AZ ESERNYÕ

Janka egyszer nálam felejtette az esernyõjét.

Egy augusztusi délután a lakásomba vert a vihar, a hegyekbõl szaladva jöttünk, lihegve álltunk meg a lépcsõházban, csuromvizesen. Egy sarokba dobta az ernyõjét, hanyagul. Aztán kitárta karját, megölelt a vihartól sötét szobában. Tudom, hogy ekkor még nem is nagyon tetszett. Szemeit, melyek merevek és butakékek voltak, mint az olcsó bábuk üvegszemei, állandóan meresztgette. A csurgó ablakok mellõl nézte a lilafényû, elektromos csöppeket.

Estefelé mentünk el, amikor kiderült, az aszfalt nedvesen lehelt, s az égen kénsárga és fekete drapériák lógtak. Egyszerre mindketten megálltunk:

- Hopp - mondta -, ottfelejtettem az esernyõmet.

- Menj fel érte.

- Most nem.

- De menj fel.

- Nem fog esni. Majd holnap.

Bosszantott a dolog, de engedtem neki, még egy kicsit elkísértem, aztán sarkon fordultam. Õ pedig ment valahova az Üllõi út felé. Mihelyt elváltam tõle, elfelejtettem, és ennek nagyon örültem. Ki emlékszik a bor ízére, a pezsgõ zamatára és gyöngyére, melyet a tegnapi ebéden ivott? Nekem egyedül kell maradnom. Kemény ágyon alszom, szikár és sápadt akarok lenni, az arcomból ki kell világítania tüzes és vakbuzgó szememnek, hogy az akaratomat messze sugározza, és hinni tudjak magamban.

Amikor a szobába léptem, sokáig álltam a középen, nem is gyújtottam meg a lámpát. Egy szív vert a sötétben, mint egy vallásos harang. Megint egyedül lehetek. Ott az üvegtálcán egy szivar várakozik rám, mely illatos parázzsal füstölög el fehér, egészséges fogaim között, a karosszék puha, a lámpa egyenletesen önti olvasztott aranyát a bútorokra, a függönyökre és az arcomra.

Alig gyújtom meg a lámpát, megered az esõ.

Kopog az ablakon, táviratjeleket koppint az ablakfára, hosszú és rövid vonalkákat, melyekbõl lassanként egy üzenetet silabizálok ki, azt, hogy a lány megázik. Kiveszem az órámat. Azóta alig múlt el tíz perc. Még nem lehet otthon. Hiszen gyalog ment, apró lépésekkel, villamosra nincs pénze. Szegénykét veri a szapora esõ. Fehér blúza nedves, szoknyája csatakos, a haja hideg a víztõl. Talán már köhög is. Holnapra tüdõgyulladást kap, piros arccal agonizál egy kórházi ágyon, haldokló szívével a fejemet látja, a szájamat, a mai kalandot. Igaz, mindennek õ az oka. Én mondtam neki, hogy jöjjön fel az esernyõért, nem akart, csökönyösködött. Talán nekem kellett volna felszaladni. Most pedig - az utolsó pillanatban - illenék utánarohannom, egy kocsival vagy egy automobillal, bevinni egy kávéházba, rumos teát és puncsot itatni vele, aszpirint adni, aztán lefektetni, meleg kendõkbe bugyolálni összeázott, szegény lábacskáit. Lehet, hogy túlzok. Valószínûen már otthon is van.

Megkeményítem a szívemet, elfelejtem õt, lefekszem egyedül az ágyba.

Vajon csakugyan egyedül vagyok-e? Itt van velem az esernyõ. Amikor elcsavarom a lámpa gombját, bosszankodva gondolok rá, mi az ördögnek hagyta itt vádlóul. Nem is láttam, hova tette. Talán éppen szembe néz velem a sötétben. Ezt nagyon nem szeretném. Tudja Isten, babonás vagyok. Amellett az esernyõ hasonlít egy regebeli madárhoz is, különösen, ha ki van nyitva és kövéren gubbaszt a földön. Meg kell tudnom, hova tette.

A lámpát felcsavarom, és keresni kezdem.

Ott van a kályha mellett. Egy közönséges, rongyos selyemesernyõ. Alig-alig támasztotta oda, úgyhogy minden pillanatban leeshetik és felriaszthat az álmomból. Inkább felkelek. Az esernyõ ott áll, nedves selymérõl és vékony drótrúdjáról csurog az esõ, a parkettet egészen belocsolta, egy könnytócsát sírt a padlón. Nini, egy síró esernyõ. Csakugyan, ártatlanul és szepegve áll ott, siránkozva, mint egy lány, aki megbukott a vizsgán.

Legjobb lesz kivinnem az elõszobába. Akárkié legyen, kidobom irgalmatlanul. Becsapom utána az ajtót, és nyugodtan fogok aludni. A nõt elvégre egy hónapja ismerem. Csak nyugtalanít és bosszant, de nem szeretem. Mi közöm hozzá és az esernyõjéhez?

Erõltetni próbálom az álmot. Szemhéjaim majdnem csikorognak, amikor összecsukom. Arra gondolok, hogy sötét gazember vagyok, aki itt a meleg ágyban döglik, amíg szegényke talán köhög a szobájában, és a párnájára könyökölve várja a reggelt. Ha látná, hogy kidobtam a holmiját, neki is fájna az embertelenség. Nem is az ernyõt sértettem vele, hanem õt magát. A sértés pedig nekem fáj. Okos ember létemre tehát nem szabad tûrnöm, hogy a saját hibámért szenvedjek, inkább felkelek és behozom. A másik szobába állítom.

Újra próbálok elaludni, meleg hullám ömlik a fejemre, de az még nem az álom. Fölöttem száz és száz esernyõ cikáz, mint apró, sötét repülõgépek.

Mit csinálhat a hálótársam? Megint meg kell nézzem, jól odatámasztottam-e a falhoz. Persze, hogy rosszul áll. Legjobb lesz, ha szépen lefektetem a földre, a szõnyegre, hogy puhán legyen, az ágyam mellé, egészen a közelembe. Így legalább nyugodt vagyok.

- Most szépen várj itt - mondom neki -, ne zavarj, hagyj aludni.

Csakugyan alszom. Azt álmodtam, hogy a lány meghalt. A szívembe mintha kést mártottak volna, felriadok, fáj a fejem, borogatást kell tennem reá. Ez a hideg ruha határozatlan szendergésbe dajkál. Látom az esernyõt, amint vádolva felkel a földrõl, nyöszörög, az ágyamba kéredzik, az oldalam mellé, s a mellemre akarja hajtani összeázott fejét.

- Ezt már nem - dühöngök magamban. - Nem vagyok érzelgõs, nem vagyok gyerekimádó nyárspolgár. Csak maradj künn, kópé.

Hiába a tiltakozásom. Egyre jobban hallom a hangját, borzongva ocsúdok, fáj a kegyetlenségem. Meg kell vigasztalnom ezt a buta tárgyat. Ne félj, esernyõm, nem ér itt semmi baj, vigyázok reád. Csak aludjál. Holnap öreg, szakállas családapa leszek, keresni fogok neked, minden este elaltatlak, és dobogó szívvel nézem, bánt-e valami álmodban. Ittál este tejecskét? Csak aludj, tente, tente szépen.

Köpködve és sziszegve mondom ezt, mintha parazsat nyeltem volna. Nem szeretem a gyereket, de mit tehetek róla. Amihez nõk nyúlnak, egyszerre megelevenül, sírni-ríni kezd, mint a pólyásbaba, és nyafog hozzánk, mint az apjához. Hazugság, hogy nekem nincs gyermekem. Itt van az elsõ gyermekem, egy esernyõ. Kidobtam az éjszakába, az ajtó elõtt rítt, visszakéredzett apai keblemre, csak akkor nyugodtam meg egy kicsit, hogy végül az ágyamba fektettem szegény kicsinykét. Ott van az a párna, a második gyerekünk. Múlt héten hímezte rá undok zöld cérnával: „Jó éjszakát”. Akkor még nem tudtam, hogy ugyanakkor a bõrömbe is bevarrta azt a ronda emlékmondatot, operatõrtûvel és antiszeptikus cérnával egy lángoló sebet. Kitetoválta a bõrömet, mint a vademberekét, a homlokomra égette, hogy az övé, csak az övé vagyok. Ez a nõ különben mindent itt felejt, csupa ártatlanságból. Ha egy zsebkendõmet megszagolom, a parfümjét érzem rajta. Bútoraimat leöntötte az illatával. Múlt héten elküldött ide egy rozoga tölgyszéket, melybe csendesen beleült. A szék pedig szinte virágozni és nõni kezdett, a tölgyerdõk õsi erejével, kemény és hajszálvékony gyökereket eresztett a padlóba. Amíg én bohémkedtem, itt csendes honfoglalás folyt. A lakás már nem az enyém. Hanem a miénk. Eleinte haragudtak rá az idegen bútorok, az ágy reámordult, mint egy oroszlán, a zongora vicsorította a fogát, amikor eléje ült, késõbb azonban védelmébe vette õt egy-egy tárgy, melyet itt hagyott, egy zsebkendõ, egy parfümös üveg, egy kép, s ma, ha veszekszem vele, a kép alá áll biztosan, öntudatosan.

Szeretem ezt a nõt? Már hogyne szeretném, az árgyélusát. Utálatosan szeretem. El fogom venni, mert ezeket a szegény Üllõi úti lányokat, ezeket a szöszke masamódokat és nyomdászlányokat nem lehet bohémul szeretni, egyszerre követelik tõlünk, amit a szeretõjüktõl és a férjüktõl követelnek. Inkább a munkafelosztás. Legyen más a szeretõje, én - csikorgó foggal, bús undorral - a férje leszek. A feleségem lesz, a nõm, a hitvesem, amit akar. Oltár elé vezetem, mirtuszkoszorút teszek a fejére. Az enyémre is. De aztán ne hagyjon a lakásomban esernyõket, párnákat, parfümös üvegeket. Vasárnap délután kézen fogva vezetem a gyermekeimet. Mert gyerekünk is lesz. Öt vagy hat. Akár több is. Nem voltak eddig gyermekeim? Inkább szeretek egy eleven jószágot, mint ezeket a holt tárgyakat. Most csak egy esernyõ családapja vagyok.

Holnap reggel megkérem õt. Már virrad. Künn megint megeredt az esõ. Nagyon lassan esik. Alig lehet hallani. A házak csurognak, mosdanak a vízben, elõször a piszkos és száraz nyár után. Az, aki végigmegy az utcán, talán érzi is, hogy ezt hajnalnak hívják, siet haza, hogy lefeküdjék és meggyújtsa a lámpát. Én csak arra gondolok, hogy nagyon szeretem õt. Nekem nincs többé víz, folyó, mezõ, hegység, természet és élet. Az is eszembe jut, hogy utazni akartam volna, és egyszerre csak látom magamat a tengeren egy óceángõzös fedélzetén, köpenyem a szélben lobog, fejemen egy úti sapka, egyedül vagyok. Éjjel sokszor kóboroltam idegen városokban, hidakon, gyengén pislogó lámpák alatt, melyek a vízen tükrözõdtek. Mindez azonban már nagyon furcsa. Fejemet a tenyerembe hajtom. Sírva fakadok. Hogy nem lehetek többé egyedül. Sohase lehetek többé egyedül.

Különben lehet, hogy reggelre meg is halok. Akkor majd terítsetek a koporsómra egy nagy, fekete esernyõt.

1912