A világon kívül

Egyike volt a legboldogabb esztendőknek.

Egész Európában mély békesség: vállalkozási kedv, tevékeny üzleti szellem; az uralkodók között egyetértés. Minden égő kérdés ki van oltva: még azok a bizonyos „fekete pontok” sem látszanak az ég alján. S az általános boldogságban fürdött Magyarország is. Adott az Isten bő termést és külföldi vevőt is hozzá eleget. Voltak magas búzaárak. Paloták, vasutak – és fellegvárak épültek javában. – Mindenki meg volt elégedve. „Deák-párt” és „ellenzék” csak a plasztront ütögette egymáson. A pénzügyminiszternek nem volt deficitje.

A nagy rémper is be volt fejezve: a rabló-cimboraság kiirtva. Nem volt többé összeesküvő, sem futóbetyár az országban, ha volt: elhallgatott.

Lándory a bevégzett nehéz feladat után félrevonult a világból. Egy névtelen hadjáratnak babértalan hadvezére. Azt a nagy szolgálatot, amit ő tett, meg sem lehetett jutalmazni.

Nyár derekán a földbirtokosnak Magyarországon elég dolga van, ha komolyan akarja a gazdaságát vezetni. Korán reggel az aratóknál, egész nap a cséplőgépnél, este a vasúti állomásnál. Annak a búzának, ami tegnap még a lábán állt: egy hét múlva már a stettini piacon kell állni.

Egy ilyen alkonyodni nem akaró hosszú napon, mikor az elkésett vonatra várt Lándory az állomáson, az érkeztét ígérő gabonaüzér helyett egy ismerős hölgyarcot látott a vagonablakból kikandítani. – Godiva vala.

Odafutott eléje, hogy a vaskocsi lépcsőjén lesegítse.

A leány egy egészséges „adjon Isten jó napot” szóval üdvözlé őt magyarul, mikor Lándory két karjára támaszkodva a földre lehuppant.

– Kegyed megtartá a szavát.

– És itt maradok sokáig. Nagyon sokáig. Az egész iskolai szünidő alatt: egész a szüretig.

– Az nagyon jó lesz.

– Megtanulok az ön nénje mellett gazdasszonykodni.

– Azzal kénytelen is lesz, mert a néném kizárólag azzal foglalkozik. Ő is komolyan várt önre.

– Hogyan: komolyan?

– Hát úgy, hogy amint ön egy levelében megígérte, hogy meglátogat bennünket, azonnal hozzáfogott a német nyelvtanhoz. Ő meg németül tanul az ön kedvéért.

– Hát az ön nővére nem tud németül? Csak franciául?

– Nem tud biz az semmi más nyelven, csak magyarul.

– Hát az hogy lehet? Ön hét nyelven beszél.

– Mert én az egész világot beutaztam.

– És a nővére?

– Az meg nem volt soha a falunk határán kívül.

Ezen aztán nagyot bámult Godiva; s találgatta magában, hogy mi oka lehet annak? Talán púpos vagy himlőhelyes? Hogy úgy elzárkózott a világtól?

Lándory csak egy „sandlaufer”-en jött ki a vasúthoz. Maga hajtotta a lovakat. Godivának mellette kellett ülni.

A leány el volt ragadtatva a kocsizástól. A múlt nyár óta nem ült kocsin, s nem érezte a szabad mezők illatát.

– De hogyan fogjuk mi akkor egymást megérteni – kíváncsiskodék Godiva –, ha önnek a nénje csak annyit tud németül, mint én magyarul?

– Két leány bizonyára megérti egymást, ha semmit sem tud is egymás nyelvén.

(Tehát a néne még leány.)

– Aztán – folytatá Lándory – az meg a legkedvesebb mulatság, mikor két leány elkezd egymással olyan nyelveken értekezni, amiket akkor tanul. Micsoda gyönyörű sottise-okat mondanak egymásnak! S milyen jókat tudnak afölött nevetni.

(Tehát a néne szokott nevetni.)

– Azonban egy különös szívességre kérem önt – szólt Godiva, mikor már a falu közelébe értek, s meglátta egy oldalt eső park fái közül a kastély tetejét kiemelkedni. – Engedje meg ön, hogy mikor önhöz látogatók jönnek, amikor társaság lesz önnél, akkor én hadd maradhassak távol: valami félreeső szobában.

Az óhajtás igen természetes volt. „Traumhold bankár leánya” nem az a cím, amit emlegetni szabad idegenek előtt.

Godiva azonban más okot akart ennek a kívánságának adni.

– Lássa ön, én nem hoztam magammal többet két ruhánál. Mind a kettő fekete. Az egyik hétköznapi, a másik ünneplő. De ezen az utóbbin is van egy terra di Siena folt, ami nem akar belőle kimenni.

– Jól van. Lesz önnek egy kis atelier-je, ahol rajzolhat és pamacsolhat egész nap, s ejthet a ruháján még egy terra di Pozzuoli-pecsétet is; senki sem látja meg.

– De csak olyankor, mikor önnél vendégek, látogatók vannak.

– Igen. Mikor nálam látogatók, vendégek vannak.

S ehhez az ismételt mondáshoz olyan sajátszerű keserű mosoly futott át Lándory arcán.

Az út bekanyarult a jegenyesorral szegélyezett park-útba, s nemsokára berobogott a sandlaufer a kastély udvarára.

Kisszerű, de szilárd, ősi építmény volt az, vastag falakkal, kicsiny ablakokkal, elöl kettős feljárattal, melynek homlokzata közepén volt a széles pinceajtó.

A lépcső verandáján várta már az érkező kocsit Sarolta néni. (A nevét tudta már Godiva Lándory leveléből.)

Igen nagy volt a csalódása a látott alakban.

Ez nem volt sem púpos, sem ragyás, sem valami elhízott hájtömeg, amilyennek elképzelte, hanem egy igen finom alkatú, halavány, gyermeteg arcú teremtés; úgyhogy Lándory nem nénjének, hanem leányának mutathatta volna őt be.

Nem kellett őket egymásnak bemutatni. Amint Sarolta meglátta Godivát, már tudta, hogy ki az. Eléje futott, átölelte, megcsókolta: az viszont őt; aztán Godiva beszélt magyarul, Sarolta németül, s arra mindketten elkezdtek nevetni.

Lándory egymásra bízta őket: tudta, hogy mind a ketten jó kézben vannak; s maga sietett a cséplőgéphez, mely a majorlak udvarán a szabadban működött, két megrakott asztag között.

Csak a vacsorához került megint vissza.

Már akkor a két leány pertu volt egymással.

A vacsoránál nem győzték egymást magasztalni. Tehették bátran. Egyik sem értette, amit a másik beszél Lándoryhoz.

Annyit mind a ketten mégis meg tudtak már egymással értetni, hogy egyikük sem szereti a zajos társaságokat, a vendégeket és alkalmatlan látogatókat, s ennélfogva igen jól fogják magukat egymás körében találni olyankor, amikor idegen hangoktól zeng-bong a ház.

Lándory csendesen mosolygott hozzá.

Godiva már azt is megtudta, hogy Saroltának valami szívbaja van (patológiai értelemben). Ez a magyarázata annak, hogy sehová sem megy. Hiszen nem szabad neki vállfűzőt viselni.

Mikor aztán már egy hetet töltött Godiva Lándory házánál, anélkül, hogy egyszer is kénytelen lett volna a magányszobájában maradni, akkor ezt kérdezé tőle:

– De hát senki se jár önhöz látogatóba?

– Soha, senki.

– Hogy lehet az?

– Mint ahogy a hóhér házába nem szokott látogatóba menni senki.

– Ön csak nem áll a hóhérral egy rangban?

– Csak egy fokkal magasabban ugyanazon a lajtorján. Engem kerül minden ember.

– Önt kerülik? – kérdezé a leány elbámulva. – Én azt hittem, hogy önt ünneplik.

– Írásban és hivatalos alakban igen; de a társaságban senki sem örömest találkozik velem. A hivatalos küldetésemnek már vége; de azért senki sem felejti el, hogy évekig voltam az az ember, akinek az a kivételes hatalom volt a kezébe adva, hogy akinek e szót súgom a fülébe: „Kövess!”, annak jönni kell velem oda, ahová én kívánom, és felelni a kérdéseimre. Magyarországon van egy gúny név, amire nincs is magyar szó: „Spicli” – kutyanév. Azt mindenki dicsérőleg elismeri rólam, hogy „nagy” vagyok, de csak „nagykutya”. Ugyan ki látogatna meg engem?

Godiva valami kimondhatatlan fájdalom kifejezésével tekinte Bertalanra. – Elérté ő e néma beszédet.

– Ön azt gondolja e percben: ha „én” – Traumhold leánya, itt lehetek most a te házadnál, ugyan kinek van akkor oka ennek a küszöbét kerülni?

– Ön nem oka az én atyám halálának! – vágott bele a szavába hirtelen Godiva.

Bertalan nagyot sóhajtott.

– Ön kivételes lény, Godiva; – ezt én önnek a legelső találkozásunk órájában megmondtam. Nem ilyen arcokat láttam én már magam előtt megjelenni, mint az öné. Árva leányokat, fiatal asszonyokat, öreg anyákat, akik a lábaim előtt térden csúszkáltak, a földön fetrengtek, kezeiket imára kulcsolva emelték hozzám, jajgattak és dühöngtek, s utoljára megátkoztak. Nem rendítettek meg. Hanem mikor ön azt mondja: „Te nem vagy oka az én balsorsomnak: Nézd! Idehoztam a gyászruhámat, nem félek tőle, hogy kísértetet látsz bennem, valahányszor azt a fekete öltönyt meglátod”: ez a szó áthat a lelkem fagyos kérgén. Mindazok között, akiket az én rettenetes kezem megölt, Traumhold arca egyedül az, aki megdöbbent, mikor felidézem.

– Ah! Ön nem ölt embert! – szólt, tiltó szót emelve Godiva, aki azt hitte, hogy az csak trópusi hasonlat.

– De öltem. Saját kezemmel is öltem. Bíró és hóhér voltam egy személyben. Egy hírhedett mesehős rablót, künn a pusztán, a buckák között. Ő lőtt énrám. Én őreá. Ő rosszul talált, én jobban. Meghalt.

– Hogy történt az? – kérdé Godiva természetes kíváncsisággal.

– Az nem önnek való mese. Nem mondtam el senkinek soha. Azt csak akkor mesélhetném el, ha egy hetérára akadnék, aki már mindent tud, s azt akarnám, hogy szeressen belém: tudja meg még azt is.

– Ez hát csak lovagias párbaj volt.

– Nem is ez kísért. Más, kegyetlenebb módja is van az emberölésnek. Van egy régi vár a Vág mentében, és egy másik régi várkastély a Szamos mellett. Ezt a két várat én töltöttem meg halottakkal. Halottakkal, akik minden reggel fölébrednek, mégsem élnek. Vannak közöttük, kik holtig el vannak temetve. És lehetnek közöttük, akik ártatlanul vannak eltemetve!

Godivának a vér fejébe szökött.

„Én is tudok egy olyant”, gondolá magában.

– Ki a csalhatatlan az emberek között? – fakadt ki keserűn Bertalan. – Volt egy eset a többek között, mely egész megnyugvásomat felháborította. Egy rendkívül bátor pandúrhadnagyomat, éjjel a házára törve, kegyetlenül meggyilkolták. A hadnagy fiatal, hajadon leánya tusára kelt a gyilkosokkal, az apját védelmezve, s beleharapott az egyiknek a karjába. Másnap elfogtak egy legényt, aki haragosa volt a hadnagynak. A leány felismerte benne az éjszakai gyilkost. A karján megtalálták a harapás okozta sebet. Minden körülmény ellene tanúskodott. Világosan rá lett bizonyítva a bűntény. Elítélték húszesztendei nehéz fogságra. És most néhány nap előtt előáll az igazi gyilkos, akit a lelkiismerete nem hagyott nyugodni, s bevallja az egész gyilkosságot, minden részleteivel. Az elítélt teljesen ártatlan volt; a harapást egy tivornyában kapta. Hányan lehetnek így? Akik hasztalan kiáltottak az Istenre és a magas egekre! Én, az ember, hidegvérrel vertem kezeikre a láncot. Néha úgy jön, hogy éjszaka felugorjam az ágyamból: egy rablóbandát szervezzek, rajtatörjek vele azon a két váron, kiszabadítsam a száz meg száz elítélt rabot, s azt mondjam nekik, fussatok szerteszét a világba! – Ezek – ezek gyakran meglátogatnak engem.

– És ön sem jár sehová a világba? – kérdezé Godiva.

– Mit keressek én a nagyvilági társaságokban? Olcsó, szerződéses magasztalásokat? Két ember összejön egymással, az egyik feldicséri a másiknak az érdemét, a másik cserébe az egyikét. Senki sem mond egymásnak igazat. Sem a szép asszony, sem a jó barát, sem az instans, sem a protektor. Mintha minden ember vallató bíró s minden ember vádlott volna egymással szemben. S ez nagyon jól van így; ahhoz a nagy mechanizmushoz, aminek emberi társadalom a neve, talált fel a bölcs gondviselés egy jóltevő olajat, ami nélkül a gép önmagát elpusztítaná. Ez az olaj a „hazudás”. Ha az emberek a hazudáshoz nem értenének, a háború állandó volna a fegyveres hatalmak között, a férfiak minden utcán lőnék, vágnák egymást; férjek és feleségek viaskodása soha el nem csendesülne. Az áldott hazugság a béke életföltétele. S én ettől a jótéteménytől vagyok megfosztva. Úgy megszoktam az emberek szavai mögött az eltakart gondolatot olvasni, hogy nem tudom élvezni az emberi társaságot. A találgatás kifáraszt; a kitalálás lever. Valahányszor kénytelen vagyok vele, mert hisz nagy ünnepélyes estélyekre hivatalos vagyok, s elmaradni nem illik: mindig úgy jövök haza, mint aki minden vagyonát elvesztette a játékasztalnál, s még adósságokkal terhelte meg magát. – Csak itthon! Itt érzem magamat szabadon. A kutyám, mikor megnyalja a kezemet, tudom bizonyosan, hogy igazán, őszintén szeret.

– No, és a nővére! Ne legyen igaztalan.

– Hja! Azt nem számítom az emberi lények közé. Az egy angyal! Hanem azért az is megcsal, az is mindig hazudik.

– Mit mond ön?

– Nekem folyvást azt hazudja, hogy egészséges; régi baja enyhül, ritkábban jön elő, s nem olyan kínzó többé. Csak ámít vele. Én tudom jól, hogy ő nagyon szenved, s rettegek tőle, hogy majd egyszer egészen igaz lesz hozzám. De már azt nem fogja szóval megmondani.

Hogy mit értett ezalatt, azt két nagy könnycsepp magyarázta meg Bertalan szemében.

– Az Isten őrizzen meg attól bennünket – mondá Godiva e baljóslatra. Talán észre sem vette, hogy többesben beszélt.

– Már most kitalálta ön, hogy miért mosolyogtam én olyan különösen (akkor gyanakodva nézett reám), midőn azt a kikötését hallottam, hogy amikor nálam vendégsereg, zajos társaság lesz, akkor hadd vonuljon ön meg egy félreeső szobácskában. Mi itt a magunk urai vagyunk. Egyedül magunké! Kívül a világon. Robinson szigetén. Itt nem köt ki hajó soha. Csak azt kell mondani az átutazónak, hogy az ott Lándory kastélya! A lovai közé csördít, és vágtatva siet el a kapum előtt. Tőlünk senki nem remél, nem kíván semmit. Sem kérdezni –, sem mondanivalója nincs hozzánk senkinek.

– Egy ilyen hely az én eszményem – suttogá Godiva; hisz Bertalan úgyis olvas az arcokban, jobb kimondani előtte a gondolatot igazán. Hadd tudja meg, hogy mégis csak akad egy-egy ember a világon, aki tud „nem hazudni”.

Egy forró délután a parkban uzsonnázott a két leány: aludttejet és szamócát. Volt egy kis filagória a hársak között, befuttatva virágzó bércsével. (Ugyanaz a clematis-faj, amely a badeni villa verandáját beárnyékozta; csakhogy ez vad: nem emlékezteti Godivát a „múltra”.) Az előtt volt felterítve az asztal, kalotaszegi szövöttessel. Nyírfagallyakból összetákolt székeken ültek a leányok: Bertalan egy levágott hársfának mohos törzsén. Egy megszokott somfabot volt a kezében, melynek a fogantyúja kampót képezett, a végin pedig volt egy kis ásó, amivel járás közben a mérges dudvát szokta kiirtani. A kerti lak mellett volt egy mesterséges sziklarakás, melyből idevezetett forrás vize csergedezett alá.

– Lát ön engemet ottan? – mondá Bertalan Godivának, ki nagy mulatságát találta abban, hogy az egyik fától a másikig vándorló hangyák közé kenyérmorzsákat hintegetett. Hogy vitte nagy igyekezve rögtön kettő-három az égből hullott zsákmányt!

– Hol? – kérdezé Godiva elbámulva.

– Az vagyok én ott, az a bogár – monda Bertalan, egy rovarra mutatva, mely alakjára hasonlít a hangyához, csakhogy tízszerte nagyobb és szárnya van. – Ez a rovarok világában a megtorló. Úgy híják, hogy „futrinka”.

Ez a bogár éppen azzal foglalkozott, hogy egy magánál négyszerte nagyobb, csupasz hernyót, háttal lefelé fordítva, maga alá legyűrt, s aztán körös-körül szánkózott vele, sebesen, mintha csak valami ügyes korcsolyázó csinálná a jégpályán szeszélyes cikornyáit.

– Az a hernyó, melyet a futrinka kínoz, a bogárvilágban a legveszedelmesebb gonosztevő. Egyetlenegy képes egy szép fiatal csemetét megölni. Befúrja magát a kérge alá, onnan körül az egész kéreg alatt, utoljára az élőfa beléig: mire az elszárad. Ez a szárnyas rovar van aztán kiküldve ezt a rablót felkeresni, elfogni és megbüntetni. Szép azt elnézni, hogy les rá. Az ártó hernyót elárulja az a veres fa-ízék, amit a fúrt lyukon kiszór. A futrinka ráles, mikor kidugja a lyukon a fejét. Akkor egyszerre elkapja a két szájkapcsával, s elővonszolja az odújából; akkor aztán hanyatt dönti, s elkezd vele alá s fel korcsolyázni a porondon: folyvást harapdálva a gonosztevő nyakát. Kivallatja: „Betörtél? Gyilkoltál? Raboltál?” Elítéli. „Meghalsz!” Lássa: már meg is ölte. Most azután gödröt ás a számára, belefekteti; utoljára apró rögöket, ágtörmelékeket hord föléje, míg egészen betakarta: eltemette. – Akkor aztán megtörli a szárnyait a két hátulsó lábával, a fejét a két elsővel, s minden zümmögés nélkül tovarepül. És ennek a bogárnak a létezéséről százezer ember közül egynek „ha” van fogalma. – Megbízója nem adott neki sem hímes szárnyakat, sem aranyos szárnytakarót, sem éjjeli fényt, még csak hangot sem, mint a szúnyognak, a dongónak, hogy lételét hirdesse vele.

A két leány ezt a természetrajzi allegóriát közelebbről nézni letelepedett a földre: a futrinkát nem zavarta az ő jelenlétűk a maga hivatásában. Féljenek a lepkék az emberektől!

A porond árnyékban nedves szokott lenni; egyéb szőnyeg nem volt: Bertalan leveté a kabátját, s azt teríté a földre, hogy a nénje fel ne hűtse magát a puszta homokon. Így aztán mellényben és ingujjban nemigen volt az etikettnek megfelelő jelenség.

Megzavarta ezt az idillt valami nagy riadal. A park végéből támadt ez, mely a falu felé vezetett, s a platánfák összeboruló zöld boltozata a szalmafödelű házakat s a bádogtetejű tornyot engedte láttatni. Ijedségből sikongatás, fenyegető kiabálás zavart hangjai vegyültek össze, s ez a lárma egyenesen errefelé látszott tartani.

Nemsokára megtudták az okát.

Egy nagy eb futott végig a platános úton, sebesen, a nyomában egy csoport férfi, vasvillával, doronggal, cséplővel, visító asszony- és gyermekhad kiabált a nyomukban: „Veszett kutya! Fussanak a veszett kutya elől!”

Bertalan gyorsan betuszkolta a két leányt a kerti lakba. Azok őt is be akarták oda vonni magukkal.

– Az Istenért! A veszett eb elől térjen ön ki! – kiálta Godiva.

– De hátha nem az? – mondá Bertalan.

– Ön csak nem akar vizsgálatot tartani afölött, hogy dühös-e az az eb, amit kergetnek vagy nem az?

– De igen. Ha idáig jön, eléje dobom a kabátomat, ha veszett eb, akkor legelőször is azt a kabátot fogja széttépni; ha nem bántja, akkor más baja lehet. Ha pedig rám támad, egyet ütök az orrára a botommal, s vége van.

Ezalatt az üldözött állat olyan közel ért, hogy Lándory ráismert.

– Hisz ez az én Káró kutyám, akit tegnap óta nem találnak! Le ne üssétek! – kiáltá a dorongos emberekre.

Az üldözött eb aláhunyt fejjel, vértől tajtékzó szájjal, hasa alá behúzott farokkal futott előre, minden hang nélkül, szemei zöldes fényben szikráztak, a fülei, melyek rendesen a vizslánál aláleffegnek, hegyesre voltak felmeresztve, mint a farkaséi. Egészen hasonlított a veszett ebhez.

Bertalan rákiáltott a kutyára, s ugyanakkor a kabátját eléje hajította.

S arra a futó kutya egyszerre hátratoppant; de ahelyett, hogy az eléje vetett tárgyat marcangolta volna széjjel, lelapult a földre, elkezdte a farkát csóválni, úgy csúszott-mászott a gazdája felé; csak a nyitott, véres, tajtékos szája meg a szikrázó szemei maradtak félelemgerjesztő tanújelek.

– Káró! – szólt Bertalan, kezével füttyöt vetve a kutyának. Az még közelebb csúszott hozzá.

– Az égre! Bertalan! Hozzá ne nyúlj! – rimánkodék a kerti lak ajtajából nővére.

Lándory azonban óvatosan a háta mögé kerülve az állatnak, jobb kezében a botját tartá magasra emelve, s aztán hirtelen megkapta annak a nyakát, s pötyögős bőrénél fogva felemelve az állatot a levegőbe, a szeme közé nézett neki.

S az állat olyan könyörögve tudott rá visszanézni!

Bertalan a jobb kezében tartott vastag botot keresztbe tette az állat szájába, hogy a torkába nézhessen.

– Hát nem mondtam? Egy hegyes csont fúródott a nyomorult állatnak a szájpadlásába, attól nem tud megszabadulni. Ez a baja!

Már most csak azt a csontot kellett volna hát onnan kihúzni. Csakhogy az embernek nincsen harmadik keze. Az egyikkel fognia kellett Lándorynak az állat nyakát, a másikkal a száján keresztbe szorított botot. Ki jön hát segíteni?

Volt ott legalább húsz férfi, aki azalatt odacsődült. Bátor, erős emberek. De a veszett kutya szájába belenyúlni! Már ahhoz egynek sem volt erős szíve.

– Hát senki sem mer idejönni, hogy ezt a botot tartsa addig az állat szájában, amíg én megszabadítom a bajától?

De nem bizony.

– No, hát majd merek én! – mondá Godiva, s előlépve a kerti lakból, odasietett Bertalanhoz.

Bertalan szelíd mosollyal fogadta a leány segédkezését. Megmutatta neki, hogy miként tartsa a botot két kézzel, mint a zablát az állat szájában. Akkor aztán maga szépen, csendesen megszabadítá a kutyát a veszedelmétől.

Akkor aztán odadobta az ebet egy hatalmas lökéssel a patakba. Mire az a négy lábát szétvetve, nagy mohón kezdte el a vizet habzsolni, s azalatt a magasra felemelt farkát billegette, mint ahogy szokta a vizsla a vadat „állni”.

– No, látjátok, hogy nem veszett ez az eb!

A Káró aztán, hogy kiitta magát, megrázkódott, s elkezdett vígan csaholni, s magamagával kergetőzni; utoljára odafeküdt a gazdája lábához, s elnyúlt a földön aludni.

A két leány egymást ölelte szorosan. Nem mondták; de gondolataik találkoztak: „Egy kutyát nem enged megöletni, akinek veszett nevét kiáltják az emberek!”

Godivának feltűnt az, hogy olyan sok apró gyermek van Lándory gazdaságán, a kertben, a szérűn, a magtárak körül mindenütt találkozik velük, egyforma kék öltözetük van; mindig dologban vannak; tisztelettudón köszönnek a találkozásnál, s ha Bertalan is kíséri Godivát, annak kezet csókolnak. Egyszer aztán vasárnap reggel, mikor templomba harangoztak, együtt látta valamennyit; húszan voltak, egy értelmes kinézésű fiatalember vezetése mellett, párosával sorakozva, ők is mentek a templomba, legelöl a legkisebbek, akik még legfeljebb ötévesek lehettek.

Egyszerre kitalálta, hogy „mik” ezek a gyermekek?

Mellette állt Bertalan, mikor az apró gárda katonás felvonulásban elporolt előttük.

– Ezek „azoknak” gyermekei, ugye? – rebegé halkan Godiva.

Igenis, „azokéi”. Akiknek a neve keresztül van húzva az emberi társadalom nagy indexkönyvében; akik nem számítanak a népszámláláskor; akikre nézve megszűnt ez a szó: „enyim” fogalom lenni. A mindennapi kenyerük, a ruha, amit viselnek, a fekhely, amin alusznak, a levegő, amit beszívnak, az mind az államé: a nagy gondviselésé.

Hát akinek gyermeke is „volt?”

Az meg a senkié.

Ezeket a „senki” gyermekeit szedte össze maga körül Bertalan. Mire az apáik ismét előkerülnek a napfényre, akkor már fiaikból becsületes iparűzők, kézművesek, kertészek lesznek. – Hozatott a számukra tanítót, s odajáratta hozzájuk mind a három papot. Nyáron majálist, télen karácsonyesti mulatságot rendezett számukra.

Ő volt az apjuk.

Azontúl, mikor egy ilyen kék ruhás fiúval találkozott Godiva mindig ő köszönt neki előbb: „Hiszen kollégák vagyunk!”

Amint a napok rövidülni kezdtek, az esték élvezetei szaporodtak. Lándorynak igen szép könyvtára volt, a modern irodalom remekeiből. Járatta a Revue des Deux Mondes-ot, a német illusztrált hetilapokat, a Timest és a magyar hivatalos lapot.

Országos dolgokról nem beszéltek soha.

Annál többet művészetről, zenéről, irodalomról.

Wagner genie-je akkoriban kezdett fellobogni a zeneművészet egén. Bertalan éppen úgy rajongott érte, mint Godiva. Szintén ekként találkozott az ízlésük a költészet világában is. Heine volt mindkettőjüknek a kedvenc költője. Annak minden versét tudták idézni. S a Heine költeményeihez írt Schubert-dallamokat is tudták a zongorán. Majd az egyik, majd a másik ült hozzá. Néha arra is rávehető volt Bertalan, ha a leányok nagyon szépen kérték, hogy el is énekelje a Schubert-dal szövegét: „Die Grenadiere”. Kemény, recsegő hangja volt. Mégis milyen kedves tudott az lenni ennél az elmesélő költeménynél, mely oly híven adja vissza a francia közkatona Napóleon-kultuszát a visszatérő végsoroknál: „Der Kaiser, der Kaiser gefangen!”, s aztán mikor a búskomor melódia átmegy a tűzhányó sárkány Marseillaise-riadójába; amidőn a vén gránátos fogadja, hogy még a túlvilágról is visszatér: „a csász&