|
Egy magyar
vidéki városkában lakott Hurt ezredes. A keresztnevét senki se tudta.
Még talán õ maga se. Fiatalkorában elhagyta a keresztnevét, névjegyére ezt
írta: Hurt ezredes, s azóta mindenki
csak Hurt ezredesnek hívta. Ez mindenesetre snájdig és katonás.
Tíz évvel ezelõtt nyugalomba ment. Most civilruhában jár a
kisváros utcáin, nyáron vitorlavászon öltözetben, télen pedig csizmában, aminek
a végén huszársarkantyú peng. Haja fehér. Bajusza fehér. Szemöldöke fehér.
Bozontos és rengeteg szemöldöke párhuzamosan fut a bajuszával, s annyira dús,
hogy egy kopasz szájú ember örömest elfogadná bajusznak. Zúzmarás fehérséggel
borul egész fejére. Hogyha télen a behavazott piactéren megáll, és
összeszorított szemével vizsgálja a „terep”-et „katonai szempont”-ból, az ember
azt hiszi, hogy egy hóember állt ott, akinek a gyerekek hóból csavartak hajat,
bajuszt és szemöldököt, s a kezébe tréfából adtak egy vékony, sárga
spanyolnádat. Mert ez a nádi pálca állandóan nála van. Mióta megvált a
kardjától, azóta úgy viseli ezt, mint a kardot.
Hurt ezredes otkolónszagú. Öt lépésre meg lehet érezni rajta
ezt a tiszta és olcsó illatot. Egyáltalán mindene otkolónszagú. A kabátja, a
cipõje, a bajuszkötõje, a kesztyûje, még az írásai, a jegyzõkönyve is, amelyben
régi nõi arcképeket tartogat. Az öreg, penzionált katonatisztekben van valami a
tiszta és rokonszenves vénlányokból, akik állandóan mosdanak és parfümözik
hajukat. Általában a katonatiszt, aki a test kultúrájának él, kissé nõies.
Innen magyarázható talán, hogy a fess és karcsú katonalányok mindig nagyon
hasonlítanak a színésznõkhöz, s úgy öltözködnek, mint a vidéki primadonnák.
Hogy él itt
Hurt ezredes? Reggel korán kel, s hattól nyolcig - télen-nyáron - célba lõ.
Azután felhúzza a házi kabátját, kertészollót vesz a kezébe, nyesegeti a fákat,
hernyózza a rózsatõket, öntözgeti a kert sötét violáit. Utána kemény lépésekben
sétálni indul a városban. Öt dohánysárga kutyája van. Ezek teljesen ki vannak
tanítva, az ezredes feltétlen ura nekik, egy intésre hegyezik a fülüket, két
lábon állnak, leguggolnak vagy hasra feküsznek, a vadászaton pedig rohamra
vezényli õket, mint a támadó hadoszlopot. Délután a kultúrának áldoz az
ezredes. Könyvtárában ott az egész stratégiai tudomány. Mûvelt embernek
ismerik. Mondják, hogy sok nyelvet beszél. Íróasztalán több nyelvtan áll,
felvágatlanul: Egy óra alatt franciául,
Egy óra alatt angolul, Egy óra alatt
japánul. Nem bizonyos, hogy ezeket a nyelveket kitûnõen beszéli, bár azt
állítja, hogy minden nyelven tud, és egy elkövetkezõ világháborúban a japán
kémekkel is társaloghatna. Szobája falán háncstartóban millió arckép. A falakon
olajfestmények, a király arcképei, ötéves korában, tizenhat, harminc- és
negyvenéves korában, lóháton és gyalog, meggyszín tábornoki ruhában vagy tiroli
parasztviseletben, kezében egy vadászfegyverrel, valami huszonöt festmény. Ez a
galéria az ezredes legbecsesebb gyûjteménye.
Tiszttársai
szigorú, kemény embernek ismerték. Hangját felemelte, szemében áhítatos tûz
cikázott, mikor kimondta ezt a szót:
- Fegyelem!
Hogy a
fegyelmet nemcsak lefelé tisztelte, arra sok bizonyíték van. Beszélik, hogy a
szolgálata legutolsó évében, amikor már ezredesi rangban volt, meglátogatta
ezredét egy táborszernagy. Hurt ezredes vigyázzállásban beszélt vele a
kaszárnya folyosóján. Minthogy pedig a táborszernagy szórakozott ember volt,
elfelejtette feloldani a haptákból, s õ hajadonfõtt, két álló óráig állt a
folyosón, akkor is, midõn a magas rangú tiszt régen elment a kaszárnyából.
Végül a tisztiszolgáját küldte el egy tábornok barátja lakására. A tábornok
otthagyta az ebédjét, lóhalálában sietett az ezredeshez, aki még mindig
peckesen kifeszülve, hajadonfõtt tisztelgett a csupasz falak elõtt. A tábornok
mosolyogva vezényelt „pihenj”-t. Csak ezután ment haza ebédelni Hurt ezredes.
Nem csoda,
hogy az egész kisváros tiszteli, és bár nincs rajta az uniformis, mindenki
reszket tõle, az iskolás gyerekek szívdobogva köszönnek neki, a katonák pedig
nagyobb reverenciával szalutálnak, mint az aktív tiszteknek. Amíg uniformisban
volt, csak a katonák szurkoltak a haragjától. Most a polgári társadalom is
szepeg, hátha görbén néz rá.
Délben az
Arany Bárányban ebédel. Dörgõ hangon kéri az étlapot. Erre a pincérek - ahányan
vannak - ájulatos sietséggel az asztala elé futnak, és sorakoznak. Szép
sorjában állnak ott, mint az orgonasípok. Legelöl a kövér és hatalmas
fizetõpincér. Büszke ember ez, önérzetes és kemény, húsz fillérnél kisebb
borravalót nem fogad el, gyémántgyûrû van az ujján, a modora a vidéki
dzsentrikkel való érintkezés következtében egészen dzsentrissé vált, de
ilyenkor a regruta korára gondol, elsápad, és a hangja tiszteletteljesen remeg.
Mellette a két másik pincér - nagyság szerint - egy nagyon kopasz és nagyon
kövér s egy nagyon bozontos hajú és nagyon sovány, végül a sor alján a két
borfiú, szepegve és zölden, lógó szalvétákkal a kezükben.
- No, mit
eszünk? - kérdi az ezredes kiabálva, úgyhogy az étterem üvegfödele megremeg.
A pincérek,
mintha raportra lennének idézve, eldarálják az étlapot:
- Hagymás
rostélyos.
- Pácolt
nyelv.
-
Csirkebecsinált.
- Sült
csirke almával.
Az ezredes
az asztalra csap.
- Van
sovány, csontos marhahús ecetes tormával?
Általános
igen.
Erre
felemeli a kezét, jelt ad, ami körülbelül azt jelenti: pihenj. Bizalmasan megbeszéli velük az ebédet. Minden nap csontos
marhahúst eszik, de megköveteli, hogy a húskészítésre való utasításait oly
figyelemmel hallgassák meg, mint egy ezredparancsot. Csak azután bocsátja el
õket. Legyint a kezével, ami megint azt jelenti:
- Oszolj.
Erre a
pincérek hanyatt-homlok rohannak az ajtó felé, hozzák a meleg tányérokat, a
mustárt, a mohai vizet s a gyönge szilványi bort.
Ez a játék
minden áldott nap megismétlõdik. Benn a konyhában reszket a szakács,
verejtékezik a vendéglõs, az étteremben a szegény polgárok törölgetik a
tányérjukat, a kutya se néz feléjük. Többnyire éhen maradnak, két óráig.
Az ezredes
látogatja az iskolákat is. A tornaórák elõkelõ vendége.
- Mit
tudnak a fiúk? - kérdezi a tornatanárt.
A
tornatanár hápog. Az ezredes szidja a kormányt, a mai testi nevelést.
Megtapogatja egy-egy diák karizmát.
- Hogy állsz meg te, öcsém, a harci tûzben - förmed rá egy
sápadt fiúcskára. - Olyan nyápic vagy, mint egy nádiveréb.
A gyerek sírva fakad. Otthon
egész nap sír. A családja kétségbeesetten szalad az igazgatóhoz.
- Ez a
civil testedzés egy hajítófát se ér. Harcias nevelés kellene, tanár úr,
célbalövés, éjjeli gyakorlatok, hóban, vízben...
Azzal rohan
a tiszti kaszinóba, hogy ott kedvére kiöntse a mérgét.
A király
születés- és neve napján mindig pontosan megjelenik az ünnepélyeken és az istentiszteleteken.
Amikor az ünnepi tarackok durrognak, és a katonaság parádéba vágja magát,
beléje is visszatér a harci kedv. Sokáig öltözködik. Az iskolásfiúkon a
templomtéren szemlét tart. Közben figyeli a közönséget. Díszruhája és kardja
villog. Aki pedig véletlenül elmarad az ünneprõl, annak a neve belekerül a
feketekönyvbe.
- Miért nem
volt ott az ünnepélyen?
- Bocsánat.
El voltunk foglalva. Családi bajok... ezer gond... tetszik tudni...
Az ezredes
hidegen szalutál, de azután többé nem ismeri az illetõt.
A kisváros
pár éven belül lázadozni kezdett. Mégse járja, hogy ez a csendes és
rokonszenves zsarnok uralkodjék a városon. A gimnáziumi igazgató száz meg száz
levelet kapott, hogy intézkedjék, ne ijessze el a diákokat. Az Arany Bárányt
otthagyta a közönség, már a polgármestert is megkörnyékezték, hogy tegyen
valamit a katonai diktatúra ellen. Hogyha katonazene játszik a városi parkban,
párosával kell sétálni a publikumnak. Ez mégis abszurdum.
A
polgármester, aki egy félénk, opportunus ember volt, elsápadt.
- Hogy én
intézkedjek? Belátom, hogy önöknek igazuk van. De nagyon jól ismerik Hurt
ezredest. Lehetetlenség.
- Levélben
kellene hozzá fordulni.
- Egy
feliratban, egy memorandumban, amit a város minden polgára aláír.
- Vagy a
tisztikar útján.
- Nem,
személyesen, barátságosan kell neki megmondani.
- De ki
vállalkozik rá?
Senki se
vállalkozott. Így történt, hogy Hurt ezredes tovább uralkodott a városon,
keményen és rettenthetetlenül.
Egy fülledt
nyári délután az utcára nézõ kertjében dolgozott. Ásó volt a kezében, az új
gyepágyat ásta fel a violái számára. Mellette hasaltak a kutyái, eltikkadtak a
hõségtõl, de minden pillanatban készen várták a parancsát, mint a katonák.
A vasrács
elõtt megállott egy ötéves, piszkos gyerek. Bámulta a kertet és a munkálkodó
öreg urat, aki az ásástól verejtékezett, erei kidagadtak, az arca rákvörös
volt.
Amikor
befejezte a munkát, észrevette a kis, ácsorgó fickót.
- Kölyök,
mit akarsz itt? - kiáltott rá. - Nem takarodsz rögtön!
A kisfiúnak
azonban fogalma se volt, kivel beszél, a reglamáról és a diszciplínáról se
halott, s tovább nézte a kertet.
- Az
árgyélusát - ordította az ezredes. - Rögtön agyonütlek.
Már
suhogtatta is félelmes nádi pálcáját, mint egy harci bárdot.
A fickó
afféle tanyai gyerek volt, egy egészséges garabonciás, nem szállt inába a
bátorsága, hanem farkasszemet nézett vele, azután lassan két lépést hátrált.
Ekkor pedig
valami egész hihetetlen és rettenetes dolog történt.
A vásott
gyerek szépen az orra elé tette a két kezét, mozgatni kezdte az ujjait,
zongorázott a levegõben, lassan-lassan, csúfondárosan, levette a kezét az
orráról, csipiszt mutatott az öregúrnak, és amíg szaladni kezdett, egészen az
álláig kiöltötte rá hosszú, nagyon hosszú, piros nyelvét.
- Mee -
mondta -, mee, mee...
Az ezredes
szeme elé emelte a kezét. Azt hitte, hogy a nagy hõségtõl víziót lát, a
forradalom szörnyû szellemét látta, aki életében elõször eléje toppant, egy
mosdatlan ötéves kölyök alakjában. Nem, ez nem vízió. A kisgyerek kicsúfolta,
és elszaladt.
- Mit -
hörgött dühösen, és a fehér bajuszára ráfröccsent egy kis nyál.
Ledõlt a
padra, most szédült.
A padról
pedig leesett szegény-szegény Hurt ezredes a földre.
Rákvörös
arca elsápadt, olyan fehér lett, mint a haja és a szemöldöke.
Nyomban megütötte a guta.
1912
|