SZEGÉNY KIS BETEG

1

A kis beteg már nyolc év óta feküdt az ágyban. Egész kicsike volt még, mikor ágynak dõlt, s azóta megnõtt a vánkosok és paplanok között. Szívós, vékonyka teste mindennel dacolt. Az állapota azonban nem fordult se jóra, se rosszra. Ha az orvos esténként megvizsgálta, felállította az ágyban, gyertyát emelt feléje, s a gyertyafény átszûrõdött a testén, látni lehetett a vére sápadt vörösségét, mint amikor tenyerünket a fény elé tartjuk. Még a szíve is láthatóan ugrándozott girhes bordái között. Olyanforma képet nyújtott ez a hitványul összefércelt test, mint a hüllõ a viviszekciós kés alatt. Nem maradt semmi titokban. Az üterek kopogását hallani lehetett, a csontok, az inak mozogtak, a természet mûhelye, a vérszivattyúk és a titkos emeltyûk a szemünk elõtt végezték funkciójukat. Más test már semmivé olvadt volna a láz tüzes kemencéjében. Az õ teste azonban azbesztbõl volt. Annyi idõ múltán is megmaradt egy kevés maradék húsa, s ez se nem nõtt, se nem apadt, tartotta benne a lelket.

- Ez se éli meg a tavaszt - mondották a cselédek nyolc év óta, minden télen.

Délelõtt csendes volt. Ágyába vette a két csengettyûkörtét, és elkezdett csengetni. A betegsége elején felfedezte, hogy a vékony és az éles csengettyû éppúgy cirpel, mint a tücsök.

A konyha, az elõszoba, a cselédek kamrája reggeltõl estig zengett is, akár a holdas éjszakákon a mezõ, ahol ezer és ezer kis rovar tart koncertet. Nyolc év óta nem némultak el a csengõk.

Csak este hagyta abba. Ekkor jön a láz. Alattomosan és ravaszul mindennap megérkezik. Elõször végiglúdbõrzik a testén, aztán számumot lehel az arcára és kigyújtja a szemeit, körülgyûrûzi csípõit, a paplana alá kúszik, s a kis beteg sokszor azt hiszi, hogy tûz van, félreverték a harangokat és jajveszékelnek.

Ilyenkor felül az ágyában. Félénken körülnéz, hogy szemlét tartson az otthoniakon, mellette vannak-e mindnyájan. A família tudja kötelességét. Senkinek se szabad hiányozni. Az orvosságos üvegeket meg a porokat elrendezik az éjjeliszekrényen, a csöbröket az ágy mellé állítják, a villamoslámpákat kicsavarják, kivéve azt, amelyik homályos tejüvegben a szoba sarkában dereng. Halkan meggyújtják a laterna magica olajlámpácskáját, s a lepedõre színes képeket vetítenek. A kis beteg szereti ezeket az ezerszer látott képeket összekeverni a láz vízióival. Különösen A zöld ördög-öt kedveli. A család már unja, de csodálkozik, úgy tesz, minthogyha érdekelné. Mindez nagyon hasonlít egy vallásos ceremóniához. A lázat, az ismeretlen és félelmes istenséget este beengedik az ajtón, a beteg celebrál, az ágy az oltára és a család a segédlete. Csendes misét mondanak a láznak.

Hogyha nyugodtan megy, a beteg elégedett. De néha valamelyikük elkésik.

- Janka - nyöszörög a beteg.

A másik szobából elõkerült egy szõke, hervadó leány, a nénje.

- Apa.

Az apa, a kövér, kopasz gyógyszerész, otthagyja a piruláit, a tégelyeit, és az ágy mellé ül.

- Anya - szól még egyszer, és megragadja az anyja sovány kezét.

Amikor mindnyájan együtt vannak, lassan leülnek az ágy mellé, és a sötétben várnak.

- Itt a láz - mondja a gyerek ünnepélyesen, és megtapintja forró fejecskéjét.

Aztán órák hosszat ülnek együtt. Idõközben a beteg elalszik, s az ápolók lábujjhegyen, egyenként átlopódznak a másik szobába, hogy valamit vacsorázzanak, de sietniök kell, mert a beteg felébredhet, és meglepheti õket.

2

Az apa puha, olvadozó szívû ember. Nem lehet tudni, mikor könnyezik, mert kék szemei a jóságtól, a meghatottságtól, a gyengeségtõl állandóan nedvesek. Imádja a családját, azzal a szeretettel, amelyre csak nagyon gyenge és nagyon önzõ emberek képesek. Nyolc évvel ezelõtt, amidõn a háziorvos közölte vele a fia betegségét, és a leggondosabb ápolást rendelte neki, maga köré gyûjtötte a családját, és ezt mondta:

- Ezért a gyerekért mindent.

Irgalmas szívû keresztény lévén - csupa könny és részvét - gyakran beszélt a betegek hatalmas társadalmáról, amely tõlünk függetlenül éli mély és ismeretlen életét. Az egészségben pedig valami önzõ és csúnya dolgot látott. Már akkor is lelkiismeret-furdalást érzett, amidõn kiment az utcára, és egy-egy pillanatra elfeledte az õ kis betegét. Családja hasonlóan gondolkozott. Nyolc év alatt leszokott a nevetésrõl.

A kis beteghez házi orvos járt. Édes borokat, drága ételeket evett. A harmadik évben azonban már nemcsak õ csöngetett, de a külsõ ajtón, egyre hevesebben, egyre kitartóbban csengettek a hitelezõk is.

Az apa hõsiesen viselte a sorsát. Szobájukból eltûntek a fölösleges bútorok, a tükrös szekrények, a zongora, a képek, amelyek csak a hiúságot szolgálják.

De a kis beteg szobája ragyogott.

3

Tavaszkor még csupa virág volt a ház. Fehér és halványlila virágok nyíltak a kertben. Az erõszakos tavasz szorította a kis vidéki házat, a rügyezõ gallyak verték az ablakokat, átölelték a falakat, és egy-egy lomb betolakodott a betegszobába is. Minden vázában virágok álltak. Az ágyat a család elborította ibolyával és orgonával.

Egy délután a lány óriási csokrot hozott a kis betegnek.

- Minek ez? - szólt komoran, és eldobta a paplanáról. Gyanakodva nézett a nénjére.

Janka másnap nem volt otthon. Csak este érkezett meg cseresznyés, tavaszi kalapban. Egy fiatalember kísérte, félénk, kedves, jómodorú fiatalember. Az õ kezében is virágcsokor volt.

A patikán át surrantak fel a másik szobába, hogy a kis beteg semmit se tudjon róla, s a szülõk gyengéden segítettek a fiatal szerelmeseknek.

Estefelé azonban a beteg izgatottan kérdezte:

- Ki van itt?

- Senki - felelte az anya.

- De én hallok valakit.

- Nem, gyöngyöm, a szél.

A kis beteg elkomorodott, de ezzel egyelõre el volt intézve a dolog. A szerelmesek mindig tolvaj módon lopództak be a szobába, és visszafojtott lélegzettel figyeltek, nem hallja-e meg a lépéseiket?

Egy hónap múlva azonban már nem lehetett titkolódzniok.

A fiatalembert bevezették a szobájába.

- Ki ez? - kérdezte a beteg ingerülten.

Cukrot és narancsot hozott neki, s odatette a vánkosára.

- Nem kell - mondta közönyösen.

Félszegen, tanácstalanul állott elõtte az udvarló, és a lány lesütötte a szemét, mintha ítélõbírája elõtt lett volna. Aztán halálos zavarban megint átmentek a másik szobába. Alig ültek ott egy darabig, újra hívta a nénjét, tegyen borogatást a fejére, igazítsa meg a párnáját, adjon be orvosságot.

Egy este ismét együtt voltak. Reszketõ, virágos napokat éltek át a betegágy mellett. A võlegény egyszer az ajtó mögé bújt, sietve karjaiba zárta a leányt, és megcsókolta a haját, a száját, a nyakát.

- Mit csináltok - kérdezte a beteg, ijedten és hangosan. - Ott az ajtó mögött, ti ketten, mit csináltok?

Az anya megijedt, átment a másik szobába, az apa pedig erõsen megfeddette a szerelmeseket. Botrány volt. Egy szót se tudtak szólni. Mindketten úgy érezték, hogy vétkeznek a beteg ellen, és gonoszok az élet és az egészség nevében.

Aztán csak vigyázatosabban találkoztak, lehetõleg máshol, az utcán vagy társaságokban, s a fiatalember ritkábban kereste, mint azelõtt. Janka sokat sírt. Nyáron elutazott a võlegénye. A fürdõbõl rövid leveleket írt, minden hónapban egyszer. Õsszel egyetlenegyszer se látogatta meg. Janka újra az ágy mellett ült, és a beteg lassan-lassan kibékült vele. Borogatta a fejét, és olvasott neki. Verne Gyula regényeit olvasta. Az öccse nem is figyelt rá.

De mikor néha megállt, felébredt, és reászólt:

- Olvass.

A lány tovább olvasott.

4

Õsszel a beteg határozottan jobban lett. Az erõs levesek, a finom borok új lelket adtak neki és húst, amit a láz megint elemészthetett.

Tél felé azonban hirtelen súlyosra fordult az állapota. Láza felszökött, félrebeszélt, mindenki a halálát várta. Dézsaszámra hordták be az udvarból a frissen esett havat, de úgy tetszett, hogy a hegyek és a folyók összes hûvössége se képes eloltani azt a poklot, amely ebben a nyápic testben tombolt.

A család nem fásult el iránta. Minden lázrohama új csapásként hatott reájuk. Kétségbeesett gesztusokkal jártak föl s alá a szobában mind a hárman.

Az anya egész éjjel talpon volt. Halvány, vézna szentkép, ott állt az ágy mellett, feltûrt ujjakkal, és könyökig vájkált a hóban, a fagyos vízben, és borogatta a beteg homlokát.

Csak õ volt ébren. Ki-kitekintett az udvarra, a holdfényben reszketõ háztetõre és az égre.

Ekkor hûlt meg.

Elsõ nap köhögött, fájt a feje, de még mindig a beteg mellett aludt a díványon.

Második nap lázt kapott.

Harmadik nap ágyba kellett feküdnie a másik szobában, és hajnal felé meghalt tüdõgyulladásban.

Az apa szótlanul leemelte az ütõóra üvegharangját, és a mutatót megállította. Három óra volt. Kulccsal zárta be az ajtót. A beteg még aludt.

- Csak meg ne tudja szegényke - fuldokolt a könnyeiben, és a másik szoba felé mutatott.

A holttestet öltöztették a mosónõk.

5

Reggel mégis megtudta.

Összeráncolta a homlokát, és maga elé meredt. De nem sírt. Csak elgondolkozott, s tisztázta magában, hogy eztán a nénje rakja majd fejére a hideg ruhákat. Ez szomorú volt.

Másnap délután temették az anyját.

Erre az idõre egy távoli rokonuk jött hozzá, tapasztalatlan, félparaszt asszony, sötétzöld ruhában, vaskos kösöntyûkkel. Mindnyájan a temetésre mentek.

Ezt az asszonyt kezdettõl fogva ellenséges szemmel nézte. Butának tartotta. A vánkosait nem tudja megigazítani, nem értett a hõmérõhöz, az orvosságoknak nevét sem tudta, bóbiskolt egy nádszéken, és kezét összekulcsolva imádkozott, mint hogyha nem is az anyját, de õt temetnék.

- Jöjj ide - kiabált rá, amikor a másik szobából kivitték a koporsót.

A néni felugrott.

- Öltöztess fel.

A néni babrált a hálóingén.

- A köpenyemet.

- A papucsot.

Odaadta a papucsot.

- A vastag kendõt is - ordított türelmetlenül -, mert megfázom.

A néni gondosan bebugyolálta. Aztán óvatosan átnyalábolta, s lassan-lassan, mint hogyha egy törékeny üvegszekrényt vitt volna, sokkal nehezebben, mint anyját a halottvivõk, átcipelte a széles bordó karosszékre, és az ablak elé tolta, ahonnan látni lehetett a temetést.

Ott ült a kis beteg. A sok kendõtõl szinte meghízott. Keményen és hõsiesen bámulta az egészségeseket, akik nyugodtan járnak-kelnek az utcaköveken piros arccal, rugékony inakkal. Egyelõre azonban boldog volt. Négy párnán ült, magasan, nagyon magasan, egy trónon ült a betegség kis hercege, a láz fejedelme, és hallgatta a szíve heves verését, az élet csicsergését minden ízében, és arca elégedett volt, önérzetes és gõgös, semmiképp se hasonló egy angyaléhoz.

Megindult a menet. A zenészek az égnek fordították trombitáikat, és a délutáni csendet megreszkettette valami határtalanul bús rézmuzsika.

Az apa bódultan ment a koporsó után. Kopasz fejét langyossá fûtötte a nap, arcát foltok verték ki, orra vöröslött, minthogyha részeg lett volna, és itta a sós könnyeit, amelyek az ajkára csurogtak, és durván csillogtak, mint a fehér pálinka.

A nénjét is látta. A napfényben csúnya és vén. Szõke hajára egy rossz fekete kalapot csapott.

Utánuk a rokonok.

Egy darabig szórakoztatta a menet, aztán elálmosodott, ásított, visszatért az ágyába.

- Menjünk - diktált a néninek.

A néni reszketve fektette le.

- Várj - mondotta a beteg, amint az ágyában végignyújtózkodott. Összemorcolta szemöldökét, és parancsra emelte vékony karját. - Mérd meg a lázamat. Félóra múlva kinint kapok. Minden tíz percben új borogatást a fejemre. Minden negyedórában új kötést. Négy órakor a barna orvosságból egy evõkanállal. Ha elalszom, ne kelts fel. Az apa se keltsen fel. Csendesen menjen át a másik szobába. Érted?...

1912