X... KALANDORNÕ

Y... pályaudvar aszfaltos csarnokában õdöngtem, az üvegtetõ és zománcos falak kalitkájában, egyes-egyedül, éjfél után. Az utolsó sebesült is elment, egy borostás állú katona, ki a kocsiból kiszállva - sárga arca kiálló hátteréül - vörös paplant húzott maga után. Mindössze a pályaudvar villamos órája volt a társaságom. Késõbb vettem észre, hogy egy nõ setteng körülöttem, hol elõttem, hol utánam.

„Ki lehet ez a nõ?” - kérdeztem, és utána néztem.

Ekkor már megint nem volt sehol. A hátam mögött állt.

- Parancsol? - mondtam idegesen, hirtelenül feléje fordulva, az arcába bökve az arcom, hogy végképp lerázzam a nyakamról.

- Lekéstem - szólt a nõ maga elé meredve.

- Hová akart utazni, nagysád?

- Firenzébe

- Innen?

- Innen.

- Most?

- Most.

- De hisz errõl a pályaudvarról nincs is közvetlen összeköttetése.

- Tudom... de...

Sötéten végignéztem. Az oldala mellett haladtam. Most kicserélõdtek szerepeink, õ sietett elõre, mintegy menekült tõlem, s én nem engedtem ki körmeim közül.

Nem volt rokonszenves nõ, istenemre, nem volt rokonszenves, de elsõ tekintetre fiatalos és ápolt volt. Vékony arca a fátyol alatt még rózsásnak is tetszett. Igaz, a korát nem tudtam megállapítani, húsz és negyven év közt ingadoztam. Az is feltûnt, hogy félgyászban jár, szürke esõköpenyben, fekete selyemruhában, mellén fehér csokorral. Bizonyosan valami víg özvegy - hogy elõkelõ-e vagy közönséges, még nem tudom -, aki éjfél után a pályaudvaron csatangol.

Aztán az ívlámpa alatt jobban szemügyre vehettem. Határozottan nem volt megbízható nõ. Kezén régimódi félkesztyû. Szeme mocsárszínû. Fellépése pedig meglehetõsen zavart. Talán szólok is késõbb a rendõrnek vagy a posztoló katonának, lehet, hogy tényleg valami rosszban sántikál. Ismerem ezt a típust. Ezek azok az elõkelõ szélhámosnõk, kik sötét vasárnap délután becsöngetnek a lakásunkba, hitvány egyiptomi cigarettákat árulnak, gyûjtenek leégett tót iskolákra, árvízkárosultak javára, kalandra is hajlandók, de az elsõ óvatlan pillanatban elemelnek egy órát vagy egy gyûrût. Egyre azon sopánkodott, hogy ma nem utazhat el. Ravasz udvariassággal megragadtam két könnyû és kicsiny bõröndjét, mentem vele kifelé, mindig a sarkában.

- Szabad kérdeznem - vallattam -, mi járatban volt itt?

- Gyûjtök - felelte halkan-, az amerikai segítõ misszió... a sebesültek...

Ez a hang már ismerõs volt. Fájdalmasan ütötte meg a dobhártyám a siránkozó alázatos hang, mint emlék, melyet nem tudunk tisztázni, és addig gyötör, amíg megoldást nem talál. Hol is hallottam? Valahol okvetlenül hallanom kellett, többször, sokszor, a szavak tagolása, a hangok képzése ismerõs, szinte szenvedek alatta. Lassabban mentem, hogy gondolkozhassak. A váróterem ajtajában még egyszer rátekintettem. Akkor aztán eszembe jutott. A firenzei piazzán szólított meg az idén nyáron, oldalt, suttyomban jött, vékony, kiszáradt karját felém nyújtotta, pár soldót kért egy beteg gyermeknek: monsieur, pour un petit bébé malade. Ugyanaz a fekete selyemruha, ez a kistáska, csakhogy akkor kopottas volt, most csupa arany. Úgy látszik, azóta jobb módba került. Mellcsokrán - teringettét! - igazi briliáns tû. Most már kergették egymást az emlékképek. Párizs, boulevard, este: útiköltséget koldul. Egy német céhváros: kenyérre kéreget. Budapest, Üllõi út, hajnaltájt: haldokló urának kell orvosság. Érdekes, sohase törõdik azzal, elhiszem-e hazugságait. Modorában mindig van valami szemtelen biztonság. Gyorsan rukkol ki mondókájával - bevezetés és cikornya nélkül -, hogy még mielõtt gondolkoznék, máris válaszolni kell, s miután megkapja a pénzt, oly gyorsan elkotródik, mint ahogy jött, szó nélkül, száján valami csúnya mosollyal.

A portás tisztelgett elõttünk. Ekkor - egy pillanatra - megborzongtam. Utálatosnak találtam, hogy az emberek gondolatban is valami kapcsolatot sejtenek köztem és e perszóna közt, kit talán a nagynénémnek hisznek. A vágyam azonban mindennél nagyobb volt, hogy megismerjem õt. Izgatottan nézte a csuklójára szíjazott nõi órát, a fekete bõrtokban. Hova vezetett? Ugrálnom kellett utána, várótermeken, hideg pipafüsttõl sötét éttermen, málházón és folyosókon keresztül, míg végre raktárak sötétedtek elénk, a szén és petróleum bûzével, és egy kis szobába értünk, hol jelzõlámpák, felgöngyölt piros lobogók álltak õrt. Itt egy lélek sem volt. Csak a lepkeláng táncolt a szélben.

- Álljon meg - mondtam neki rekedten.

- De kérem...

- Itt úgysem mehet tovább - és az ajtó elé ugrottam.

- Csak nem erõszakoskodik?

- De igen.

- Egy védtelen nõvel?

- Igazolja magát.

- Hallatlan - mondta a nõ, tettetett, arisztokratikus pózzal, rágta zsebkendõjét, és hullottak hisztérikus könnyei -, itt és most. Különben is kicsoda maga?

- Detektív vagyok - hazudtam, és egész közel léptem hozzá.

Egy darabig sírdogált, izgett-mozgott, mint szürke egérke az egérfogóban. Aztán megjelent arcán a régi, szemtelen mosoly. Leült egy gyalulatlan ládára. Fátyolát kissé feltûrte, és elborított illatszerével, az orchidea és a kaliforniai mák olcsó keverékével. Általában nem jó ízlésû nõnek látszott. Körmeit hegyesre vágta. Keze, a vajszínû hideg kéz, vékony, de acélos. Füle karimátlan. Nemzetközi kalandjaira gondoltam, rossz éjszakáira, útjaira, patkányos csatornákra, melyekben elszürkült és megrozsdásodott a haja. Oly közel álltunk egymáshoz, hogy arcaink majdnem összeértek. Pállott volt az arca, mint egy ólomtányér, szuvas bütykök emelkedtek ki ruhájából, álla hegyes ívben végzõdött. Reám meresztette két üres szemét. Nem látszott már negyven évesnek sem, vénebb volt, mint az ördög öreganyja. Szent isten, ez a nõ százéves is lehet. Melle nem emelkedik, száján vastag kenõcs és pirosító. Most igazán megijedtem tõle.

Felpittyesztette ajkát, és kajánul mutatta mind a harminckét aranyfogát, az aranyhidakkal és platina szájpadlással, a kocsonyásan reszketõ, halvány ínyekkel.

Ejnye, ez már mégis kellemetlen. A vér forró hullámokban tódult fejembe, elöntött a düh. Mégse lehet, hogy ilyen csúnya szipirtyó szabadon jár, nem veszik észre mások, bántatlanul átengedik minden sorompón, és itt garázdálkodik a sima fehér testek, a rózsaszínû húsdombok között. Jaj de csúnya ez a nõ, jaj de csúnya.

- Az okmányait - ismételtem.

- Kérem - szólt, s kebelébe nyúlva elõszedett mindenféle iratot.

- Egy-kettõ.

- Itt vannak a szabadjegyeim, arcképes igazolványaim az összes hazai és külföldi vasutakra.

- Ez semmi.

- Parancsoljon: itt a rendõrségi igazolványom.

- Az útlevelét.

- Tessék, az állam hivatalos pecsétjével.

Nem hittem szememnek, be kell azonban vallanom, hogy az okmányokon nyoma sem volt a hamisításnak, vagy nagyon is ügyesen voltak hamisítva. Az ilyen szélhámosnõk értenek ehhez.

Keményen szemébe néztem.

- Most rögtön vallja be, hogy jutott hozzájuk? Mert azt csak nem akarja elhitetni velem, hogy ezek a fedhetetlen, minden gyanú fölött álló intézmények cimborálnak önnel?

- Kérem, ne gyanúsítson. Én az emberiség jótevõje vagyok. A dada. Az igazi altató dada.

- Ugyan melyik rossz írónál olvasta ezt?

- Bocsánat: magam is írónõ vagyok, gyakran írogatok. Természetesen csak konzervatív lapokba. Akadémiai szemlékbe. Szárnyaló pátoszomat dicsérik jobb kritikusaink.

Kacéran felhúzta szoknyáját, melynek peremén sár volt, agyagos, nyúlós, véres csatak, nyújtogatta nyakát, s akkor vettem észre, hogy valami csillogó, fehér por hull le róla.

- Salétrom - mondtam hüledezve.

- Az - szólt -, nátronnitrát.

- Szóval természettudományos mûveltsége is van. Ilyennek képzeltem.

- Úgy van - mondta fogsora aranymosolyával -, mindent csak szigorúan tudományos alapon. Most pedig menjünk. Egy bank safe-deposit-jába akarom elhelyezni ezt a holmit.

A két bõröndje után nyúlt.

- Mi van ezekben? - kérdeztem.

- Magánvagyonom.

- Nyissa ki.

- Szó sincs róla.

- A kulcsokat.

- Nem adom.

- Akkor feltöröm.

Minden erõmmel feszegetni kezdtem a zárat. A zár kinyílt.

- Az ég szerelmére! - mondta a nõ, álszent ijedelemmel.

A bõrönd homályos mélyén, zavart, nedves gombolyagban szemek néztek rám, száz szem, ezer szem, sárga, zöld, kék, szürke szem fáradt, haldokló pillantással. Aztán a másik bõröndöt is feltörtem. Ebben a bõröndben szívek voltak, vérben fuldokló, eleven szívek.

- Hát te vagy az? - ordítottam magamon kívül. - Te lopod el a szemeket, te szemtolvaj, és te lopod meg a fiatalokat, kiknek a szíve úgy szól, mint az Isten muzsikája? A bankba akarod tenni az életünket. Verjen meg az Isten, gyalázatos!

Megragadtam a karját.

- Most pedig: mondd meg a neved.

- Elõször is kérem: ne tegezzen.

- A neved kérdeztem.

- Melanie.

- A másik neved?

- Comtesse Melanie.

- Mocskos - nevettem a fanyalgó érzelmességén -, Szutyok Panna, Csutak Treszka, Seprû Erzsók, nem Melanie grófnõ. Csakhogy végre szemtõl szembe látlak. Miért is képzeltem, hogy férfi vagy és hogy nagy vagy. X... kalandornõ vagy, egy szürke nénike, semmi egyéb. Te lennél a halál? Hisz egy kukac, egy szamártövis, egy béka több nálad. Mert te a semmi vagy, a butaság vagy. Nem félek már tõled, csak gyûlöllek. Évekig készítem majd a gyûlöletem italát, otthon zárt ablakok mellet élesítem a szemem, hogy átfúrjalak, élesre ráspolyozom a körmöm, hogy a pofádba vágjam. Edzem a fogam, hogy egyszer beléd harapjak, és leköpjelek, szemét. Egyelõre azonban letartóztatlak.

Már vonszoltam kifelé a folyosóra, hol senki sem járt, a váróterembe, hol mindenki aludt. Csak a portás volt ébren, vastag paszomántos sapkájával a fején, roppant hivatalos tekintéllyel nézegetett ránk, és kötelességtudóan tisztelgett.

- Portás - mondtam neki -, ezt a kalandornõt azonnal adja át a rendõrségnek.

A portás nem sokat adott szavamra, és mint jó hivatalnok, az írását követelte tõle, melyet X... kalandornõ azonnal át is adott.

Minthogy pedig a portás nagyon rövidlátó volt - érthetetlen, hogy bízhatnak meg ilyen súlyos szembajban szenvedõ embert efféle fontos, felelõsséges hivatallal -, az okmányok és útlevelek hamis voltát nem fedezte fel, kinyitotta az ajtót, ismét tisztelgett, a nõt a peronra engedte, aki fel is szállt az elsõ villámvonatra, és el is robogott U... vagy Z... felé.

- Többszörös gyilkos - kiabáltam a portás felé -, és maga futni engedi.

- Honnét tudja? - mondta a portás fölényesen, és tágra nyitotta harcsaszáját, melybõl pörkölt és sör bûze csapott ki. - Minden írása rendben van. Talán részeg az úr?

Nehogy magam váljak gyilkossá, gyáván és alázatosan félreálltam. Hiszem azonban, hogy a jó és okos emberek mégis lefülelik a veszedelmes kalandornõt. Pontos személyleírásával szolgálhatok. Termete: alacsony. Arca: csontos. Szeme: mocsárszínû. Szája: nagy. Orra: hegyes. Fogai: aranyfogak. Félgyászban jár: szürke esõköpeny, fekete selyemruha és fehér mellcsokor. Senkit se tévesszen meg látszólagos vidámsága. Mert ajkán olcsó pirosító van.

1915