KÍNAI KANCSÓ

Te nem ismered a mi kancsónk esetét? Hát elbeszélhetem, drágám. Ez is eléggé muris. De valóban nem hallottad még? Tudniillik én már többször elõadtam különféle társaságban. Félek, hogy most majd nem tudom elbeszélni.

Utóbb, mikor elmondtam valakinek, észrevettem, hogy csak darálom, mint a leckét. Az ember bizonyos idõ múltán saját szavait is elhasználja. Már nem érzi, mi van mögöttük. Erre új szavakat keres, csak hogy ne alkalmazza a régieket, de az újakban sokszor nincs élet, tartalom, hamisak.

Ha ismered, akkor mindenesetre szakíts félbe. Idegesít, hogy valamit kétszer beszélek el. Csak jár a szám, folyton attól félek, hogy kinevetnek, fülig vörösödöm. Miért is szégyenkezünk ilyenkor? Hiszen mindenki százszor szajkózza el, ami vele megesett. Másról nehéz beszélni. Azért pirulni pedig, mert ügyetlenül választottuk meg a személyt, s elfelejtettük, hogy õ már tudja, amit mi közölni akartunk, ostobaság. Legföljebb az bánthat ekkor, hogy rosszul színészkedtünk. Nem igaz? De engem mégis bántana.

Még valamit ígérj meg. Ha unod, azonnal szólj. Mert hosszú. Helyes? Na jó. Megpróbálom.

Szóval volt nekünk egy kancsónk, egy kínai kancsónk fehér porcelánból. Ilyen magas. A mellemig ért, idáig. Régi lakásunkban állt, abban a sötét, penészes lyukban, melyrõl a múltkor beszéltem, az ebédlõ egyik sarkában, az ablak mellett jobbra. Nem, te ezt nem láttad. Nem is láthattad. Új lakásunkban már nincs ott.

Családi ereklye volt. Az uram örökölte soproni nagybátyjától, az pedig valamikor régen egy bécsi rokonától örökölte. Ez volt egyetlen örökségünk. Az egyetlen holmi, melyért nem kellett arcunk verejtékével robotolni: a kincs, a mi legendás kincsünk, a mi legendás ínségünkben.

Õszintén szólva, nem is illett nyiszlett bútoraink közé. Valami terítõt borítottam föléje, rátettem egy kis állólámpát. De ha a lámpát meggyújtottuk, nemcsak a kancsót világította meg, hanem szegénységünket is. Bizony, kirítt onnan.

Én nagyon szerettem. Délelõtt - törölgetés közben - el-elnézegettem. Sok színes képecske díszítette, egymástól független, tarkabarka jelenetek. Micsodák? Például a Sárga folyó, fölötte egy hatalmas, téglavörös kõhíd. Aztán a nankingi Porcelántorony, hét emelettel, minden emeletén két-két aranycsengettyûvel. Aztán mandarinok sötétlila köpenyben, sötétbordó bugyogóban, mint a fuksziák, óriás paraplék alatt, kenetesen hajbókolva, gyaloghintóban egy-egy hölgyike, aki elnyomorított, pirinyó lábát fitogtatja, szûk lakkcipellõben. Aztán mezõk, trillió kis virággal, virágzó szilvafákkal. Aztán egy ferde szemû Buddha, közönyösen, semmire se tekintve, súlyos kezét az ölében nyugtatva. Aztán sárkányok, szörnyek, macskaszemmel és szarvasaganccsal, majmok, keselyûk, pávák. Aztán teknõsbéka, egy oroszlán is, vértõl pirosló gödölyét zabálva. Aztán számok, kínai betûk, pagodák, fölfelé pöndörödõ tetõkkel, mint holmi rossz szalmakalapok. Ilyesmik.

Nyolcvanhárom kép volt rajta. Volt még egy nagyon kedves, tréfás kép is. Künn a szabadban, a pázsiton nebulók ültek, s a szigorú, varkocsos, tanítómester egy csintalan fiúcskát a két térde közé szorítva vert, bambusznáddal porolta ülepét, az indigókék nadrágját. Én, édesem, valamikor mint felsõbblány, festegettem. Vízfestményeket pancsoltam össze. Hát elgyönyörködtem ezekben.

Természetesen, mikor megkaptuk a kancsót, mindjárt egybekelésünk után - tizenöt éve már ennek - telebeszélték fejünket, hogy így-úgy vagyont ér, gazdagok lettünk, mindenki gratulált nekünk. Ami mûvészi értékét illeti, megoszlottak a vélemények. Némelyek azt állították, hogy a tizenegyedik-tizenötödik századból való, mindenesetre a Ming-dinasztia korából. Mások szerint legföljebb a tizennyolcadik században készülhetett. Akadtak olyanok, akik európai - berlini - utánzatnak minõsítették, noha ezek szintén elismerték, hogy utánzatnak is ügyes és becses. Mi nem sokat törõdtünk a mendemondákkal. Gyönyörû porcelánból volt, habfehér, hártyavékony, csodálatosan égetett nemes porcelánból, annyi bizonyos.

Hogy mi volt az üzleti, forgó értéke, azt se tudom. Valér, a sógorom - Tarczay Valér, aki valamit konyít az iparmûvészethez - annak idején tízezer aranykoronára becsülte. Azt hiszem, túlzott. Az uram csak évek múlva mutatta meg igazi szakértõnek. Elhívott egy belvárosi régiségkereskedõt. Puszta kíváncsiságból fölajánlotta neki megvételre. Az simogatta, ümgetett, nagyítóval is vizsgálta, de csak ezerkétszáz aranykoronát ígért érte. Igaz, hogy ezt azonnal hajlandó lett volna kifizetni, akár dollárban, akár svájci frankban. Amint ajánlatát visszautasítottuk, s keze már a kilincsen nyugodott, a kancsóra visszasandítva ezerötszáz aranykoronát ajánlott. Hangsúlyozta, hogy többet semmi körülmények között sem adhat, nem is ér többet, de ez az összeg akármikor rendelkezésünkre áll, csak telefonozzunk üzletébe. Egy hét múlva õ telefonozott az uramnak a bankba: meggondoltuk-e már a dolgot.

De mi nem adtuk el. Szó se lehet errõl. A kancsó a miénk volt, a miénknek akartuk tudni, ameddig élünk. Anélkül hogy összebeszéltünk volna, elhatároztuk, hogy nem válunk meg tõle soha.

Pedig nemegyszer kísértésbe eshettünk. Sok cudar évet éltünk át. Különösen a háború után. A hónap végén gyakran csak krumplit ettünk, délben, este. Egyetlenegyszer se jutott azonban eszünkbe, hogy odatelefonozzuk a kereskedõt, aki hívásra is házhoz megy, amint a nálunk hagyott levelezõlap hirdette, melyen telefonszáma is ott kacérkodott. Ezt a levelezõlapot én orvul összetéptem. Inkább karkötõórámat zálogosítottam el, a függõimet meg a jegygyûrûmet. Ezek - szegények - többet laktak a zálogházban, mint otthon.

Közben jólesett arra gondolnunk, hogy utolsó kártyánkat még nem játszottuk ki. Az utolsó kártyának épp az az értelme, hogy sohase játsszuk ki. Éjszaka, hajszás napok után, nyitott szemmel feküdtünk egymás mellett a hitvesi ágyban, én meg az uram, s míg töprengtünk, miképp ússzuk meg a következõ huszonnégy órát, ezt hajtogattuk magunkban, talán egyszerre is: „a kancsó, legrosszabb esetben ott a kancsó is”, és ez erõsített bennünket.

Szerencsére erre sohase került sor. Nekem különben is van egy babonám. Ha minden kötél szakad, és azt hisszük, hogy menthetetlenül végünk, akkor - a legutolsó pillanatban - mindig jön valami csoda. Tapasztaltam ezt. Csak a jó Istenben kell bizakodnunk. Egyszerre ott a váratlan és véletlen segítség. Hogy mi ez? Hát hol ez, hol az. Túlórázás a bankban, egy kis német fordítás, postamunka - ezt eléggé jól fizetik - vagy más egyéb. Például hegedûórákat kérnek. Az uram hegedûórákat ad. Egy évig a zeneakadémiára is járt. Hegedûmûvésznek készült. Majdnem mindig volt egy-két tanítványa. Kezdõk, elsõ, második gimnazisták. Mindössze az a baj, hogy õ csak késõ este ér rá, akkor pedig a kisdiákok már nem szívesen vesznek órákat, álmosak.

Különben bevallom neked, hogy valaki támogatott is bennünket. Nem titkolódzom. Megmondom, hogy kicsoda. Martiny, lovag Martiny, a milliomos.

Egy házbérnegyed elõtt, amikor már a kilakoltatási végzést is kézbesítették, az uram fölkereste, kétszáz pengõt kért kölcsön. Õ ezt szó nélkül átnyújtotta, mégpedig oly finom, mit se tudó mozdulattal, mely azt jelentette, hogy nem is kell visszafizetni. Szép, nemes cselekedet volt. Sohase felejtem el. Nem értem, miért haragszanak rá annyian? Nincs igazuk. Szeszélyes, kiszámíthatatlan, furcsa ember, de fölösleges pénzét úgy dobálja, ahogy kell, szeszélyesen, kiszámíthatatlanul, furcsán. Nincs sok fölösleges pénze. De, mondd, kinek van sok fölösleges pénze a mai világban, s ki ad ennyit is a rászorulóknak? Én tudok egy fiatal zeneszerzõt, akit éveken át küldözgetett egyik külföldi szanatóriumból a másikba, minden költségét õ fedezte. Derék ember, akármit beszélnek. Mi mindig nagyra becsültük.

Az uram évek óta ismeri. Legelõször a bankban találkozott vele. Apró-cseprõ szívességeket tett neki, amilyeneket egy bankhivatalnok tehet, a kisember a nagyembernek. Igazán minden érdek nélkül. A „konjunktúra” idején tett egy nagyobb szívességet is. Martiny ekkor a holland tõzsdén is játszott, meglehetõsen fejetlenül. Amilyen szeles, hetrefüles ember, a jogtanácsosa nélkül, a maga szakállára adta a megbízatásokat a banknak, mégpedig bianco-megbízatásokat. A bianco-megbízatás azt jelenti, hogy a bank a belátása szerint vehet vagy nem vehet papírokat, hát az összeggel úgy számolhat el, amint kedve tartja. Martiny pár nap alatt egy vagyont vesztett.

Az uram, aki hálás volt neki azért a kétszáz pengõért, mellyel megmentett bennünket a szégyentõl - igazán csak ezért: emberi érzésbõl -, egy este titokban meglátogatta, s figyelmeztette, hogy ne csináljon ilyen õrültségeket.

Martiny pár napra rá találkozott vele az utcán. Karonfogta õt, s bundája zsebébõl néhány bankjegyet tréfásan az uram télikabátzsebébe csúsztatott. Körülbelül négyszáz pengõ lehetett, mai pénzben.

Ja, igaz, meg is hívott bennünket a kastélyába. Egyszer ebédre. Csöndes, hétköznapi ebéd volt a mogyorószín-tapétás kisebédlõben. Felesége is megjelent. Sötétvörös, sárga borok csillogtak metszett kristálypoharakban. Libériás inasok álltak székünk mögött. Martiny kedves volt, közvetlen. Engem az lepett meg leginkább, hogy ebéd után a társalgóban, ahol feketénket hörpintgettük, az inas - fényes nappal - gyertyával lépett be, s az urak cigarettájukat a gyertya lángjánál gyújtották meg. Ezt eddig nem láttam. Még egy vacsorára emlékszem. Utoljára is vacsorára voltunk hivatalosak, de ezen vagy kétszázan vettek részt. Ragyogó estély volt. Az inasok üvegtálakon fagylalttornyokat vittek, ezeknek a közepe égett, meg volt gyújtva, s amint végigrohantak velük a hosszú termen, a lángok - a haladás szélrohamába - föl-föllobogtak. Mintha fáklyát vittek volna.

Még valamit. Majdnem minden évben küldött egyet-mást. Egy-két nyulat, fácánt, foglyot, néhány kosár csemegeszõlõt. Tavaly karácsonykor gyümölcskosarat kaptunk, datolyával, almával, három üveg magyar pezsgõvel.

Várj, drágám. Csak ide akartam elérkezni. Karácsony után megint fönn járt a bankban. A vezérigazgatót kereste, de az elõzõ nap Koppenhágába utazott. Az uram megköszönte neki az ajándékot. Martiny zavartan és szórakozottan - õ mindig egy kicsit zavart és szórakozott - azt mondotta, hogy megint eljöhetnénk hozzájuk vacsorára vagy ebédre. Az uram ekkor elõállt azzal, amire már rég készülõdött. Tisztelettel, de a szegény ember önérzetével értésére adta, hogy miután mi már háromszor voltunk náluk, szerencséltessenek most õk bennünket, jöjjenek el hozzánk teára, õ meg a felesége. Martiny a meghívást a világ legtermészetesebb dolgának tartotta. Tüstént bejelentette magukat szerdára, délután ötre. Mondd, nem unod még?

Hát amikor én ezt megtudtam, hétfõn este, egy csöppet megdöbbentem. Annak idején én magam sürgettem meghívatásukat - igaz -, de nem hittem, hogy el is fogadják. Azt képzeltem, hogy majd csínján kibújnak alóla. Most hízelgett büszkeségemnek - vagy hiúságomnak, hiszen mindnyájan hiúak vagyunk -, hogy nem így történt. De zavarban voltam. Mert - mondd, kérlek - hová a csodába tehettem õket a mi régi nyomorlakásunkban, melynek egy hálószobája volt s egy ebédlõje, és ez dolgozó is volt, társalgó, lomtár, minden együtt? Nem tudom neked megmagyarázni, de valami botránytól féltem, mint aki erején túl föladatot vállal, s hoppon marad.

Egyszerre eszembe jutottak nyirkos, vízrózsás falaink, a dohszag, a sötétség, az az afrikai sötétség, melytõl annyit szenvedtünk. Rút bérkaszárnyában laktunk akkor, ahol állandóan hagyma- és petróleumillat terjengett. Csupa proli élt alattunk, fölöttünk. Lépcsõnk szemetes volt. Hozzánk az udvari folyosó legvégérõl kellett bejárni, a klozett tõszomszédságából. Az utcát - ezt már a múltkor is mondtam - a kutya se ismerte, még itt, ebben a szegénynegyedben sem. Furcsán éreztem magam. Mintha elõkelõ emberek között, valami tündöklõ bálon lyukas harisnyában ténferegnék, és zsebkendõvel igyekezném takargatni megalázott lábaimat. Csak álmodni lehet ily szörnyût. Kétségbe voltam esve.

De hát az uram megnyugtatott. Elõször azzal, hogy december végén, délután ötkor minden lakásban oly sötét van, mint nálunk. Sötétben minden tehén fekete. Kifejtette, hogy a szegény embernek a szegénységet épp a gazdagok elõtt nem illik szégyellnie. Szégyelljék õk magukat, ha akarják, tudják és merik. Szelíd ember az én uram, a légynek se árt, de néha ilyen vad ötletei támadnak. Még azt is hozzátette, hogy a szegény emberek csak egymás elõtt szégyellhetik a szegénységüket, mert errõl õk maguk tehetnek, ebben mindnyájan egyaránt bûntársak. Ezt én nem értettem. Te talán érted?

Elég az hozzá, másnap nekiestem a takarításnak. Amennyire lehetett, rendbe hoztam a lakást. A bútorok gyógyíthatatlan sebeire takarókat teregettem. Megállapodtunk, hogy semmiféle hûhót nem csapunk. Ez ízléstelen és - mind a két félre nézve - sértõ. Mit is lehet teához adni? Szendvicset, édestésztát. Zsúrkenyeret vásároltam, a szeletkéket bevajaztam, sonkával, kaviárral, lazaccal díszítettem. Vaníliás kiflit is sütöttem. Az én vaníliás kiflim - szerénytelenség nélkül - remek. Igaz, teát is vettem, illatos, halvány indiai teát. Bellától elkértem Altwien-findzsáit, ezüstjeit, mert az én csempe bögréimet meg az én alpakka kanalaimat csak nem rakhattam eléjük.

Szerdán már kora délután elkészültem. Négykor mindketten felöltözködtünk. Az uram utolsó szemlét tartott a lakáson. Túlontúl tisztának, rendesnek találta, merevnek. Egy kis természetes rendetlenséget teremtett. A dívány karfájáról leráncigálta a vacak mûselymet, melyet én erre az alkalomra odadobtam. Ez ellen tiltakoztam. Így a karfa rongyos szövete kifityegett. Veszekedtünk, egyezséget kötöttünk. A mûselyem ellenében megengedtem, hogy cigarettája hamujával bepiszkíthassa a fényesre sikált réz hamutálcát, s a csutkáját otthagyja rajta, hanyagul.

Ötkor már úgy álltunk egymással szemben, mint a színpadon. Még ott se voltak vendégeink, s mi máris színészkedtünk. A végszót vártuk, mely egy nagy jelenet kezdetét jelzi. Csöngetés. Voltak, lovag Martiny, lovag Martinyné. Tétlenségünkben ásítottunk. Le-föl járkáltunk. Ha neszt hallottunk a folyosón, hirtelen egy székbe zökkentünk, hogy ebben a közvetlen helyzetben találjanak bennünket, megfeledkezve, hogy nincs cselédünk - mert az uram nem engedte, hogy erre a délutánra kölcsönkérjem Bellától a szobalányát -, és nekünk kellett ajtót nyitnunk.

Az uram idegességében megevett két lazacos szendvicset, úgyhogy csak egyetlenegy lazacos szendvics maradt. Folyton a zsebóráját nézegette. Elmúlt fél hat. Azon nyugtalankodott, hogy a kocsis esetleg nem talál majd hozzánk, bár Martinynak elmagyarázta, merre kell jönni abba az átkozott zugutcába. Attól is félt, hogy már itt vannak, de valahol a rosszul világított lépcsõházban bolyonganak, vagy a folyosón, egy másik emeleten, és hiába keresgélik ajtónkat. Leszaladt a házmesterhez, megkérte, hogy ügyeljen, mikor kocsi áll meg a ház elõtt, s vendégeinket kalauzolja föl. Martinynak gyönyörû kocsija volt. Akkora, mint egy terem. Télen villannyal fûtik.

Hatkor az uram már nem bírt magával. Megint lenézett, hogy õ lesse az érkezõket. Éppen hogy leérhetett, mikor én felülrõl hatalmas tülkölést hallottam. Nemsokára csöngettek. Csak az uram jött vissza. Ezt lihegte: „Itt vannak.” Rohant a lépcsõn, szegény, nem akart velük ott találkozni.

Most csöngettek. Mi elõbb számoltunk magunkban: „egy... kettõ... három...”, aztán nyitottunk ajtót. A sötét, ködös folyosón nyurga, sovány, igen magas alak állt, két fejjel nagyobb, mint az uram, Martiny. De én rögtön észrevettem, hogy egyedül van. Mentekezett, hogy felesége, nagyon sajnálja, meghûlt, egy kicsit náthás, nem fekszik ágyban, de azért mégse mert kijönni ilyenkor, bocsánat, majd legközelebb. Bundáját erélyesen-gyorsan maga vetette le, nem hagyta, hogy segédkezzünk. Odadobta egy székre. Nem látta, hogy az elõszoba falán három rézkampó erre a célra szolgál. Én akasztottam föl. Hódgallérja van, s a bunda belseje puha, csíkos, sötétbarna pézsma. Remek bunda.

Az ebédlõnket a hosszú, vékony lábaival úgyszólván egyszerre átlépte. Alig tett egy-két lépést, már vége is volt az ebédlõnek, elfogyott alóla. Ekkor körültekintett, visszafelé indult. Megint a falnál állt. Most láttuk, milyen szûk az ebédlõnk, milyen kicsiny. Akár Gulliver a törpék közt. Feje majdnem a mennyezetig ért. Arca sápadt volt. Hol ránk nézett, hol a bútorokra, s mosolygott valamin, fitymálóan-hetykén, de nem rajtunk mosolygott. Isten tudja, min mosolygott.

Leültünk a teára terített asztalhoz. Szurkoltam, hogy a társalgás befagy. Elõzõleg tudniillik az uram azt magyarázta, hogy szegények és gazdagok sohase lehetnek egymáshoz õszinték. Tréfásan adta ezt elõ, körülbelül így:

A szegény ránéz a gazdagra, s ezt gondolja: „Jaj, de gazdag vagy te”. A gazdag ránéz a szegényre, s ezt gondolja: „Jaj, de szegény vagy te”. A szegény belül, a lelke mélyén így kiált a gazdag felé, teljes meggyõzõdéssel: „Adj pénzt, adj pénzt”. A gazdag belül, a lelke mélyén, így kiált a szegény felé, éppoly meggyõzõdéssel: „Nem adok, nem adok”. Minthogy errõl nem beszélhetnek, társalgásuk folyton elakad.

A csevegés megindult. Amint kitöltöttem a teát, az idõrõl, az enyhe, kehes télrõl beszélgettünk, a színházakról - és félénken, vigyázatosan - az „általános gazdasági helyzetrõl” is. Martiny elbeszélt egy adomát, melyet minap Bécsben hallott, elõkelõ pénzügyi körökben. Ebben az adomában devizáról és kamatlábról volt szó, s a csattanója valami német szójáték volt. Nemigen értettem. De azért udvariasan mosolyogtam rajta. Az uram - úgy találtam - túlságosan kacagott. Valamivel csöndesebben is nevethetett volna. Ez illendõbb.

Martiny az adoma után felsõ ajkát fölszívta az orrához, s körülbelül tizenöt-húsz másodpercig így tartotta, mintha orrával a felsõ ajkát szagoltatná. Ez a szokása. Ilyenkor arca elfintorul, egy kissé vigyorog is. Rossz szokás, semmi egyéb. Idegesség. De neki - hidd el - nem is áll rosszul. Vannak emberek, akiknek semmi se áll rosszul.

Várt, amíg kihûlt a teája, aztán kortyintgatta. Cukor és rum nélkül itta, tejjel. Bizonyára nem vette észre, milyen finom indiai tea. Bella csészéit se méltányolhatta, az ezüstöket sem, hiszen õ mindezt megszokta. Én szendviccsel kínáltam. A tálat oly módon tartottam feléje, hogy nyomban szemébe ötöljék az egyetlen lazacos szendvics, a vajon az áttetszõ, gyönyörû rózsás halszeletke, s õ csakugyan rá is tekintett, de nem ezt vette ki, hanem egy közönséges vajas kenyér után nyúlt, beleharapott, mindjárt a tányérjára tette, s otthagyta. Cigarettára gyújtott. Aranyvégû cigarettákkal szolgáltunk. Zenérõl folyt a szó.

Nem is tudtam, hogy érdekli a zene. Õ pedig azt nem tudta, hogy az uram milyen kitûnõ muzsikus. Bachot és Mozartot emlegették. Csak Bach és Mozart van, más senki. Nem, csakis Bach van. Az uram Bachért rajongott, aki - így fejezte ki magát - a föltétlen muzsika, a matematika lírája, s a fájdalom, melyet ez a sohasem szenvelgõ, érzelmes zene elénk tár, olyan tiszta, tárgyilagos, pontos, mint emberi gyarlóságunkból, körülhatároltságunkból származó megismerés, hogy a végtelent hiába igyekezzük megközelíteni, és hogy a kétszer kettõ itt a földön mindig csak négy, nem öt. Szépen beszélt. Az is eszébe jutott, hogy Bach annyit jelent, mint patak, s ütemei egy hûs, átlátszó kristálycsermelyhez hasonlítanak, mely a hegyi ösvény kavicsain lefelé bukdácsol. Itt már erõlködött.

Ozsonna után, hogy felkeltünk, Martiny a szoba sarkában állt, s - nem puszta udvariasságból - megkérte az uramat, hegedüljön valamit. Õ egy pillanatig se kérette magát. Hozta a tokját, hangolt, álla alá szorította a hegedût. Szemét lehunyta.

Én a díványon ültem, és õt néztem. Kíváncsi voltam, mit fog játszani? Az Air-t játszotta. Ezt akkoriban hallottam tõle, amikor megismerkedtünk, húsz esztendeje. Tudod, az a dallam ez, az a mélysötét, édes dallam. Az uram gyakran magyarázta nekem. Azt mondta, olyan ez, mintha egy érett férfi énekelne vagy inkább dúdolna a sötétben, csukott szájjal, és mintha mindig vissza-visszatérne arra, amit nem lehet elégszer elmondani, mert ezt egy élet során tapasztalta, s ennél nincs szebb, szomorúbb, tartalmasabb. Nem szoktam dicsekedni - ismersz -, de ezen az estén oly gyönyörûen játszott, hogy még vendégemrõl is megfeledkeztem, csak vonójának egyenletes, biztos mozgását figyeltem, mely keményen ráfeküdt a húrokra, és fekete fejét s a szemét, melyet közben kinyitott.

Martiny elismerõleg bólintott. Biztatta, hogy tovább. Az uram a Gavotte-ot hegedülte. Martiny szigorúan fölvonta szemöldökét. A levegõbe bámult. Talán Bach Sebestyént, a vastag orgonást keresgélte ott. Már vége felé járt a Gavotte. A kezdõ melódia, a dupla hangokkal, diadalmasan bontakozott ki, s a G-húr komolyan, szívhez szólóan búgott. Ekkor történt az, amiért ezt a hosszú lélegzetû históriát elbeszélem.

Egyszerre fülsiketítõ csörömpölést hallottam. Azt hittem, hogy az ablak zúzódott be, vagy a szomszédban egy óriási üvegajtó. Martiny félreugrott, két tenyerét a falhoz tapasztotta, hogy el ne bukjék. Odarohantam. Hát drágám, a kancsónk tört össze, a mi kínai kancsónk. Martiny a sarokban hozzá támaszkodott, észre se vette, hogy ott van, valahogy félrebillentette, feldöntötte. Ezermillió darabra tört, drágám.

Az uram valamivel késõbb szaladt oda. Hegedûjét a díványra dobta, csak a vonója volt a kezében. Azzal ingerülten hadonászott. Szemét összemorcolta. Õ még nem értette a helyzetet. Nem is érthette, hiszen játszott, álomból ébredt. De én már értettem. Nyájasan mosolyogtam, mint háziasszony. Martiny bután, gyámoltalanul bámult a padlóra, szánalmas volt. Együttesen biztosítottuk az urammal, hogy semmi, semmi az egész, szóra sem érdemes.

Leültettük egy karosszékbe, melyet gyorsan a dívány mellé toltunk, háttal ennek a vandáli pusztításnak, hogy ne is lássa. Nem volt ezt kellemes látni senkinek sem. Õ a felsõ ajkát megint az orrához szippantotta, meg akarta enni az orrát, s olyan sokáig fintorgott, hogy szinte nem is lehetett kivárni, míg abbahagyja. Az uram újra eljátszotta a Gavotte-ot elölrõl. Martinynak tetszett a játéka. Dicsérte iskolázottságát, az iránt érdeklõdött, föllépett-e már hangversenyen?

Bort töltögettem a kis poharakba. Egy palack Leányká-t szereztünk erre az estére. Pezsgõt nem akartunk nyitni. Végre azt tõle kaptuk. Kínáltam a finom vaníliás kiflimmel. De abból nem evett. Gyomorsavtúltengésben szenved. Még egy cigarettát elszívott. Várakozásunk ellenére több, mint egy óráig idõzött nálunk. Már azt se bántam volna, ha elmegy. Igyekeztünk szórakoztatni, vidámnak, szeretetre méltónak mutatkozni.

Még a C-dúr fúgá-t is meghallgatta. Erre fölugrott. Az uram az elõszobában rásegítette pézsmabundáját. Nekem kezet csókolt, de közben a falra bámult. Az ajtóból még visszajött, pénztárcájából elõkotorászott egy ötpengõs bankjegyet, az elõszoba kisasztalára ejtette, a személyzetnek, az én cselédemnek, az én sohasem létezõ, sohase létezett cselédemnek. Kezet fogott mindkettõnkkel. Felsõ ajkát még egyszer az orrához szorította. Aztán eltûnt a sötét, ködös folyosón.

Mi voltaképpen csak most mertünk egymásra meredni. Jézus, Mária, Szent József, mi történt itten? Nem tudtuk, röhögjünk-e, vagy bõgjünk. Alighogy magunkra maradtunk, eszünk nélkül futottunk a szerencsétlenség színhelyére. Tudtuk, hogy vége. Legalább látni akartuk. Hát az siralom volt, siralom. Ízzé-porrá tört a drága, fehér, finom porcelán. Az uram viccelt. „Csak a macesz tud így összetörni, mondotta akasztófahumorral, az a macesz, melyen egy hosszú tehervonat halad át.” Mindössze egy tenyérnyi darabkája maradt épen, az a kép, mely a Sárga folyót ábrázolta a kõhíddal. Ezt fölemelte az uram, elszontyolodva szemlélte, majd leejtette a földre. Ennek is vége volt. Seprût hoztam, lapátot. Összesöpörtem az egész istenséget. Négy lapát törmeléket vittem ki. A szemetesládába hajítottam.

Ne szörnyülködj, drágám, még ne sajnálj bennünket. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy rossz kedvünk volt. Igen, az elsõ pillanatban, amikor összetört, megriadtunk. Hiányzott is, oda-odapillongtunk a sarokba, az üres helyre, egy kissé elkámpicsorodtunk. De alapjában véve nem volt rossz kedvünk. Teáztunk, falatoztunk. Sok szendvicsünk maradt. Martiny csak egyet evett meg, félig, az uram négyet, én - háziasszonyi izgalmamban - egyet sem. Az uram bekapta az egyetlen lazacosat. Imádta a lazacot. Ritkán jut hozzá. Na, én is jól bepakoltam. Bort töltöttünk, koccintottunk.

Érdekes, hogy a „dolog”-gal csak késõbb hozakodtunk elõ. Valami furcsa szemérembõl nem is említettük. Pedig négyszemközt voltunk, senki se hallhatta. Egymás elõtt is szégyelltük. Õ kezdte. Ezt kérdezte: „Mit fog most Martiny csinálni?” „Valamit okvetlenül”, feleltem. „Gondolod?”, kérdezte az uram, s rám tekintett. „Az csak természetes”, feleltem. „Végre láthatta, hogy kárt okozott, hogy milyen kárt okozott. Mûértõ”. „Mit gondolsz, kérdezte az uram, mit gondolsz, fiam, mégis mit gondolsz, hogy intézi majd el?” Azt nem tudom, feleltem. Talán másikat küld helyette. Vagy talán az árát. „Mennyit? kérdezte az uram. Ezerkétszázat?” „Ugyan, feleltem bosszúsan, ne légy gyerek. Te mindig ilyen vagy. A régiségkereskedõ ennyit ígér, s hajlandó azonnal kifizetni, mé