VERPELÉTY

Egész éjjel nem aludtam.

Reggel korán kimentem a pályaudvarra. A vonatról lekéstem, és kiderült, hogy a másik gyorsra tizenegyig kell várakoznom az étteremben.

Unottan nézegettem a narancsból, ezüstpapírba csomagolt kétszersültbõl és almákból rakott gúlákat, a magyar vidéki városok jellegzetes éttermi csendéletét. Nincs melankolikusabb, mint álmatlanul, éhomra bemenni ilyen elhagyott helyiségbe. A sápadt borfiú földig lógó frakkal, fehér asztalkendõvel áll elõttem. Hozza a kávét. A tej kövér és zsíros, a kávé úgy csorog beléje, mint a lila szilvalé. Kérek talán egy helyi lapot. Ez sem érdekel. A falon járó ingaóra sétálója meg a mutató izgatottá tesz, mindkettõ azt mondja, hogy itt még négy órát kell kukoricáznom.

Benn vagyok az Alföld szívében. A város messze van innen, nem érdemes visszamenni, kinn csöpörög a reggeli esõ. Különbözõ türelemjátékot próbálok. Kiveszek a gyufatartóból egy szál gyufát, mereven nézem a fekete fejét, de hamar ráunok, a gyufát ásítva dobom el. Akkor veszem észre, hogy az étterem sarkában ül két ember, és félhangosan beszélget.

Minden második szavuk ez:

- Verpeléty.

Mióta itt vagyok, vagy ötvenszer hallottam ezt a nevet:

- Verpeléty, Verpeléty, Verpeléty.

Az egyik beszélgetõ sovány. Készen vett nyakkendõt hord, szürke-barna, kopott, seszínû ruhát, ezüst óraláncot. Látszik véres, kicsi szemén, hogy egész éjjel nem aludt. Az elõbb még sört ivott, aztán bort, most borovicskát rendel. Mellette ül a kövér barátja, a hideg kályha mellett, szõrmegalléros parasztbekecsben. Ez nyakas tanyai ember, csizmát visel, török típusú magyar, ellentétben vele, aki afféle alföldi egér-paraszt. Az egyik Dráma cigarettát szív, a másik Sportot. Mind a ketten civilizált, neuraszténiás szellemi proletároknak látszanak.

Most a kövér kiböki a száján:

- A tankerület.

Valószínûen tanítók. Késõbb megtudom, hogy kicsoda az, akirõl annyit beszéltek. Verpeléty a tankerület tanfelügyelõje, hozzá jöttek a tanyáról vagy a faluról, elintézni valami fontos, nagyon fontos ügyet.

- Hallatlan egy alak - csóválta fejét a sovány -, még tegnap is csapkodta az asztalt.

- Hiszen ismered Verpelétyt, tudod, milyen rabiátus ember volt világéletében.

- Rabiátus - szólt a sovány -, legyen rabiátus a kutyájával, ne velem. Ki vagyok én? A cselédje vagyok én? A kutyája vagyok én?

Azzal verni kezdi girhes mellkasát, amely oly vékonyka-soványka, hogy a bordái is kidüllednek belõle. Úgy döngette, hogy biztosan belefájdult a szegény-szegény hektikás melle, zörgött is, mint valami rossz harmonika. Szerettem volna megfogni a kezét: ne bántsa magát, tanító úr.

- Nem! - folytatta egyre tüzesebben. - Kettõn áll a vásár. Én teljesítem a kötelességem, de akkor megkövetelem, igen: meg-kö-ve-te-lem, hogy emberségesen bánjon velem a felettes hatóságom.

„Felettes hatóságom - gondolkoztam magamban -, van-e ennél búsabb szó?”

A tanító tovább magyarázott.

- Verpeléty ismeri az intencióimat. Részletesen kifejtettem neki. Akkor aztán meghunyászkodott. Az arcába vágtam, hogy most már én - igenis -, én kérem magam ellen a fegyelmit.

- Mit szólt?

- Le akart beszélni.

- És?

- Végül nem tehetett egyebet, tudomásul vette.

- Azt hiszi, hogy kiugraszt vele.

- Rosszul számít - szólt a sovány -, Verpeléty bukik, pozitív értesülésem van, hogy menesztik - és a kezével kitessékelõ mozdulatot tett, mutatta, hogyan menesztik Verpelétyt.

- Ne mondd.

- Majdnem bizonyos. Verpeléty - ismétlem - bukik, csakhogy: fölfelé bukik - fontoskodott -, Pestre nevezik ki Verpelétyt. Csak a fegyelmimet várja be. Akkor majd eldõl, ki a gazember. Azt azonban mondhatom, hogy: vagy õ, vagy én, ketten nem maradhatunk.

Elvicsorította a száját, és kivillant sárga-zöld foga. Alkoholos szemében gyûlölet szikrázott, szája keserû ívben görbült, gyér haja égre borzadt. Világosan láttam, hogy ez az ember meg tudná ölni Verpelétyt.

„Verpeléty - gondolkoztam -, csakugyan cudar állat lehetsz, hogy így megkínzol egy teremtett embert.”

Régi meggyõzõdésem, hogy az embereken nem lehet segíteni, mert magukon nem akarnak segíteni, szeretik a nyomort és a bánatot, el akarnak zülleni. Életemben egyetlenegyszer szerettem volna purifikátor lenni. Pezsgõs fejjel egyszer a bálteremben köpködve és bõgve elárultam egy barátomnak, hogy csalja a felesége. Erre a legjobb barátom ellenségemmé lett. Azóta a felszarvazott férjeknek dicsérem a feleségüket, bókolok a rossz íróknak, s tapsolok a piszoknak és a butaságnak.

Ezen a reggelen azonban álmatlan voltam, s a rendesnél jobban érdekelt és bosszantott a tanító perpatvara. Már nem hallom a szavát. A beszéd intimebbé vált, a két ember - úgy látszik - a történtek részleteit, az aktatitkokat meséli el. Ülnek az étteremben, várnak-várnak, mintha az érkezõ vonatok helyett az igazságot várnák. Olykor a sovány a kövér fölébe hajol, súg neki valamit, vállat von. Valami szabálytalanságot követhetett el, de - Isten látja a lelkét -, nem tehet róla.

Újra hallom:

- Verpeléty.

Aztán megint:

- Verpeléty.

Késõbb újra:

- Verpeléty.

Menjenek a pokolba azzal a Verpelétyvel. Csakugyan nem lehet ezt a dolgot elintézni?

Nekem most semmi dolgom nincs itt, és egyáltalában nincs sok dolgom, célom az életben. Talán megpróbálkoznék vele.

Verpeléty lesz a célom.

Arra gondolok, hogy személyesen keresem fel Verpelétyt. Bizarr eszme, de nem lehetetlen. Itt van a bõröndömben a frakkom. Ha felhúznám és feltenném a tegnapi piszkos nyakkendõmet a tegnapi, piszkos kemény ingemre, ezt ízlésesnek, világfiasnak s megtisztelõnek tartaná Verpeléty. Kétségkívül fogadna. Azt hazudnám, a Tanítók országos felügyelõségé-nek a fõ-fõ-fõfelügyelõje vagyok. Ezzel azonban megjárhatnám. Az internacionális pedagógiai szervezet titkárának kellene mondanom magam. Így biztosabb lenne a sikerem. Nem baj, hogy ilyen nincs is. Verpeléty bizonyára korlátolt úr. Az imponál neki, amit nem ismer.

Verpeléty azonban kemény ember. Nem lehet vele komázni. Kiteszem magam annak, hogy megragadja a gallérom, és kipenderít az ajtón, esetleg rendõröket hívat és mint veszélyes szélhámost letartóztattat. Leghelyesebbnek látszik az, hogy úgy, ahogy vagyok, felkeresem õt, megmondom igazi nevem, és elárulom neki, mit láttam. Igen tisztelt tanfelügyelõ úr, ismerem önt hírbõl, méltányolom pedagógiai érdemeit, átutazóban vagyok, az étteremben véletlenül hallottam két alázatos szolgája, két kis árva tanítója beszélgetését. Ezek az emberek a nemzet napszámosai - bármily kopott, banális a szó -, a nemzet napszámosai. Kérem, csak ne tessék nevetni. Én láttam a szívüket. Ott az étterem fehér abroszán rángatódzott két összemarcangolt tanítószív. Reggel korán ittak, sört, bort, borovicskát ittak. Ez éppen a vád ellenük, hogy iszákosak és részegen járnak a tanyai iskolába? Ön miatt isznak. Ön miatt nem alszanak. Önt gyûlölik mind a ketten. Ön nevelt belõlük züllött korhelyeket. Legyen ember, legyen megértõ, okos, becsületes ember, és változtassa meg drákói rendszabályait, gondoljon arra, hogy egész életüket, családi boldogságukat sötét szálakkal fonja át az ön intrikája, hogy három óra hosszat beszéltek önrõl, hogy a borovicskás pohárba beleesett a sovány tanító könnye.

Ez se hat rá? Dehogy hat. Ahogy én ismerem Verpelétyt, semmi se hat rá. Az arca csontos és fakó, duzzadt ajkai fölött bozontos, vörös bajusz szalad, az állkapcái acélból valók, kemények, mint a krokodilus állkapcái. Mindennap megeszik néhány ilyen kis tanítót, früstökre. A marka irtózatos, a körszakálla nyírott, a vörös szõrös mutatóujján karneol pecsétgyûrû. Ezt az embert nem oly könnyû megpuhítani.

Akkor mint anarchista rontok be hozzá, a döglött és korrupt társadalom õrültjeként. Halj meg, zsarnok. Revolvert nem hordok magamnál, fegyverem nincs, csak egy tollkésem, amellyel a hideg vacsorámat eszem. Kinyitom mind az öt ágát, az ollót, a dugóhúzót és a körömráspolyt is. Vérszopó tirannus, özvegyek és árvák sanyargatója, ártatlanok hóhéra, most elpusztulsz, a kövér pocakodba szúrom a dugóhúzót, hogy kilyukad a hájad, és szétfröccsen a véred, címeres gazember.

Lihegve gondolom el a gyilkosságot, úgyhogy kitátom a szám, az arcom is elsápad, s látom, hogy a borfiú csodálkozva néz rám, hozzám siet, mit parancsolok.

- Semmit se parancsolok, édes fiam. Azt parancsolom csupán, hogy rend legyen a földön.

Aztán elnevetem magam. Mosolyogva és sziszegve, epés kígyóharaggal görgetem magamban a színpadi átkokat. Késõbb gyõz a belátásom. Elmehetnék hozzá mint újságíró, kellemetlen riportra. Ez lenne a legegyszerûbb. Mondd, tata, mi van azzal a szegény tanítóval? Kiírom a neved az újságomba, a tollamra tûzlek, mint egy beteg legyet. Semmi tagadás. Kérek adatokat. Ne fontoskodj, öreg paralitikus. Még ma lefújsz mindent, érted, másképp véged van. Akarsz látni néhány alcímet: Alföldi pedagógia, Az iskola brigantija. Még van húsz. Melyiket parancsolod? Ugye, egyik se tetszik? Hadd veregessem meg a kövér tarkód, Verpeléty tata, legyünk jóbarátok.

Mégis jobb lenne szõrmentében elintézni a dolgot. Nézem a két tanító arcát, aki már kifogyott a beszédbõl, és elázottan ült az asztalnál borzasztó komolyan.

Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának. Az lenne pedig a világ legtermészetesebb dolga, hogyha most felkelnék, az asztalukhoz ülnék, és bemutatkoznék nekik: Uraim, megbocsássanak, én több óra hosszat hallgattam - akarva, nem akarva - a beszélgetésüket. Megtudtam, hogy önöknek konfliktusuk van azzal a Verpelétyvel. Nézzék, én okos ember vagyok, aki abból élek, hogy ismerem az embereket, költõ vagyok, aki érzem az embereket, sokat láttam, sokat szenvedtem, sokat utaztam, higgyék el, igazat tudok tenni, egy szóval elintézem azt, amit önök egy éve fõznek, és tanyai éjszakákon, falusi kupaktanácsban, disznótorokon és iskolaudvarokon számtalanszor meghánytak-vetettek. Azonkívül nem vagyok rossz ember. Ha önök részletesen elmondják, mirõl van szó, csodálkoznak azon, hogy egyszerre milyen villámló ötlettel világítom meg a helyzetüket. Bevallom, hogy nem ismerem Verpelétyt. Sohase hallottam Verpelétyrõl. Verpeléty azonban nem lehet rossz ember. Verpeléty csak jellem. Verpeléty is csak az igazat keresi, talán kissé önzõen és keményen, valamint önök is az igazukat keresik, önzõen és keményen. Ne vegyék rossz néven, de ez a nézetem. Talán nem tetszik?

Lesem a két tanító száját, mit felel, és csak akkor veszem észre, hogy nem is szólítottam meg õket. Fizetek, hogy felkelhessek és - egész véletlenül - sompolyogjak az asztalukhoz, úgy ártsam be magam az ügyükbe, hogy észre se vegyék, szegénykék. Ekkor bejön a vasutas, a kezében csengõvel, jelzi, hogy indul a vegyesvonat a szegedi tanyák felé. A két tanító felpattan, fizet, veszi a cókmókját, álmosan dülöng az ajtó felé.

Kimegyek a pályaudvarra.

Rágyújtok egy szivarra. A szivar keserû, sötét, nem szelel, rozoga, hullós parázzsal pislákol. Egy darabig nyomogatom a fogaim közt, aztán büntetésbõl ledobom a kavicsokra, és rátiprok.

A vonat elindul.

Még rám se tekintettek az ablakból. Meg se láttak engem, aki négy óra hosszat bíbelõdtem velük, a vérzõ életükkel. Nem is sejtik, hogy ki vagyok nekik. Hálátlanok vagytok, barátaim, nagyon hálátlanok.

Utazzatok tovább, ti, akik nem akartátok meglátni, hogy szembe veletek ül egy néma, jó ember, boldoguljatok, ahogy tudtok.

Most egyedül vagyok az idegen városban, ott, ahol Verpeléty alszik. Verpeléty, a nagy úr, ilyenkor kel fel, csíkos hálóingben ásít, és a tanügyrõl gondolkozik. Jó reggelt, Verpeléty. Bocsáss meg, hogy annyi rosszat gondoltam rólad, és ezen az álmos, utolsó hõsi hajnalomon meg akartalak ölni. Alapjában semmi közöm hozzád, senkihez sincs közöm, és ez - jó.

Isten veletek, két tanító, te sovány és te is, kövér. Itt hagytatok engem a marcangoló, nyomorult, buta emberszeretetemmel, egyedül, szegény, szánandó bolondot. Hazamentetek, a harmadosztályú kocsiban, tovább szívjátok a Drámát és a Sportot, otthon kacsát fõztök kacsapaprikásnak, és berúgtok a karcos bortól.

Minden rendben van. Csak én vagyok oly szomorú, hogy szeretnék hanyatt vágódni a kavicsos pályaudvaron, leesni a sínekre.

Tudjátok mit? Már nem is szánlak benneteket. Fütyülök rátok: - szervusztok.

1914