RABLÓ

Beült az elsõ osztályú fülkébe, az ajtó mellé. Hátradõlt a bársonytámlára, és megigazította nyakkendõjét, melyben bizalomkeltõen csehgyémánt melltû tündökölt. Felgyújtották a lámpákat. Amint a hidegzöld fény végigömlött a vonaton, kis borzongás fogta el, és szíve hevesebben kezdett verni arra a gondolatra, hogy ma éjjel itt kell majd dolgoznia, ebben az üvegkalitkában, melyben az áldozat - kis véres kanári - vergõdik, halkan, sikoly nélkül.

Jó darabig senki se jött. Férfiak, nõk mentek el a fülke elõtt, be-betekintettek az ablakon, aztán tovább suhantak. Úgy látszik, félnek tõle. Letette keménykalapját. Kopasz fejére szürke selyembõl való házisapkát biggyesztett. Olyan volt így, mint egy kedélyes, vidéki patikus.

Tíz perc múlva megnyikkant a kilincs. Sápadt, törékeny, szõke asszonyka szállt be, utána a hordár, ki két disznóbõr bõröndöt tett a hálóba.

- Jó estét - mondta az asszony, fojtottan.

- Jó estét - mondta az idegen, és nem is nézett rá.

Az asszony - valami halvány bizalmatlansággal - az ablak mellé húzódott. Körülbelül harmincéves lehetett, szenvedõ, csendes, vidéki úriasszony, kezén briliánsgyûrûk voltak, de látszott, hogy ezek a kezek uborkát savanyítottak, valaha durva kefékkel padlókat is súroltak. Minden ékszert kígyószemmel nézett az idegen. Legalább háromezer korona csillogott a nõ kezén, nyakán. Halántékán - mint a márvány vonalai - vékony, finom bõrön át kékelltek az erek.

Már prüszkölni, köhögni, izegni-mozogni kezdett a vonat, ajtókat csapkodtak, olyan kiáltások hallatszottak, melyek az indulást jelzik. Ekkor jelent meg a peronon egy fiatalember, piros arcú és szõke hajú, szelíd, szemüveges gyerek, ki felintett az elsõ osztályú fülkébe, egyenesen az idegennek. Mosolyogva viszonozta üdvözlését. Így beszélték ezt meg tegnap. A fiatalember egy korona ötven fillér tiszteletdíjat kapott azért, hogy eljöjjön az esti vonathoz, és fiaként szerepeljen. Mert kissé aggályos, túlontúl elõvigyázatos férfiú volt. Tudta, hogy a rablásokat nemcsak technikaian, hanem lélektanian is elõ kell készíteni, s az útitársaiban, leendõ áldozataiban, kik bizonyára polgárok, bizalmat kell gerjeszteni egy családi búcsúzkodás által. A jelenet pompásan sikerült. Végszóra ugrott fel a fiú a kocsiba. Megbeszélés szerint szájon csókolta õt, mire õ visszacsókolta, háromszor, elõször a száján, aztán a jobb és bal arcán.

- Szerbusz, édes fiam.

- Szerbusz, édesapa.

Kissé maga is meghatódott ezen az istentelen, kajánul kitanult gyengédségen, és útnak bocsátotta a fiút, kit életében másodszor és utoljára látott. Talán az is eszébe ötlött, hogy sohase volt fia és felesége. Az egy korona ötven filléres fiúi csók mindenesetre furcsán bizsergette száját. Bután álldogált künn a folyosón, nézte a leereszkedõ, tejszínû ködöt, a síneket, az elmaradó raktárépületeket és fákat. Aztán elõvette kézi tükrét, hogy egy villanylámpa alatt megnézze arcát. Sárga volt és fakó, a homlok alján némi halvány pirosságával az izgalomnak, negyvenéves, szikkadt férfiarc, de nyoma sincs rajta az ördögi tébolynak, melyet a rendõri albumokban levõ zsiványfotográfiákon látni. Ez lenne a rabló, a vasúti kloroformos gyilkos? Maga is elcsodálkozott.

Csak most vallotta be önmagának, hogy õ tulajdonképpen nem is rabló, csak rablójelölt. Ma lenne a premierje. Egyelõre még csak egyszerû magánzó, nedves kutyaszemmel. Sehogy se illene nyakába a betörõk számozott táblája. És az ujjlenyomata? Ujját reszketve az ablaküvegre tapasztotta. A képeslapokban majd ez is megjelenik, éppen így. Fázott ettõl a gondolattól, mert - õszintén szólva - eddig néhány légyen s egy egéren kívül nem ölt meg senkit. Szívében a sötét tervvel, valahogy mégse érezte magát gazembernek. Volt hivatalfõnöke jutott inkább eszébe, ronda szakállával, állati állkapcsával, fölfelé fésült fekete hajával, a köztiszteletben élõ vaddisznó, ki télvíz idején kielégítés nélkül rúgta ki az utcára.

Acélléptekkel surrant fülkéjébe, behúzta az ajtót, leengedte a függönyöket. Az asszonyra hatással volt a családi jelenet, s most már kissé felmelegedett, levetette köpenyét, kalapját is letette, s egy kék könyvet olvasott. Miután kiment a jegyszedõ, magukra maradtak. Kevesen utaztak, az utasok jórésze le is feküdt, a vonatra az éjszaka süket, motozó csöndje borult.

Különös egy ilyen éjszakai vonat. Csupa zaj, kattogás, de a lárma valahogy csönddé szûrõdik, és végtelen magányosságot áraszt, amilyent csak izzó nyári pusztán vagy elátkozott kastélyokban találni. Minden érzék hallucinál. Zörgött valami, vagy csak álmodunk? Az állomások neveit néha fél óráig hallja csengõ fülünk. Pusz-ta-szent-péter... - Az idegen félig lezárta szemhéjait - mintha aludni akarna - és úgy nézte az asszony minden mozdulatát. Lassanként sikerült odáig jutnia, hogy nem is látott benne már embert, csak tárgyat, feladatot, akadályt, melyet hidegen, óvatosan el kell majd távolítani. Fokról fokra keményítette szívét. Szüksége volt erre. Szerszámai rendben voltak. Jobb zsebében vékony, de igen erõs selyemzsinór, melynek pontos rendeltetését még nem tudta, kis üveg borszesz meg vatta, mellyel a kezére esetleg ráfreccsenõ vért akarta letörölni, tiszta törülközõ, s végül - illatszeres üvegben - kloroform, melyet majd kellõ pillanatban az áldozat arcára tapaszt. Ha kiabál, akkor két kezével a torkához kap. Ebben a két vasökölben bízott.

Az asszony kitûnõen ült, még mindig régi helyén, vele rézsút szemközt, úgyhogy tere és ideje marad még a nekiszaladásra is, s lendülettel csaphat rá, váratlanul. Még mindig olvasott, bár a lapokat nemigen forgatta. Inkább talán idegességbõl nem merte abbahagyni és feltekinteni. Ezzel a mozdulatlansággal zsibbasztotta idegeit. Az idegen elõre élvezte véres sikerét, mint a tigris. Maga elõtt látta a halk, biztos tusát, az asszony két kék szemét, mely rávetõdik, kidülledve, egy szaggatott taglejtést, melyet már csírájában megfojt, kis küzdelem után pedig a diadalt, az alélt, halvány, alvó testet, mely engedelmesen hagyja, hadd szüretelje le róla az összes gyémántokat, a szederjes kis szájat, a szõke, forró fürtöket, melyek rendetlenül hevernek a piros bársonyon, és a sápadt orrot, melyet elkábít a kloroform, a lihegõ, ideges cimpákkal.

Nemsokára cselekedni kellett. Mindjárt beérnek abba a hosszú, irdatlan alagútba, melyben pokolian zörömböl a vasút, úgyhogy minden zaj a vonat kattogásába hal. Kiválóan alkalmas erre a mûveletre. Még tétovázott, de nyugodtan maradt, meg se moccant.

Az asszony egyszerre csak eléje ugrott, és torkaszakadtából ordította:

- Segítség.

Az idegen a zsebéhez kapott, hogy védekezzen, mert azt hitte, hogy az asszony meg akarja elõzni. Talán megsejtette szándékát? Ez lehetetlen, minthogy semmivel sem árulhatta el magát. A következõ másodpercben azonban az asszony leesett a díványra, és halkan mondta, levegõért esedezõ, szederjes szájjal, hogy segítség. Bal karja lelógott a földre. Annak van ilyen arca, kit kígyó mar meg.

Hevesen vert az idegen szíve, kerengett vele a világ.

- Bocsánat - dadogott, és fél lépést tett feléje. Aztán lélegzethez jutott: - Rosszul van, nagyságos asszonyom?

A szája fuldokolva vonaglott.

- A feje fáj?

- Nem - szólalt meg egy halk hang, és a kéz a bal mellre mutatott.

Az idegen kõbálvánnyá dermedve állt a fülkében. Azt sem tudta, mitévõ legyen, csak bámulta a két könyörgõ, csöndes szemet, mellyel oly imádságosan nézett, mint a haldokló zerge. Az a bódító gõz, melyet zsebében tartogat, talán maga sem bénította volna meg ennyire. Oly tehetetlenül hever elõtte a préda, oly öntudatlanul, hogy bátran lekapcsolhatná a karcsatot, függõt, gyûrût. Miért nem teszi meg?

- Minden tekintetben - mondta újra félszegen és szepegve - rendelkezésére állok. Talán egy kis vizet. Vagy talán kinyissuk kissé az ablakot?

Üggyel-bajjal felszakította a felsõ ablakot. Beáramlott a hideg, éji levegõ. Ez láthatóan jót tett a betegnek, ki pár perc múlva felkönyökölt, és ránézett - ködösen - az útitársára.

- Most jön - szólt az útitárs - az alagút. Csúnya, fekete, hosszú-hosszú alagút. Csupa füst és korom. Csak már túl lennénk rajta.

- Végre - mondta az asszony, és fellélegzett.

- Jobban méltóztatik lenni?

- Ó - intett a beteg, kinek már visszatért arcszíne is -, csak kissé elszédültem. Semmi. Igazán semmi. A szokott roham. Ezért jártam Pesten. Az orvosnál.

- Régóta beteg?

- Öt éve. De néha hónapokig se jelentkezik.

- Igen, igen, egy kis szédülés. A fojtott levegõ meg az idegesség. Ma mindenki ideges. Különösen a hölgyek. A vér hirtelen a szívre tódul. Egy nagynéném is ebben a betegségben szenvedett. Aztán nyolcvanéves korában halt meg. Végelgyengülésben.

Az idegen kényszeredetten mosolygott az ötleten, és komoly meghatottsággal gondolt nénikéjére, ki mindig fehér ruhában járt, s diós kalácsot, narancshéjat, mazsolaszõlõt hozott neki, gyermekkorában. Milyen messze volt mindez.

- Ilyenkor legjobb valami borszeszfélét szagolni - folytatta. - Hopp, van is nálam. Parancsoljon. Útra mindig hozok. Kissé hátradõlni a díványon, és erõsen beszívni. De engedje meg, hogy elõbb ráterítsem a párnára ezt a tiszta törülközõt.

Künn erõsen fújt a szél. Az idegen óvatosan leengedte a függönyt, hogy a beteg friss levegõt kapjon és mégse hûljön meg, a függöny csücskét pedig a zsebében levõ erõs selyemzsinórral odakötötte a rézkapocshoz.

A beszélgetés tovább folyt.

- Hová tetszik?

- Nagykorponára - mondta az asszony. - És ön?

- Én is.

- A rokonaihoz?

- Nem - felelt az idegen zavartan -, más ügyben.

Új szünet.

- Csak lenne étkezõkocsi - sopánkodott újra. - Akkor legalább konyakot kaphatnánk. Különben a legközelebbi állomáson kiszállok, hozok egy pohárkával. Az ilyenkor nagyon jó.

Az esõ sötéten, kitartóan esett. Rövidesen megállt a vonat valami kis, névtelen állomásnál, mely fázva burkolódzott a nyirkos éjszakába, s olyan volt távoli kis házaival, mint a temetõ. Itt az idegen sietve kiugrott. Annyira sietett, hogy kalapját is elfelejtette magával vinni. Hajadonfõtt bukdácsolt a kormos magányban, kopasz fejével, rossz utakon, a sínek közt, bokáig pocsolyákba toccsanva, megbotolva minden göröngyben és kavicsban, míg az állomáshoz érkezett, hol egy álmos portáson meg egy közönyös vasútin kívül senki se volt. Egyik ajtótól a másikig küldték, de konyakot sehol sem kapott. Végre kétségbeesett gondolata támadt. Felrohant az állomásfõnökhöz, aki már aludt, elhadarta elõtte a mondókáját, s szinte térden állva könyörgött egy üveg konyakért, legyen irgalmas, betegnek kell. Az állomásfõnök hálóingben kinyújtott egy üveget.

Kezében az üveggel botorkált visszafelé a vonathoz. Az esõ keservesen csapdosta. Már csuromvíz volt a ruhája, inge, de Isten tudja, oly jólesett a hideg esõ. Álldogált az özönvízben. Kotorászott zsebében. A kloroformos üveget bedobta egy nedves bokorba. Csak épp annyi ideje volt már, hogy felugorjon a vonatra.

Átnyújtotta az üveget, lelkendezve.

- Ön olyan jó.

- Dehogy vagyok jó - szólt szomorúan.

Az asszony kortyintott a konyakból, aztán leheveredett. Erre az idegen gyengéd gonddal elfüggönyözte a lámpát is, még egyszer rátekintett, lábujjhegyen kiszökött a folyosóra. Benn már aludt is a beteg. Az õ betege volt, s erre nem minden büszkeség, jóérzés nélkül gondolt. Arca az izgalomtól meg a konyaktól szelíden kipirult, szeme - az a két mély, tiszta, rimánkodó kék szeme - lezárult, egyenletesen, tisztán lélegzett. Végtelen boldogság járta át az idegen szívét. Soha ilyesmit nem érzett még. Minden percben az ajtóhoz sompolygott, és a függöny kis hasadékán át nézte, mint apa, ki beteg leánykájának álmát virrasztja. Ez rendben lenne. Friss levegõ szûrõdik be az ablakrésen, a függönyön át, melyet a selyemzsinór rögzít meg, a borszesz frissíti a levegõt, a szõke fej pedig édesdeden pihen a párnán, a tiszta törülközõn. A kloroformos üveg régóta a kis ismeretlen állomás bokrában hever. Ki tudja, mikor és kik találják meg?

Virradni kezdett. A csöpögõ ablaküvegen már át-átütött a hajnal derengése. Piszkos, csúnya, hektikás hajnal volt, sárgazöld, barátságtalan és hideg, nyálkás köddel és tintaszerû fellegekkel. Az idegen azonban kitárta karját, mint egy angyal, s repülni szeretett volna. Forrón és gyorsan lüktettek ütõerei. Úgy látszik, meghûlt az éjjel a nedves pályaudvaron. Kabátja, mellénye most is lucskosan tapadt oda testéhez. Orra piroslott a náthától. Csúnyán köhögött. Szemébõl pedig csöpögtek a könnyek, áradt, áradt szüntelen a drága, tiszta, fehér víz, a jóság nedvessége a két szemébõl, ebbõl az örökös víztartályból. Maga sem tudta, mi történt vele, náthás volt-e vagy érzelgõs. Keservesen sírt a rabló, hogy olyan nagyon-nagyon jó ember, sokkal jobb, mintsem hitte. Néha himnuszokat akart dalolni a jóságához és az emberhez. De ekkor mindig elprüsszentette magát.

Általában nagyon tehetségtelen rabló volt.

1915