetés
zûrzavara uralkodott mindenütt. A villamosok megálltak. Lovasrendõrök vágtattak
elõ peckesen, kivont karddal, de csakhamar õk is belesodródtak a rémüldözõ
csõcselékbe, s elhányták kardjukat. Tûzoltók és katonák gépkocsijai süvöltöttek
vészes tülköléssel, immár merõben céltalanul, mert maguk se tudták, hogy mit
kell oltaniok és oltalmazniok, s kik ellen kell harcolniok. Valaki fölfedezte,
hogy hajára finomra õrölt, ismeretlen vegyi eredetû kék por száll, s arca,
keze, homloka is kék lesz, mint a rejtélyes égitest, mely most már óriási
tányérként izzott az égbolton. Erre az izgalom tetõfokára hágott. Mindenki a
kézitükrében bámulta kék arcát. Leáldozott
a nap, de a hõség nem csökkent, hanem emelkedett. Telefonozni akartunk
valahová, de nem tudtuk, hogy hová. Az utcai telefonfülkéket megostromolták. Mindenki
mással beszélt. Maga a központ is mással beszélt, a világmindenséggel keresett
összeköttetést, hiába, hogy mitevõ legyen. Bõgõ hangszórók nyugalomra
intették a közönséget.
Végre megjelentek az újságok tükörablakában az elsõ
jelentések, fehéren lobogva, mint sirályok a viharban. Csend, rend - kiabálták az újságok, régi tekintélyükre támaszkodva,
de maguk is eszeveszett izgalommal, s nem adhattak egyéb tanácsot olvasóiknak,
mint hogy belsõ forróságukat ásványvízzel csillapítsák, ezenkívül küldjék be
hátralékos elõfizetési díjukat, mert az újság még ilyen körülmények között is a
legszebb ajándék, a legmegbízhatóbb barát és a legnemesebb szórakozás.
Szélhámos patikusok, akik egy életen át nem tudták eladni kotyvalékaikat, az
utcán árusították idegcsillapító szereiket a „világ vége” nevû nyavalya ellen,
s megitatták a hiszékenyekkel raktáron maradt hashajtóikat, hánytatóikat és
hajszeszeiket. Este kilenc órakor a greenwichi csillagvizsgáló igazgatója
rádión világszózatot intézett az emberiséghez. Szavainak igyekezett bizonyos
higgadt méltóságot és tudományos mázat adni, de lépten-nyomon kitetszett, hogy
õ, aki számon tartja az égbolt minden rendes lakással bíró, megbízható
csillagát és kóbor, büntetett elõéletû, többszörösen körözött
csirkefogó-üstökösét, nem is sejti, hogy micsoda ez a kék és forró kalandor, ez
az égi szörny, mely minden elõzetes bejelentés nélkül látogatta meg a földet,
és végromlással fenyeget mindnyájunkat. A veszélyt nem lehetett titokban
tartani. Éjfélkor egy párizsi tudós minden köntörfalazás nélkül tudatta a
világgal, hogy itt az utolsó órája, s ha az égitest közeledése ilyen ütemben
folytatódik, aminek ellenkezõjére semmiféle reménység sincsen, akkor három nap
múlva megszûnik minden élet, s leghelyesebb, ha valamennyien elkészülünk az
együttes és fönséges halálra. Az õ véleményét, melyet késõbb egy amerikai
csillagász pontos számítással ellenõrzött és helybenhagyott, az újságok
szûkszavú különkiadásban jelentették meg.
Bevallom, ekkor már fölöttébb untam a huzavonát, nem
érdekelt többé sem az emberiség sorsa, sem a saját sorsom, s fáradtan,
elcsigázva hazafelé bandukoltam. Elhatároztam, hogy otthon majd farkasszemet
nézek a valósággal. Lámpát se kellett gyújtanom. Dolgozószobámba oly éles kék
fény nyilallt be, mint a capri Kék-Barlangba a legragyogóbb napsütésben. Órákig
járkáltam le s föl, hátratett kézzel. Tétováztam, hogy mihez is kezdjek. Írni
nem volt kedvem. Kinek és minek? Végrendeletet hagyjak hátra? Ez éppoly
ostobaság volna. Inkább ittam. Volt nekem egy hollandi kakaólikõröm, melyet egy
hóbortos, teljesen beszámíthatatlan tisztelõmtõl kaptam. Mindig takarékoskodtam
vele, mert drága, ritka zamatú ital, nekem valóságos ambrózia, s ma úgyszólván
beszerezhetetlen. Lassanként kihörpintettem az egészet. Ettõl világosság
gyulladt agyvelõmben. Enni is kívántam. Orvosaim az utolsó próbareggelim óta
eltiltottak a nehéz, fûszeres ételektõl. Lekanyarítottam magamnak egy darab
szalámit, háromujjnyi vastagon, úgy, ahogy szeretem, s mohó fogakkal haraptam
belé, fittyet hányva minden következménynek. Kitûnõ közérzetem támadt. Ezt csak
az zavarta, hogy velem szemben a dolgozószobám falán a Kompozíció címû futurista festmény kacsintott rám. Welly Pepi tisztelt meg vele, aki a
tehetetlenséget mindig sikeresen egyesítette a tébollyal. Gyomromból utáltam
ezt a mázolmányt, de eddig nem volt szívem a szemétbe vetni. Welly Pepi
különbözõ ürügyeken havonta egyszer bekukkantott hozzám, kémszemlére, hogy még
nálam lóg-e a képe. Most zsebkésemmel szíjakká metéltem a vásznat. A
levegõ tisztult.
Miután így elkészültem a testiekkel,
a lelkiekre vetettem szememet. Két levelet írtam. Az egyik levelet Katicának
írtam, aki egy életen át azt hitte rólam, hogy szeretem. Közöltem vele, hogy
egyáltalában nem szeretem, és nem is szerettem soha, szakítok vele, nem is
óhajtom látni soha többé. A másik levelet Violának írtam, akitõl istentelen
kezek elszakítottak. Bevallottam neki, hogy csak õt szeretem, hûséget esküdtem
arra a három napra, mely számunkra az élet és az örökkévalóság. Ez
megnyugtatott.
Még valamit elintéztem. Évekkel ezelõtt, tudod, kétezer
pengõ elõleget kaptam egy zsivány kiadótól, hogy egy húszíves könyvet írjak
valami politikai tökfilkóról, s századunk legnagyobb elméjének és jellemének
tüntessem föl. Ez az elõleg azóta súlyos kölöncként csörömpölt rajtam.
Valahányszor kicsavartam töltõtollam, eszembe jutott a politikai tökfilkó s
vállalt, de folyton halogatott kötelességem, a lelkem megbénult, s nem tudtam
dolgozni. Én, ahogy ismersz, elõleget sohase adtam vissza. Még heveny
õrületemben se tennék ilyesmit. Még
talán álmomban sem. De most, hogy a világ végérõl álmodtam, megtettem. Tüstént
visszaküldtem kétezer pengõ elõleget a zsivány kiadónak egy gyorsküldönccel, s
meghagytam, hogy még álmából is zörgesse föl.
Jaj, mennyire megkönnyebbültem. Nem kell többé élnem, tehát
élhetek. Nem kell többé írnom, tehát ismét írhatok. Élni kezdtem, barátom,
azonnal, lelkemben az édes Violával, s írni kezdtem, nem törõdve azzal, hogy
nincs többé olvasó, tiszteletdíj és dicsõség, csak írtam, írtam, a vészes,
egyre növekvõ csillagzat elõtt, a pokoli hõségben, esztelenül és boldogan,
egész hajnalig, s belemámorosodtam az örömbe, a háromnapos jövendõmbe és
munkámba. Mert jegyezd meg, hogy csak az élhet, aki teljesen el van készülve a
halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és
mindenáron élni akarunk. A
rend, melyet magad körül látsz, voltaképp rendetlenség, s a rendetlenség az
igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.
1935
.oOo.
|