GÕZFÜRDÕ

1

Sárszegen évekkel ezelõtt csak egyetlenegy ember tudott franciául. Ujjal mutogattak rá, mikor végighaladt a Kossuth utcán. Dr. Schlossziarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a híres, lelkes „kultúrember”.

Pisze orrán aranykeretes csiptetõ ragyogott, sárgásbarna szakállat viselt, szigorú szemeit összemorcolta, s úgy járt, mint egy mártír, ki zsakettjén kívül hordozza véres szívét, és más sorsot, jobb, kultúrabb környezetet érdemelt volna.

Igaz, akkor még Sárszeg nem haladt a korral. Gazzal fölvert, nyitott csatornákban folydogált a szennylé, ha esett, vékony padlón botorkáltak az emberek az utca egyik járdájáról a másikra, és nyáron estefelé a legelõrõl hazatérõ tehenek porfelhõket kavartak, akár faluhelyeken. A fûszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették ki sárga fejüket. Lenn a város alatt szomorúan nyúlt el egy kis tó. Álmos víz csorgott a korhadt csónakokról, a partok mellett békanyál és sás tengett. A madár se járt erre.

Itt élt a „kultúrügyvéd”, elõkelõ számûzetésben. Nyáron tornacipõben és fehér nyakkendõvel tanulmányútra ment. Télen lámpája mellett a Journal Amusant-t olvasta, melyet - nem tudni miért - „az igazi kultúra fáklyahordozójá”-nak tartott. Rajongott a haladásért, a természettudományokért. Sárszegen elõször õ vett írógépet és töltõtollat, melyeknek az ottani értelmiség csodájára járt, naponta órákig élt a tisztaság kultuszának az újonnan épített gõzfürdõben, villanyon fõzetett, gyorsírást is tanult. A városi urakat mélységesen lenézte, félvállról vitatkozott velük. A vita hevében szeme szikrát hányt, orrlyukai kitágultak, mint egy ló orrlyukai, s szája véres lett, a vér lecsöpögött sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a nagyszerû, megváltó, szent szót, mely az emberiséget egyedül boldogíthatja:

- Progresszió.

2

Júliusban a természettudósok Sárszegen tartották vándorgyûlésüket.

Derék öreg doktorok érkeztek, vidéki tanárok, kik örömmel ruccantak ide le egy kis magyaros murira. A vendégek névsorában azonban öt külföldi is szerepelt. Négy német tudós és egy francia geológus, ki a véletlen alkalmat megragadva, el akart látogatni a magyar Alföldre, hogy széles körû földtani kutatásait tökéletesítse. A „szállásoló bizottság” rövid vita után elhatározta, hogy a franciát dr. Schlossziarik János köz- és váltóügyvéd õnagyságához küldi.

Schlossziarik, mikor ezt közölték vele, leemelte kalapját, meghatottan vette tudomásul a bizottság „kitüntetõ döntésé”-t, érezve saját, európai fontosságát. Még két hét volt a tudós megérkezéséig, de a családi tanács nyomban megállapította, hogy késedelemre nincs ok. Vendégszobává alakították a szalonjukat, az ügyvédné egy bádogmosdót állított oda - bádoglavórral és bádogcsöbörrel -, a mosdóra több fogport, fogkefét, gyógyszappant tett, s elõkereste kék selyempaplanát, melyet õk sohasem használtak. Az ügyvéd az ablakra hõmérõt szereltetett föl, a szobába két szobahõmérõt, ezenkívül egy barométert is, hogy a tudós bármikor pontosan tájékozódhassék az alföldi légköri nyomás nagyságáról. Gyöngéd figyelmét tanúsította az is, hogy a bádogmosdó fölé rajzszögekkel egy Napóleon-képet tûzött. Hódolat a francia nemzetnek.

Oly boldog volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Elfelejtette a hosszú-hosszú évek keserû ízét, a megalázásokat, mellõzéseket, s a sörkocsmában szóba ereszkedett alacsonyabb mûveltségû kollégáival is. Kopaszos fején a hirtelen örömtõl hajhagymái vékony, csenevész hajszálakat hajtottak. Fogorvosával letisztíttatta fogairól a borkövet. Közben állandóan szépítette a vendégszobát. Hol egy függönyt akasztott föl, hol a kilincseket fényesítette ki szarvasbõrrel, hol egy horgolt terítõt tétetett valamelyik asztalra.

Egy héttel a tudós megérkezése elõtt eszébe ötlött, hogy bizony elég gyatrán tud franciául, hiszen egész életében alig beszélt született franciával. Több nyelvtant és szótárt vásárolt, s feleségét, jogász fiát is ráfogta a tanulásra. Szobáikban le s föl járkálva, lázasan magoltak, különösen az udvariassági formulákat. Az ügyvéd nem volt megelégedve az eredménnyel. Egy éjszaka kísértette az a gondolat is, hogy esetleg megszökik vendége elõl, de errõl a durva védekezésrõl lemondott, s valami égi csodában reménykedett, hogy ügyetlen nyelve mégiscsak fölvágódik, mint a papagáj nyelve. Családja helyzete sem volt irigylendõ. Még csak az avoir ragozásánál tartott. A párizsi gyorsvonat pedig nyolcvan kilométeres sebességgel vágtatott Sárszeg felé.

3

Azon a napon, mikor a tudóst várták, annyira izgatottak voltak, hogy az ügyvéd - természettudományos világnézete alapján - fél gramm aszpirint és fél gramm brómnátriumot vett be, s ugyanannyit adagolt be családjának is. Aztán zsebébe gyömöszölve a francia-magyar szótárat, feleségével, fiával együtt kihajtatott a pályaudvarra. Mind a hárman egy-egy fehér rózsacsokrot vittek vendégük elé.

A gyorsvonat egyik elsõ osztályos fülkéjébõl kiszállt a geológus. Schlossziarik csalódottan tekintett rá, amint a bizottság a kavicsos sínek között feléje vezette. Õ úgy képzelte, hogy a franciák állandóan frakkban és kürtõkalapban járnak. A geológus hórihorgas, sápadt öregúr volt, s inkább egy díjnokhoz hasonlított. Sovány lábán lötyögött a kitérdelt nadrág, szalonkabátját állig begombolta, alig lehetett látni ezüstszürke nyakkendõjét. Kiszáradt arcáról a tudásvágy, a jóindulat és szerénység tükrözõdött.

Ez némi bátorságot öntött az ügyvédbe. Eléje állt, mélyen meghajolva hallgatta a geológust, ki a francia udvariasságok valóságos kataraktáját zúdította rá, ijesztõ sebességgel. Schlossziarik csak mosolygott, majd elvakkantotta magát:

- Oui.

A tudós, ki dicsõ hazájában a geológia tudományát új adatokkal gazdagította, az oligocén és eocén korszakbeli lerakódásokat jött ide tanulmányozni. Annyira izgatta õt ez a probléma, hogy legjobban szeretett volna, úgy, ahogy van, lefeküdni a porba, beleharapni a földbe, melyet látatlanul is jobban ismert, mint azok a gubás parasztok és kiöltözött kisasszonykák, kik színes napernyõik alatt bámulták õt, amint a kocsin szállása felé robogott, oldala mellett házigazdájával, a boldog, önérzettõl dagadó ügyvéddel.

Otthon ebédre volt terítve. Azonnal leültek és ettek. Néhány sikerületlen beszélgetési kísérlet után teljes csönd borult a szobára. Rémülten csörömpöltek a kések, a villák.

4

Ebéd után az ügyvéd a vendégébe karolt, és sétálni vitte a városba.

Már eleve elhatározta, hogy nem mutatja meg a vágóhidat, a parkot, a kaszinót és Sárszeg egyéb nevezetességeit, melyekkel a városi urak az idegeneket untatni szokták. A természettudomány és pozitív világnézet harcosát olyan szórakozásban akarta részesíteni, mely valóban méltó hozzá.

Végigvezette egy hosszú utcán, bekanyarodott egy kis közön, majd egy feketére festett vasrács elõtt állapodott meg. Itt elõre sietett, mint kalauz. A geológus megadóan követte egy kerten át, mely a vasrács mögött terjedt el. Az ügyvéd két jegyet váltott, aztán az elõcsarnokba tuszkolta a tudóst, aki hirtelenében azt hitte, hogy valami múzeumba került.

Nem múzeum volt.

Piros csíkos tornaingben, gyékénypapucsban szolgák jöttek eléje, lepedõket cipelve meztelen karjukon. Messze valahol gõz sivalkodott, titokzatosan, mintegy a föld alatt hullámok zúgtak, és a levegõ, mely a külsõ hõséghez, a megrekkent és ájult júliusi koradélutánhoz viszonyítva is aránytalanul forró volt, a nedves parafa, a kaucsuk és a száradó ruhák páráitól nehezedett el. A geológus azt gondolta magában, hogy tele gyomorral, ebéd után, kánikulában furcsa dolog gõzfürdõbe jönni. Bizonyára így gondolkozott Sárszeg egész lakossága is, mely többnyire csak télen, reggel és estefelé látogatta a gõzfürdõt. De az ügyvéd azt vallotta, hogy a kultúrának, a test tisztaságának, a modern tudományosságnak mindenkoron meg kell hozni az áldozatot, s biztosra vette, hogy ez a gõzfürdõ az Alföld közepén, egy elhagyott kisvárosban, fölszerelve a modern kor minden vívmányával, a kultúrának ez a kis oázisa, a külföldi tudósnak csak kellemes és kedves lehet.

5

Egy kabint nyitottak neki, melybe habozva lépett be. Itt kissé elszomorult. Lassan vetkõzni kezdett. De mikor kilépett, száraz aszkéta arcára újra ráült a mosoly, szelíden nézett az ügyvédre, ki pucérra vetkõzve ugrándozott elõtte, s épp egy kis kacér köténykét kötött dereka köré. A geológus is ilyen köténykét kapott, mely komoly alakját - megfosztva tudományos méltóságától - bohókássá, majdnem kisdedszerûvé tette.

Az ügyvéd belökte a forró medencéhez vezetõ sárgaréz ajtót. Fülledt, csiklandó hõség támadt rájuk. Apró, fényes izzadtságcsöppek lepték el testüket. A tüdõk õrült munkát végeztek, az ütõerek úgy doboltak, mint lázrohamokban, a szemek elhomályosodtak, délibábokat láttak. Középütt keramittéglákkal kirakva, olcsó allegorikus szobrocskákkal körülvéve aludt a medence, mely fölött puha gõzfoszlányok lengettek. Fönn a mennyezeten egy kerek, narancsszínû üvegablak az izzó nyári napsugarakat annyira átszûrte és összetörte, hogy azok mint kései alkonyfények hullottak rájuk.

Most a francia visszatorpant, az ajtó felé pislogott, látszott rajta, hogy szívesen lemondott volna a fürdésrõl, de vendéglátója betessékelte a vízbe. Itt ült türelmesen, arcán a nyájas, udvarias mosollyal, meregetve a vizet, szökõkutat csinált a két tenyerével, úszkált vagy egy félóráig. Aztán a kis csapóajtón átmentek a sûrû gõzbe. Hosszú jajgatások, zuhanylocsogások, érthetetlen zörejek hallatszottak, melyek képzeletét sejtelmes utakra terelték, s egy kínzókamrát láttattak vele, hol ártatlan csecsemõket hóhérolnak le, s a halálraítéltek utolsó panasza bús hörgéssé halkul. A tûrhetetlen hõség mellett még sötétség is volt, de fehér sötétség, a gõz fehér és forró sötétsége, melyben a villanykörte úgy pislogott, mint decemberi éjszakán az utcai gázláng.

Lerogyott egy fapadra. Öntudata lassanként alélt. Testét a gõzgöngyölegek - mint fehér vattakötések - körülburkolták. Párizsra gondolt, arra, hogy két nappal ezelõtt még a geológiai intézetben üldögélt, az oligocén és eocén korszakok izgató kérdéseivel foglalkozva. Az, ami most történik vele, ez a valószerûtlenül forró kazamata, ez a süstörgõ fürdõ egy idegen ország idegen városkájában, nyilván csak álom. Szemeit a sötét mennyezetre meresztette. Az eget, talán magát az Istent kereste ezekkel a szemekkel, melyekben kérdés ült, vajon mivel érdemelte meg õ, a tudomány hû szolgája, hogy ilyen helyzetbe jusson, s vajon mikor szakad vége a súlyos megpróbáltatásnak?

Egy kezet érzett a vállán. Az ügyvéd átvezette a száraz gõzbe, többféle langyos medencébe, majd egy kõpadra fektette, ahol egy markos legény dörzsölõkesztyûkkel esett neki, végigropogtatva összes csontjait és izmait. Innen a hideg medencékhez mentek, melyekben kéken borzongott a víz. Pajkos gyermekek gyanánt ugráltak a zuhanyok recés érclemezein, csapok folytak, hullámok buffogtak, szitáló permetesõ öntözte fejüket, durva vízkorbácsok paskolták gerincüket, pofozták arcukat, s mikor ráültek egy lyukas székre, alulról tréfás, jéghideg sugarak lövelltek ki. Még a nyújtóra is fölkapaszkodtak. Mert az ügyvéd, ki híve volt a sportnak is, gyakran mondogatta, hogy mens sana in corpore sano.

Már alkonyodott, mikor a száradóterembe értek, s egy mogorva szolga rájuk adta a lepedõt.

Schlossziarik rendkívül meg volt elégedve. Amíg törölközött, ragyogó szemmel biztatta vendégét:

- Progresszió.

- Progresszió - hagyta rá az.

- Kultúra.

- Kultúra - bólintott.

6

Künn az égbolt alján csúnya, fekete felhõk tornyosultak, erõsen villogott az ég. Mihelyt kiléptek a gõzfürdõbõl, megeredt a zápor, mintha valamilyen titáni zuhanyt indítottak volna meg. Csuromvizesen érkeztek haza, mint az öntött ürgék.

Este a geológus nem is vacsorázott. Prüszkölve, köhögve forró teát kért. A család, tekintve, hogy ezt megértette, fokozott buzgalommal szolgálta ki.

Másnap nem is kelt föl az ágyból. Jelekkel mutogatta, hogy nagyon fáj a feje. A házigazda, noha meg volt gyõzõdve, hogy a kultúráért szenvedni és meghalni is dicsõség, most kissé megszeppent. Odaintette feleségét:

- Te, ez megbetegedett. A homloka olyan, mint a parázs.

- Hogy nyög. Mit tegyünk? Hívassunk talán orvost?

- A világért se. Megtudják.

Maguk kezelték, dunyhákat, paplanokat raktak a lábára, de a láz folyton emelkedett.

- Ha ez itt meghal a nyakunkra.

- Irtózatos. Nekünk kell eltemettetni.

Schlossziarik a vándorgyûlést értesítette, hogy vendége a tó mellé rándult ki, ott tanulmányozza a geológiai rétegeket. Házában ostromállapot volt. Senkit se fogadott, az összes zsalukat becsukatta, nehogy valaki is megsejthesse, hogy betegen fekszik lakásán az elõkelõ idegen, aki - olyasmit sejtett - mégiscsak az õ hibájából betegedett meg.

Betelt egy hétbe is, amíg magához tért. Egy este ismét megjelent arcán a nyájas, udvarias mosoly, felült az ágyban, s értésére adta, hogy el szeretne utazni. Az ügyvéd kocsit hozatott, födelét fölhúzatta, hogy titokban lopja ki vendégét a városból. A geológus, amint az éjféli gyorshoz hajtattak, nézte az eltûnõ, törpe házakat, és az járt eszében, hogy valaha, az oligocén és eocén korszakban, itt tenger hullámzott, melybõl õ csak egy gõzfürdõt látott.

Schlossziarik azonban újra önérzetesen dörzsölgette kezét. Tudta, hogy holnap megint úgy sétál Sárszegen, gomblyukában a vándorgyûlés jelvényével, mint a progresszió harcosa.

A Kossuth utcában egy kis baj történt. A tudós, aki még nem egészen lábadt föl tüdõgyulladásából, irtózatosan elprüsszentette magát.

Néhányan, kik a kávéház elõtti bádogkertben újságokat olvastak, föltekintettek.

- Csöndesen - szólt az ügyvéd, és hadarva magyarul kezdte magyarázni, micsoda szörnyûség lenne, ha meglátnák õket.

Az állomásig tûkön is ült. Attól tartott, hogy a tudós még egyet prüsszent.

De - szerencsére - nem prüsszentett többet.

1914