A Lis Blanc szekrény

Kalthahn Péter nagyon jól bele tudta magát találni a rögtönzött szerepébe. Ez az „ursus ex machina” csakugyan kapóra jött neki.

Az erdőkerülő ugyan mindenképpen igyekezett vigasztalni, hogy ne búsuljon, bizonyosan ott lesz ennek az elszalasztott medvének a párja még a romok között, s ha a kopókat beeresztik, azok majd kizavarják, s az aztán meglakol a hitvestársáért is; de Péter úr köszönte szépen azt a reváns-kilátást; ő a medvétől hivatása szerint irtózik. (Medvének hívják az olyan képet, melynek nem akad vásárlója.) – Valami karcolást fedezett fel a vállán, amit a medve karma ejtett rajta, abba ő bele akart halni. Vér is folyt már! Az erdésznek el kellett menni füveket keresni az erdőbe, amik a vérzést elállítják. Péter azt tátongó sebnek nevezte. S felfogadta, hogy ezentúl csak tyúkudvarokat fog tanulmányul választani.

Így aztán a híres vár-lefestésből nem lett semmi.

Mire a radnai kastélyhoz visszatértek, már akkor ott híre futamodott a veszedelmes kalandnak. A hírnök útközben olyan jól kidolgozta azt magában, hogy otthon már mind a két idegen urat széttépve és skalpozva jelentette be, úgy hogy a megrémült úrnő rögtön hívatta az uradalmi orvost:

Az előresiető Lándory aztán sietett megnyugtató vigasztalást hozni, nincs sebészre szükség, csak szabóra, aki a megtépett öltönyöket összevarrja. Ő maga gyalog sietett előre; a piktor a szekéren maradt, az most már le nem mer onnan szállni, amíg az erdőben tart. (Tudniillik ott őrzi a tarisznyát a szekrénnyel.)

A gazdag ebéd aztán elfeledteté a kiállott veszedelmet. A medve tépte urak, hogy a kedves háziasszonyukat megnyugtassák, utoljára leszálltak odáig, hogy megtámadójuk bizony csak afféle siheder medvebocs volt, akit a botjaikkal jól elvertek.

Az úrnő azonban most már nem engedte, hogy vendégei még csak a kastély parkjába is kimenjenek rajzolni; amíg hajtóvadászatot nem rendezett a gonosz dúvadak ellen, amelyek nemegyszer rakoncátlankodnak ezen a vidéken. Ők most pihenjék ki itt magukat.

Péternek azonban szörnyű mehetnékje volt haza – Bécsbe. Nem hajlott meg se az úrnő, se Lándory marasztalására. El volt keseredve. Meg kellett tenni a kedvéért, hogy délután kezdjék meg az utat visszafelé.

Térképen nézve, a legközelebbi vasúti állomás lett volna Zsolna; de a valóságban inkább a távolabb trencsini kínálkozott.

Igyekeztek minél előbb búcsút venni a radnai kastély vendégszerető úrnőjétől; s azzal továbbhajtattak a jó országúton, négylovas útiszekerükön. Az úton azonban már alkonyat felé az egyik kerékről lepattant a sín, s annálfogva azt be kellett kötni, mintha völgynek ereszkednének. Szerencsére közel volt a város, ahol a sínt újra fel lehetett húzatni; csakhogy amiatt azután ott kellett maradni éjszakára.

Elég csinos kis város az a Vág mentében; a vendéglője is kényelmes; csak az az egy baj van vele, hogy „Illavá”-nak hívják.

Kalthahn Péternek a fülébe ez a név nem a legkellemesebben hangzik; ez az egész tájék: a Vágon túl fekvő Oroszlánkő várrommal együtt, igen szomorú emlék az ő szemei előtt. Az a kettős rostélyú ablak! Mely e képnek egykor rámául szolgált.

Itt pedig igen jó a rendőri szolgálat. Nem is lehet másképp olyan helyen, ahol egy állami fegyház a legfőbb nevezetesség. Az erre érkező utasnak be kell írnia a nevét a bejelentési ívre, s azt viszik legelőbb is a várparancsnokhoz, azután a szolgabíróhoz.

Azt nem írhatta még ez ívre Lándory az útitársáról, hogy „inasával”; mert a kocsis, aki idáig hozta, rögtön nekiállt elmesélni a korcsmában a nevezetes medvekalandot a piktorral, akit a medve megtépett. Tehát csak meg kellett neki maradni „Hahn Péter, festő”-nek.

Ennek a következése azonban az lett, hogy megérkezésük után fél óra múlva már látogatójuk érkezett.

– No, most Péter gyorsan az ágyba; aztán horkolj.

Egy szoba volt mind a kettőjük számára. Péter lefeküdt már, mikor a látogató bekopogtatott.

A fegyházi sebész volt. Az igazgató küldte. Maga is rögtön itt lesz, a tiszteletét tenni Lándory úrnál (hivatalbeli főnökénél). Addig is őt küldte előre, hogy a vadászaton szerencsétlenül járt festőművész úrnak a sebeit antiszeptikus kötőfékekkel ellássa. Hozott magával egy egész göngyöleget.

Lándory megköszönte szépen a gondoskodást; de megnyugtatá Aesculap érdemes utódját, hogy nincs az útitársának egyéb megsebesülése, mint hogy egy töviskes disznótól megijedve, beletenyerelt a galagonyabozótba.

– Ilyen a paraszt! Egy tüskésborzból medvét csinál!

– S a galagonyaszúrásból halálsebet.

Ezen aztán nagyot nevettek.

Péternek pedig horkolni kellett, pedig a tüskésborz neki is csiklandozta az oldalát.

Nemsokára megérkezett az igazgató úr is. Azt már a vendéglőteremben tartóztatta vissza Lándory.

A vendégszerető, derék úr nagyon erőltette, hogy menjenek fel hozzá a várba vacsorára (a múlt alkalommal is az ő vendége volt Lándory); hozza oda az útitársát is. Minden furfangos ötletet elő kellett szednie, hogy a lekötelező meghívás elől kitérhessen.

Lándory sohasem volt a drasztikus megoldásoknak a barátja. Rossz drámaíró lett volna. Mikor a legfurcsább helyzetek álltak eléje: egyet fordított rajtuk, s kikerülte a csatányos megoldást.

Ez az eset pedig ugyancsak kínálkozott most, amikor az útitársát szembeállíthatta volna annak a fegyháznak az igazgatójával, aki ezt fél évvel ezelőtt, mint a kitörés vezetőjét, láncra verette.

Ehelyett azon volt, hogy a látogatást mentől hamarább elvégezze. Magával hozott sürgős munkát adott okul. És egészen igazat mondott vele.

Mikor aztán a látogatásoktól megszabadult – bezárta magukra a szoba ajtaját.

Akkor aztán Péter is felhagyott a színlelt alvással, felkelt, megnézte, hogy az utcára néző ablak jól le van-e függönyözve, azután felnyitá a bőriszákot, s kihúzta belőle a kincsesszekrényt.

– No, a tolvajok szépen meg lesznek lepetve, ha egyszer ráakadnak a Monterosso kincseire, s megtalálják azt a sok aszfaltot, terra di Sienát, égett umbrát, ólomfehéret és egyéb sok drágaságokat egy ládában!

A Lis Blanc szekrény pedig már magában is egy felbecsülhetetlen műkincs volt. Arannyal és ezüsttel gazdagon damaszkozott acélból: a vésnöki munka remeke, aminő csak Jean Gouyon kezéből került elő valaha; homorú fülkéiben mitológiai alakokkal; závára maga is a XVI. századbeli ízlés tanúja, a családfő kezdőbetűjével; amelynek megfelel a hozzávaló kulcs; ennek a fogyantyúját két egymást ostromló chimaera képezi.

– A kinyitás módja is tudomány ennek – magyarázá Péter Lándorynak. – Aki a fortélyát nem érti, elforgathatja benne a kulcsot annyiszor jobbra, ahányszor balra, sohasem nyitja ki. Az a feladat, hogy melyik ponton kell megállni a kulcsforgatásnál, amikor aztán a mindkét oldalról egymásba csapódó závárfogak egyszerre szétnyílnak.

Péter ezt is Monterossótól tudta meg.

Hogy Monterosso kitól vette? Az majd később fog kiderülni. Bámulnivaló kívülről is volt e remekművön elég.

Péter az ismert fortély segélyével felnyitotta a szekrény tetejét. Azon alul egy másik tető következett vörösrézből, melyen egy XVI. század elejéről származó metszet volt vésve, Schöngauer remeke: Szent Antal a sivatagban, a gonosz lélektől kísértve. Ez is egy olyan ritka kincs, aminek az értékét szakértők egy aranybányával egyenlőre szabnák.

Ezt a második födelet ismét csak egy külső rugó felfedezésével lehetett felnyitni.

Ekkor tárult fel azután a Lis Blanc kincsek egész mesés világa a bámuló szemek előtt.

Négyötödét a szekrénynek elválasztá egy rekeszfiók. Amabban voltak a gyémántok és az ötvösművészet remekei felhalmozva.

Lándoryt mindez nem érdekelte. Legfeljebb a Lis Blanc-féle hagyományos fekete gyémántot bámulta meg, mely egy diadém középcsillagát képezi. Természeti csoda: maga egy darab sötét éjszaka, melyből a szivárvány színei tündökölnek elő. – Őt csak a rekesz titkai érdekelték: az okiratok.

E rekesztéknek ismét kétfelé nyíló teteje volt vésett acélból, az alatt volt felhalmozva a családi ereklyék, okiratok egész sokasága: elkezdve a láncszemen, melyet Szent Lajos viselt palesztínai fogságában, egész a hajfürtig, mely Mária Antoinette fejéről lett levágva – utolsó világi útjában. – Ezen az időn túl nem lettek gyűjtve az ereklyék. Sárgult selyemrongy, molyette pergamen, átlőtt csillagkereszt, letépett csipke, vérfoltos patyolat, szépen közé illesztve felvilágosítást adó fakó, alig olvasható okiratoknak.

Mennyire drága világa lehetett mindez annak, aki legutoljáig őrzé, bizonyítja az, hogy a legutolsó okmány, a keresett utolsó végrendelet, az egész rekesznek a fenekéről került elő. Eszerint az öreg Lis Blanc grófnak még a halála előtti napokon is ezeknek az áttekintésével kellett foglalkozni.

A végrendelet zárt levélbe volt eltokozva, s a levélborítékra kívül az írott oldalán e saját kezűleg írott szavak:

„Végakaratom 1868. ápril 7.”

Alatta pedig öt meghívott tanúnak az aláírása.

A másik oldalán pedig a gróf öt pecsétjén kívül mind az öt tanúnak a mellényomott pecsétjei. A grófé feketével, a tanúké sárgával.

A tartalmát a tanúk nem ismerték.

Csak a gyóntató atya, akivel a gróf együtt írta meg a végrendeletet, tudta azt, hogy ez a fiát teszi örökösévé, míg a közjegyzőnél letett korábbi végrendelet azt kitagadja mindenből, s a nagy vagyont az unokaöcsre, vicomte De L’Aisne Alfrédre ruházza át, némi életjáradékkal az özvegy számára, akivel a gróf évek óta nem élt együtt.

A formaszerű végrendelet alatt azonban még volt egy terjedelmes iratcsomag, a legfinomabb japáni papírra írva, melynek a tábláján különösen kicirkalmazott kalligráfiával ez volt írva:

„Révélations.” (Felleplezések.)

Ugyanez a szó azonban veres plajbásszal keresztül volt firkálva e szavakkal: „Au feu”. (Tűzbe.)

Ebben volt valószínűleg egy családnak a titka: megírva maga a családfő által.

Lándory elolvasta a keresztülírt szavakat, s azt kérdezé Pétertől:

– Van-e tűz a kályhában?

– Minek?

– Erre az iratra az van jegyezve, hogy tűzbe dobandó.

– Önnek szól az az írás?

– Nem nekem. De úgy hiszem, annak, aki azt legelőször a kezébe kapja.

– Akkor sem ön az. Mert ez iratot már előbb kezébe vette Monterosso, el is olvasta végig. S aki azt egyszer átolvasta, soha többet még egy szót sem felejt belőle. Monterosso nekem elmondta ennek az ön kezében levő iratnak a tartalmát elejétől végig. Ünnepnapokon a rabok beszélgethetnek egymással, s ha franciául beszélnek, azt a foglár nem érti meg. És én ezeknek a megértése után kezdtem azt a Monterossót mint egy derék, providentialis embert tisztelni; aki valamely Istennek tetsző dolgot követett el azáltal, hogy a Lis Blanc grófok kincsesszekrényét elrabolta. Ha ön elégeti ezt az írást olvasatlanul, én holnap el fogom önnek mondani az egész naplónak a tartalmát. – Tehát csak az a kérdés, hogy eredetiben akarja-e ön a seigniers-i tragédia szereplőit megismerni, vagy fordításban?

Lándory kétkedő bámulattal tekinte Péterre.

– Még valami mást is mondok önnek – folytatá Péter. – Ön nem felejtheti azt el, hogy ön vizsgálóbíró egy óriási rémperben, mely az egész civilizált világot áthálózza. Önnek valódi kötelessége minden darab papirost átvizsgálni, ami ennek a szövevényébe világosságot vet. S amit ön ez iratokból meg fog tudni, az önre nézve vezérvilág lehet sok homályos úton, amire ön elindul. És úgy történhetik, hogy mikor ön ezt a Lis Blanc gróf naplóját elolvasta végig, azon fog magában tusakodni, hogy vajon ne vigye-e vissza ezt az egész drága szekrényt, kincsestül, okiratostul a lietavai várromba, s ne cserélje-e be ismét a festékesládával? Sőt, én szentül hiszem, hogy ön valóban így tenne – ha a Godivának tett fogadása előrehaladásra nem kényszerítené. – Hiszen ha elolvasta ön az egészet, azután is lesz ideje azt a tűzbe dobni. – Az már nincs ráírva, hogy „Défense de lire” (tiltva az elolvasás).

Lándory még egyre tanakodott magában.

– Uram! – szólt Péter. – Hogy meggyőzzem önt arról, miszerint ennek az egész naplónak a tartalma ismeretes már énelőttem (egy inas előtt!), csak az első bevezető lapot fogom idézni: „Okadatolás. Szükségesnek találtam ezen alább következő adatokat feljegyezni, mivelhogy előre látom, hogy azon végrendeletemet, melyben fiamat, Lyonelt az öröklésből merően kizárom, holtom után két oldalról fogják megtámadni: először, hogy bebizonyítsák, miszerint beszámíthatatlan lelkiállapotban intézkedtem, másodszor pedig, hogy nagyon is beszámítható politikai indokok vezettek ez elhatározásra. A jelen (imperialisztikus) kormányrendszer mellett ezek a végrendelet megsemmisítését vonhatnák maguk után.” Nézze ön meg, az áll-e az első lapon?

Szóról szóra ez volt odaírva.

Lándory hozzáfogott a napló átolvasásához. Péter előkereste az útibőröndből a teafőző készüléket. Az éjjel ébren fognak maradni.

„…Jól tudom – folytatá Lis Blanc gróf naplója, hogy végrendeletemet legelőször is azzal fogják megtámadni, hogy hóbortos voltam (lunatique). Magam is tudom, hogy vannak rigolyáim, amelyek a rendkívüliségek kategóriájába tartoznak. A mi életmódunk mellett a férfikor élvezethajhászása, a rafinált gyönyörök s az aggkor tantalusvágyai nyomokat hagynak maguk után, amire a lélekgyógyász azt mondja: ezek az elmehábor jelenségei.

Minden cselédem meg van vesztegetve, még az öreg komornyikom is, hogy naponként jegyezzék fel, ami dőreségeket elkövetek. De azért nem bocsátom el őket, mert ezek legalább csak azt fogják felőlem bizonyítani, ami igaz; míg ha újakat fogadok, azok még költeni is fognak hozzá, s megesküsznek rá, hogy igaz.

Különösen a felolvasó kisasszonyomban bírok egy olyan ritka kincset, aki olyan, mint a nemes opál: a jobbról nézőnek zöldet mutat, a balról nézőnek vereset. Nekem elmondja a feleségemnek a legbensőbb titkait, amik csak az öltöző- és fürdőszobában, a casette-rejtekben megláthatók s a gyóntatószékben megsúghatók, s az én titkaimat meg közli a nőmmel. Hanem én azért mademoiselle Hermione-t nagyon szeretem, mert fölségesen tud embert szólni.

Énnekem tehát azt kell bebizonyítanom, hogy noha a magányéletemben a sok bolondság úgy adja egymásnak a kezét, mint egy bacchanál tánckaréja, azért mégis ez az egy tényem, miszerint az egyetlen fiamat az örökségéből kitagadom, s a nőmet meghatározott életjáradékra szorítom (mely évről évre kevesebb lesz), teljesen a logikai, etikai és morális kényszerűség szabályai szerint jött létre.

Arról az oldalról is meg fogják támadni majd a végrendeletemet, hogy politikai elvakultság botlatott bele. Köztudomású rólam, hogy én a fehér zászló híve vagyok. Nőm pedig elcsábíthatatlan bonapartista. Ebben az egyben jótállok a hűségéről. Eugénia császárnőnek egyik legbizalmasabb udvarhölgye. Ott csinálják a párizsi új divatot s az új európai politikát. Hogy a krinolinnal meg a lengyel kérdéssel felhagytak: abban, úgy hiszem, hogy madamenak nagy része van, s erős a gyanúm, hogy a riquiqui meg a luxemburgi kérdés az ő fantáziája. En pedig sohasem voltam rábírható, hogy a Tuilériákba felmenjek. Oda az unokaöcsém, vicomte De l’Aisne Alfréd szokta madame-ot kísérni. Egyszer nagyon rám támadtak, hogy miért nem megyek az udvarhoz! „No, hát elmegyek!” Egy hét múlva előkerültem. Kérdezték, hol jártam? – „No hát az udvarnál Frohsdorfban meg Luzernben Chambord grófnál. Nekem ott az udvar.” – A politikai meggyőződéseink tehát át nem hidalhatók – de még ezért lehetnénk jó férj és feleség.

A vallásosság iránti fogalmaink még inkább különböznek. Mind a ketten római katolikusok vagyunk, külső ceremóniák megtartásában elég ostentative részt veszünk: a péterfillérek, oltárajándékok rovatában egyikünk neve sem szokott kimaradni. Csakhogy a madame hipokrita. Titokban szabadkőmíves. Álruhában egyedül ellátogat a szombat esti conventiculumaikba, s céljaikat előmozdítja. Minthogy nő: nem lehet a franc-maçonnerie rendes tagja, tiszteletbeli taggá lett kinevezve.

De még ezért is lehetnénk jó férj és feleség.

A fiam, Lyonel, az pedig republikánus; sőt még odább: szocialista. Abból az igazi vadjából: akinek nem kell se hatóság, se tőkepénz, se haza. Hitére nézve pedig igazi ortodox istentagadó. Ez nem törődik se Franciaországgal, se a mennyországgal, még a becsületről is a rendes szabályoktól egészen eltérő fogalmai vannak.

De még ez mind nem elég ok arra, hogy egy apa és férj a családjához kötő kapcsokat feloldja. S hogy nem ezek az indokok kényszerítettek e végakaratom megszilárdítására, azt leginkább bizonyítja annak az egyénisége, akit fiam mellőzésével általános örökösömül nevezek ki: vicomte De L’Aisne Alfréd, unokaöcsém.

Az én kedves nénémnek a fia legelőször is orleanista. Ő az elismert „médium” Aumale és Joinville hercegek s a többi pártok között. Ez a tulajdonsága bizonyára nem vesztegetett meg. Hisz az köztudomású rólam és mindenkiről, aki a legitim dinasztia híve, hogy inkább egy bélpoklos anarchistával aluszunk egy takaró alatt, mint hogy egy orleanistával egy asztalnál ebédeljünk. Az imperializmus usurpatorunk, a republikánizmus hóhérunk, de az orleanizmus versenytársunk; s amazokkal még lehet ideiglenes szövetség: ezekkel még egy órára sem soha.

Tehát politikai ellenszenv vagy rokonszenv elhatározásom: nem vezetheté.

Ami pedig a vallásos érzelmeit illeti az öcsémnek, azokra nem sokat építhetek. Ez hisz mindenben, ami kimagyarázhatatlan. Eljár búcsúra a lourdes-i szűzhöz, s aztán értekezik a „kopogó szellemekkel”, táncoló asztalokkal; de amellett az „üdvhadseregének” a hadjárataiban is részt vesz; Bákuban a párs tűzimádókkal, Mekkában a mohamedán dervisekkel imádkozott. Ez neki mind sport. Szobájában egymás mellett állnak a keresztyén szent szobrok meg a Buddha-bálvány és a burját Sjadei Hahe meg a Bafomet-idol. Ez neki mind jó. A papokhoz eljár ebédelni, s ha aztán megterhelte a gyomrát, s rosszul lesz, ágynak esik, akkor apácát hívat, imádkoztat magának, s utána imádkozza nagy töredelmesen a litániát. Aztán amint elmúlik a bélgörcse, elkezd csintalan anekdotákat mondani Brantôme-ból a jámbor sorornak, hogy az elszörnyedve rohan ki a szobából.

Talán hát a magányjelleme olyan ajánlatos az unokaöcsémnek, hogy a fiammal való összehasonlításban neki kell a pálmát elragadni.

Mondhatom, hogy mindazok a rossz hajlamok, amelyek Lyonelnél érvényre jutottak, éppen olyan rendszeres gyűjtemény számra megvannak Alfréd úrnál is, csakhogy nála hiányzik az azoknak rögtöni működésbe hozásához az erély, néha a tehetség is. A szenvedélyét, szerelmét, haragját nem siet rögtön, amint támadt, kielégíteni, hanem elteszi hidegre, bosszút, tilalmas vágyakat, amíg az alkalom előkerül. Jaj az ellenségének! De nagyobb jaj a barátjának! Legnagyobb jaj a szeretőjének!

Aki okot adott neki arra, hogy megnehezteljen rá, legyen az akár egy bonmot, akár egy kezéről elütött szerető, egész életében félhet a bosszújától, de aki jót tesz vele, soha egy óráig ne számítson a hálájára, se rokon, se szerető hölgy, se pártvezér! – Én bizonyos vagyok felőle, hogy ha végrendeletemben azt fogom kikötni, hogy az unokaöcsém a szenátusban, melynek tagja, szavazzon az Orléans hercegek elkobzott vagyonának visszaadása „ellen”; hát meg fogja tenni.

Ezt az embert teszem én vagyonomnak általános örökösévé. Most beszéljünk az asszonyomról.

Mikor én nőül vettem, egyike volt a világ legszebb asszonyainak. Ez volt, ami meghódított. En akkor voltam ötvenéves, ő huszonnyolc. Özvegyek mind a ketten. Nekem volt egy tizenkét éves fiam, neki egy tízéves leánya. Az első férje egy erdélyi mágnás volt, ő maga egy gazdag bankár leánya. Nem parvenü. Régi belgiumi család ivadéka.

Feleségem a legkorrektebb szépségnek volt elismerve. Csak később jöttem a tudomására némi – reparatúrának.

Csaknem minden lapban volt olvasható az a pikáns kis notice, hogy egy budapesti híres fogorvos kitűnő sikerrel hajtott végre egy remek műtétet. Egy előkelő úrhölgynek két első fogát, melyek hibásak voltak, kihúzta, s ugyanakkor egy parasztleánynak két megfelelő, szép, egészséges fogát kirántva, az úrnő ínyébe beillesztette, ahova azok tökéletesen beforrtak, úgyhogy most annak eleven hamis fogai vannak.

Sokan kétkedtek ennek a műtétnek a lehetőségében, én mondhatom, hogy ez igaz. Az előkelő úrhölgy az én feleségem.

Sokan bámulják annak a műtevő orvosnak az ügyességét: én annak az úrhölgynek a szívtelenségét bámulom, aki képes egy szegény parasztleányt a természet adta ékességétől megfosztatni azért, hogy a saját hiányát pótolja vele!

No, de hát a parasztleánynak a többi harminc foga jól járt, mert lett neki mit harapni: az a kettő pedig grófnévá lett. Mit kíván az ember többet?

Egy másik retus pedig már az újabb időkben érte a grófnét, amióta különválva élünk. Ezt már Hermione kisasszonytól hallottam.

Madame rá hagyta magát beszéltetni, hogy valami párizsi csodadoktornak a kenőcsét használja, mely a szemöldökön végigsimítva, a szemeknek szokatlan ragyogást kölcsönöz. Ezt a sikert csakugyan el is érte. Senki nem beszélt másról, mint a grófné csodatündöklésű szemeiről. Egy reggel aztán a grófné elszörnyedve látta a tükréből, hogy az egyik szemöldöke kihullott. Az az átkozott bűvös kenőcs!

Hanem hát amit az egyik csodadoktor elront, ott van a másik csodadoktor, aki helyrehozza. Ez meg a szemöldökcsináló. Londonban lakik. Igen nagy keresletnek örvend. Az írlandi leányok híresek a szép szemöldeikről. Amire egyébiránt nincs a parasztleányoknak olyan múlhatatlanul szükségük. – S ez nem lehet könnyű műtét. Szálanként kitépni tövestől a vékony szőröcskéket, s ugyanazokat egy csöves tű segélyével az idegen talajba beültetni; görög vagy római mintára, amilyen fazont az ember megrendel. Ez már művészet. A grófné új „sourcil”-je ötezer frankba került. Senki sem mondaná, hogy nem az eredeti.

Mindezek apróságok, de jellemző vonásokul szolgálnak ahhoz a lélekhez, mely a végtelen hiúságon kívül semmi más indulattól nem volt vezetve soha: ez helyettesített nála szerelmet, nagyravágyást, becsérzetet.

Aki Sidonia grófné márványkedélyének legelső áldozata lett, az volt maga az első férje.

A jámbor magyar báró (itt következett egy háromszor leírt s kétszer kitörült név: „Maiseuaidiéchy”, valószínűleg „Mezőhegyessy”), sohasem tanultam meg tökéletesen a nevét: – azok közé a szerencsétlen férjek közé tartozott, akik nem „feleséget vettek”, hanem maguk „mentek nőhöz”. – Az ő hazájában, úgy látszik, az a bevett szokás, hogy minden embernek a földbirtoka megfelelő adóssággal legyen ellátva. Sidonia grófnő pedig azon szerencsés nők közé tartozott, akik jól tudják, hogy egy gazdag nőnek a hozománya és az igényei egymást teljesen fedezik. Úgyhogy a jámbor báró még rosszabbul járt; mert fővárosi szállást, fogatot, operai páholyt a saját jövedelméből kellett tartania. Amellett a féltékenység is gyötörte: vékony, cingár emberke volt, ahogy az arcképe mutatja; és amellett nehéz természetű. Úgy hiszem, hogy valami úton-módon sietteté a felesége özveggyé tételét. Nem szükséges ahhoz borotva, ciánkáli: vannak az élet megrövidítésének feltűnést nem gerjesztő módjai is. Úgy is illik egy gentlemanhez, hogy ha öngyilkossá akar lenni, ezt tegye oly módon, hogy a madame-ot ezért a médisance ne érinthesse.

Maradt azonban egy kisleányuk, aki, mint már megírtam, tízéves volt akkor, midőn Sidonia grófnő szép szemei lebilincselének.

A leányka „még akkor” nem volt nevelőintézetben: gouvernante-ot tartottak mellette, s „Deá”-nak hívták.

Nekem feltűnt a furcsa név. „Dea?” (Istennő.) Hát van ilyen szent a naptárban?

Én akkori boldogságomban (dicsekedve írhatom ide, hogy egy ideig boldognak éreztem magamat) arra a nagylelkűségre határoztam el magamat, hogy a mostohaleányom atyai örökségét megszabadítom az adósságterhektől, s aztán átíratom az ő nevére.

Ekkor aztán meg kellett tudnom a leánynak az igazi nevét. „Médeá”-nak hívták.

„Médeá”-nak! Mennyire kellett ezt a leányt gyűlölni már a megszületésekor az apjának, hogy ezt a nevet tudta a számára kiválasztani! Egy gyermekgyilkoló, méregkeverő, varázslónő nevét!

Mikor emiatt észrevételt tettem Sidonia grófné előtt, ő azt a magyarázatot adta, hogy azon időben járt Budapesten Ristoriné asszony, annak az előadásából szerette meg olyan nagyon a jó báró a „Médea” nevet. Ő – az anya – azt kívánta, hogy „Madleine”nek kereszteljék; de ővele elhitették, <