Monsieur de L’âne doré

– Fogadjunk, Péter, száz forintban egy garas ellen, hogy engemet Franciaországban mindenütt „Arany szamár”-nak fognak nevezni – monda Lándory.

Péter a fejét rázta.

– Az ellenfogadás részemről könnyelmű elpazarlása volna a garasoknak.

(Világos a „beleesés”. Csak egy betű különbség: Lándory L’áne doré.)

Az úr úgy bánt a szolgájával, mint ahogy legbenső barátjával szokott az ember bánni, s a világ előtt az úr és cseléd közötti viszonyt csak Péter feszes magatartása tanúsítá – meg a leborotvált bajusz. – Különben a régi gazdájánál is úgy volt szoktatva.

Lándory még Bécsből írt monsieur Boisgoberry-nek, a seigniers-i souspréfet-nek, útra kelte előtt; tudatva vele, hogy a Lis Blanc-szekrény megkerült: az elveszett ékszerek s a zárt végrendelet benne vannak. Ő azokat személyesen fogja elszállítani Seigniers-be: kéreti tehát a souspréfet urat hogy hivatalos hatáskörénél fogva, a meghalt gróf hagyatékának praesumptiv örökösét és praetendenseit e levél kelte után számítandó nyolcadnapra hívja össze a seigniers-i maire hivatalába, ahol részéről az átadásnak meg kell történni.

„Akkor” nyolc napot kellett számítani a párizsi útra: Génuán, Marseille-en keresztül.

Különben Lándory nem ment egyenesen Párizsba, hanem Versailles-ban állapodott meg; ott egy napot időzött, az igazságügy miniszternél kihallgatást nyerve, s onnan utazott el, pontosan a kijelölt napon Seigniers-be.

A seigniers-i uradalom az Isle-de-France-ban fekszik – egész napot tartott az odautazás – a rendkívül rossz út miatt.

Valóságos inzultus és rágalom ilyesmit kimondani. Franciaországban „rossz utak!” – Hát ezek olyan „ad hoc” rossz utak voltak. A seigniers-i birtok ura hírhedett volt a nagyszerű haltenvésztéséről; egyik nagy jövedelemforrása ebből fakad.

Párizs körülzárolása alatt Mr. Boisgoberry souspréfet úr stratégiai elővigyázatból átszakíttatta mind a halastavak gátjait, azok aztán alaposan megrontották a chaussée-kat; történetesen azonban a németeknek nem esett a hadműveleti tervükbe a seigniers-i kastélynak a megostromlása, mert különben ők majd helyrehozatták volna az országutakat. Így tehát Boisgoberry úrnak megmaradt az a boldog tudata, hogy intézkedései miatt nem taposhatták meg idegen lovak patkói a seigniers-i virányokat. Csakhogy az idegen eltávozta után megint a saját lovai is csak nagy bajjal járhattak rajtuk. Az utak helyreállítása sok pénzt igényelt; az uradalom pedig per alatt is volt, bírói gondnokság alatt is volt: a jövedelem élvezőjének, Alfréd De L’Aisne vicomte úrnak sokkal élvezetesebb kiadásai voltak, mint hogy azok mellett még útcsinálásra is vesztegethette volna a pénzt. A bérlők hevenyészett faderekakból átjárókat készítettek a felvettetett hidak helyébe, s more barbaro, ahol járhatatlan volt az út, kicsaptak a gyepre. A maire és a souspréfet még nemigen mertek parancsolgatni, mert nem tudhatta az ember, hogy ki lesz az úr ebben a zavaros világban.

A helység, mely az uradalomnak a nevét adja, csinos kis mezőváros szép városházával, prefektúrával, tisztességes vendéglőkkel ellátva. Ezeknek egyikébe szállt meg Lándory, sárpettyektől alig lát szó bérkocsijával.

Ott megtudta, hogy Lis Blanc grófnő is ugyanoda van szállásolva leányával, társalkodónéjával és többrendbeli cselédjével együtt. De L’Aisne vicomte pedig az átellenben levő fogadóban tanyázik.

Az történt, hogy erre a napra mind a ketten kiadták a meghívókat – egymásnak: kölcsönösen magukat tartva a gazdának, s a meghívottat a vendégnek.

Ebből aztán az lett, hogy egyik sem szállt a kastélyba, s egyik sem gondoskodott a vendéglátásról, ami egészen természetes volt.

Lándory bejelenté a megérkezését a mairie-n, s ott tudomásul vette, hogy déli tizenkét órakor lesz a hivatalos tárgyalás ez ügyben, amikorra szíveskedjék megjelenni, a corpus delictivel együtt. Egyéb látogatást nem tartott szükségesnek.

A hotelbe visszatérett találkozott a lépcsőn két hölggyel, kik lefelé jöttek. Mind a kettő mély gyászban volt, arcaik sűrű fátyollal takarva. Az egyik, aki termetére fiatalabbnak látszott, úgy haladt el mellette, hogy az arcát sem fordítá felé; hanem az idősebb megállt, s az arcába nézett; még vissza is fordult.

Lándory azt hallá suttogni: „Ez ő!”

Ő is kitalálhatta, hogy ezek „ők”.

Egy óra múlva ismét találkozhatott velük a hivatalszobában. Szokása szerint ő volt a legelső a megjelenésnél, kísértetve Péter által, ki a kincsesszekrényt a táskájában hozta utána.

Még akkor csak a jegyző volt ott, egy fiatal provinciális gavallér, aki nagyon el volt merülve a hírlapolvasásban, s emellett folyvást fredonnírozott, mintha csupa chansonette-eket olvasna.

Másodiknak érkezett meg a maire: egy köpcös kis bonhomme, ki nem késett azonnal ismeretséget kötni a külföldi jövevénnyel, s végül meghívta őt szalonkavadászatra.

A harmadik lett a plébános, a néhai gróf gyóntatója, egy szikár termetű, finom, sovány arcú tipikus alak, ki minden jelenlevőnek lekötelező szavakat igyekezett osztogatni, és sohasem oda nézett, ahova beszélt.

Az új ajtónyílásnál a két lefátyolozott hölgy lépett be.

Azoknak már udvariasan szökött eléje a fiatal jegyző, s odavezette őket a számukra elkészített pamlaghoz.

Azután jött egy gazdatisztforma egyéniség, aki meghúzta magát egy széken, s igyekezett magát semmi irányban nem kompromittálni. Valószínűleg egyike a tanúknak.

Jövetelét előre hirdeté a következő, a Szép Helenából énekelve a „Kréta szigetre! Kréta szigetre!” áriát. Ez volt Alfréd vicomte. Sztereotip mintája a „gommeux”-nek.

(Legújabban ez a név váltotta fel a petit crevé-t.)

Mikor belépett, meglátta az idegen alakot, s miután a többieket mind személyenkint ismeri, elég leleményes volt kitalálni, hogy „Ez ő!” Feltette a „pincenez”-ét az orrára: úgy vette szemügyre.

Lándory aztán megértette vele, hogy minden médaillonnak két oldala van, s kinézett az ablakon.

Erre aztán a vicomte odasasírozott a hölgyekhez, félrekomplimentozta az útjából a kis jegyzőt, s elkezdett causírozni: olyan vidám enyelgő modorban, mintha a legjobb egyetértés hozta volna őket ide össze; az éltesebb hölgy elfogadta a társalgást, s a fátyolát egész az ajkáig felveté az arcáról. – Arról enyelegtek, hogy melyikük fogja ma a másikat szívesen látni „dîner”-re a kastélyban.

– Hát önnek mi véleménye van, De a grófnő? – szólítá meg az ifjabbat. – Az volt az elvált felesége.

– Nekem mindegy! – volt a válasz.

Ez volt az első hang, melyet hallott ez ajkakról Lándory.

A hölgy hangja hasonlított Rachel Felix asszonyéhoz, az a visszadöngő hang, amely olyan mély, mint a férfié, de tele lágysággal, érzéssel.

Utolsónak érkezett meg, mint illendő, Mr. Boisgoberry, a souspréfet; magas termetű, gyomros, tekintélyes alak; kopasz fej, a homlokon egy csomó üstök, mely magát keményen védelmezi, midőn körüle már simára letarolva a mező; arca leborotválva, két oldalszakáll kivételével: élénk meghazudtolásaul a hivatalszoba falára felakasztott arcképnek, melyen a souspréfet úr erősen kiviaszkolt bajusszal és hegyes szakállal ékeskedik. Hanem hát mikor azt festették, még a császár Párizsban volt. Most pedig már… Chislehurst! A köztársaság elnöke nem visel bajuszt, csak pofaszakállt.

A főhivatalnok udvariasan üdvözli a jelenlevőket: megtartva a rangelsőbbséget. Lándory úr már bemutatta magát nála a nap folytán, a mögötte álló Pétert, mint esetleges tanút jellegezve. Rögtön hozzáfogott a hivatalos eljáráshoz; felvette a háromszínű vállszalagot, s leülve a rácsozott hivatalasztalhoz, helyet kínált a jegyzőnek az asztal másik oldalán. S azzal előadá a hivatalos ténykedésnek az okait és céljait, ékesítve a tényállást patétikus megjegyzésekkel s költői magyarázatokkal. Ez már sablon a souspréfet úrnál. Fantasztikus feldíszítés nélkül s a geográfia, topográfia és etnográfia adatainak tetszés szerinti idomítása nélkül ő már tény állást megállapítani nem tud.

Elmondá, hogyan hatoltak be a rablók a seigniers-i kastélyba, hogyan vitték el a meghalálozott gróf ékszeresszekrényét, melyben a család egymilliót érő gyémántjai voltak; és azonkívül, a gróf által a jelen levő tanúk bizonyítása szerint, pótvégrendeletnek nyilvánított, lepecsételt irat. Ennek következtében a korábbi végrendelet lőn végrehajtva, mely a gróf fiának kizárásával De L’Aisne Alfréd marquis-t teszi általános örökössé; aki a birtokba és kastélyba a formaságok mellett be is helyeztetett. Azonban a rablást elkövetett bandának a feje Ausztriában az ottani főinkvizítor, Mr. Bertalan de Lándory által elfogatott, convicáltatott, s e kitűnő prestidigitateur által, a hipnotizmus segélybe vétele mellett, a kincsesláda rejtekhelye kitudatott; mely is feltaláltatott a Volga melletti Trente cinq tartomány egyik várromja pincéjében a jelen levő főinkvizítor által; ki ezt személyesen ideszállítá. Ezennel hivatalosan felszólíttatik, hogy a magával hozott corpus delictit tegye le a prefectura asztalára.

Minderről a kis jegyző által protocollum lett fölvéve.

Lándory inte Péternek, hogy tegye le a szekrényt a rácsos asztalra.

A szekrény előtűnésével valami csendes suttogás zúgott végig a jelenlevők során.

– Felhívom a meghívottakat, akik jelen vannak – folytatá a souspréfet –, hogy konstatálják a szekrénynek az azonosságát. Nem szükség önök előtt magyarázatot adnom az iránt, hogy egyike a meghívottaknak, az ifjú marquis Lis Blanc Lyonel miért nem jelenhetett meg ez órában. Ő főhadnagy volt a tizenkettedik huszárezredben; – a sedani katasztrófa elmondja a többit.

Itt reszketett és elhalt a szava a derék férfiúnak, a zsebkendőt nem ok nélkül helyezte maga mellé az asztalra.

Lándory felnézett a plafonra. Bosszantotta ez a hamis pátosz. Ő tudta, hogy miért nem jöhet ide Lyonel marquis.

A jelenlevők mind elismerték, hogy ez a valóságos Lis Blanc-szekrény.

Ez a hivatalos tény tehát be volt fejezve.

A souspréfet felkérte a jegyző urat, hogy szíveskedjék felolvasni az általa megírt protocollumot, aminek a fiatalúr tehetsége szerint megfelelt, nagy igyekezetet fejtve ki a saját kalligráfiájának a lehüvelyezésében.

– Van rá a jelenlevőknek észrevétele? – kérdé a souspréfet.

– Nekem van – mondá Lándory.

– Tessék előadni.

– Holmi apró helytelenségeket is óhajtanék kiigazítva látni. Például ha a tisztelt jegyző úr a nevem végére y-grec-t kegyeskednék írni „é” helyett. Megaranyozva még nem vagyok. (Nagyon jó! – szólt bele az elnök.) Azután, ha lehetne Ausztria helyett Magyarországot. („Az nem lényeges dolog!”) Továbbá, hogy nem a Volga, hanem a Vág mellett fekszik a várrom, ahol a szekrény feltaláltatott. („Az irreleváns dolog”) S a vármegye neve nem Trent cinq, hanem Trentsin, francia ortográfiával „Traintchine”. („Van-e még valami baj?”) És hogy én nem a hipnotizálás, se nem clairvoyance utján tudtam meg a szekrény rejtekhelyét.

Már ebben nem engedett a főúr.

– Ah! Ezt mi nagyon jól tudjuk. A hírhedett Hermann s a még híresebb Houdin e téren a csodákig vitték az ügyességet. A hipnotizmus egy tudomány, uram, mely egykor a bírói vizsgálatot fölöslegessé fogja tenni. Fluidumok, médiumok ismeretesek előttünk.

– No, hát legyen úgy – hagyta rá Lándory. – Azonban amit kifogásolok az egész expozéban, tehát nemcsak a jegyzőkönyvben, az egy hézag. Ki méltóztatott hagyni, hogy az elrabolt tárgyak közt volt még e kincsesszekrényen kívül egy értékpapír-csomag is, mely ötszázezer frankot képviselt. Ezt szeretném beleiktattatni.

Ez meg már éppen heves forrásba hozta Boisgoberry úr vérét! Hibát találni az ő expozéjában.

– Azt mi jobban tudjuk, uram. Ami nincs itt, az nem tárgy. A végrehajtott végrendelet utolsó alineája így szól: Az ötszázezer frankot képviselő értékpapírjaimról külön codicillusban rendelkeztem. Ilyen codicillus pedig nem került elő. S mivelhogy sem örökséget képező tárgy, sem ahhoz igényt tartó hagyományos nem létezett: annálfogva azt a hivatalos jelentésbe belefoglalni sem lehetett. Ezt mi jobban tudjuk, uram!

– Nekem okom volt azt a megjegyzést tenni – mondá Lándory. – Most lássuk a láda tartalmát. Nyissa fel, jegyző úr – intézkedik az elnök.

A kulcs bele volt dugva a szekrény zárába. Hanem a jegyző hiába forgatta azt jobbra-balra, az nem nyílt ki. A család jelen levő tagjai sem tudtak felvilágosítást adni a zár megnyitásának módjáról: sem a tiszttartó, sem a pap, ki többször látta a szekrényt az öreg gróf által kinyittatni, anélkül, hogy a furfangját eltanulhatta volna.

Mindenki megbukott a kísérlettel, még a gépgyárból előhívatott műlakatos is.

– Talán az én emberem majd ki tudja nyitni – mondá Lándory, mikor már megunta a kínlódást nézni.

A Péter aztán egy perc alatt felnyitotta a szekrény felső födelét. Az alatt még csak a második födél volt látható, minden zár nélkül. – Hát ez hogy nyílik fel?

– Azt is az én emberem fogja megmutatni.

– Hát ő azt honnan tudja?

Lándory iróniás mosollyal mondá:

– A hipnotizmus. Tetszik tudni.

Mr. Boisgoberry csiklandozva kezdte magát érezni. El kellett fogadni a választ a saját nyilvánítása alapján.

– Eszerint ön már szemügyre vette a szekrény tartalmát. Ki adott önnek erre jogot?

– Tetszik tudni: a „nagy inkvizítor” vagyok.

– Akkor a felelősség önt terheli a szekrény tartalmáért.

– Kifogást tehetnék ugyan a felelősség ellen: miután az egész szekrény előbb azon homályos gentleman kezében volt, aki ezt innen elvitte, s a felnyitás titkát az is jól tudta, s eszerint azt vehette ki belőle, ami neki tetszett. Azonban elvállalom a felelősséget, miután meggyőződtem róla, miszerint a gróf saját kezű jegyzéke szerint minden megnevezett tárgy együtt van benne.

Azzal odaszólt Péternek magyarul, hogy nyissa fel az alsó tábláját is a szekrénynek.

Az is megtörtént.

Akkor a hölgyek is felkeltek a pamlagról, s odamentek az asztalhoz. A kíváncsiság diadalmas versenytársa minden emberi indulatnak. Még a fátyolaikat is hátravetették az arcukról.

A jelenlevők mind összedugták fejeiket az ékszerek bámulatára. Az elnök egyenkint szedegette azokat elő a szekrényből, a maire olvasta a tárgyjegyzéket, s a jegyző írta azoknak a megnevezéseit a protocollumba. Ez eltartott másfél óráig.

Az elragadtatás általános volt.

Bizonyára kár lett volna ennyi kincsnek ottmaradni eldugva – a Volga mellett!

Legnagyobb tetszést vívott ki a fekete gyémánt.

– Ha a végrendelet engem tesz az ékszerek urává – mondá Alfréd Médeának –, én a fekete gyémántot a grófnőnek fogom felajánlani.

– Sajnálom, hogy a jóakaratot nem viszonozhatom – mondá a fiatal grófnő –, miután az egész a bátyámé.

– Talán még nem? – mondá a vicomte hideg, kegyetlen gúnymosollyal. (Ő is tudta, hogy hol van Médeának a bátyja.)

Végre rákerült a végrendeletre is a sor.

Az ezt lepecsételt tanúk sorban mind elismerték, hogy ez volt a nekik bemutatott irat, s az elnök konstatálta, hogy a pecsétek sértetlenek.

Akkor azután ő saját maga felmetszette a pecséteket.

A végrendelet egy egész ívnek az első lapját betöltötte, mind a meghalt gróf keze írásával.

Elő volt benne adva, hogy ezzel a korábbi végrendelet megsemmisíttetik. Az okok megszűntek. Lyonel családot alapított: egészen atyjának akarata szerint. Annálfogva a kitagadás visszavonatik, s Lyonel általános örökössé lesz kinevezve.

Azonban a hagyományozó nem tett le a skrupulusairól. Jónak látta körülzáradékozni a végrendeletét. Sok mindenféle esetre gondolt előre. Lyonel nagykorúságáig Sidonia grófnő marad a teljhatalmú gyám, aki a birtok jövedelméből annyit juttat a mostohafiának, amennyit jónak lát. Lyonel csak a 24-ik éve elértével veszi át a birtokot, melyre a mostohaanyjának stipulált életjáradék be lesz táblázva. Médea grófnő megkapja az apai birtokát Erdélyben; neki hagyományozza a gróf az atyja beváltott adósleveleit.

Ellenben következtek azok az esetek, amelyekben Lyonel ismét elveszíti az apai örökséghez való jogát, s helyébe lép az első végrendelet hagyományosa, De L’Aisne Alfréd marquis.

Ilyen eset az, ha Lyonel a római katolikus vallást elhagyná, s akármi más hitre térne által.

Hasonlóul, ha valamely olyan hatalomnak a szolgálatába állna, mely Franciaország ellensége.

Éppenúgy az egész birtok szállni fog De L’Aisne Alfréd marquis-ra, ha Lyonel törvényes utód nélkül halna el. Itt következett egy marginális jegyzet: Hasonló beszámítás alá esik a „polgári halál” is.

Ellenben: (ez a pont arra nézve, aki a viszonyokat nem ismeri, a hóbort színét viseli magán) ha Lyonel valamely egyházi rendbe találna belépni, például a máltai lovagok rendébe, akkor azonnal kapja meg a birtokot szabad rendelkezésére, még ha a nagykorúságot el nem érte volna is.

(Ehhez már csakugyan clairvoyance kellett!)

Az aláírás biztos, szilárd kézvonással odakanyarítva.

Mikor a négyrét hajtott ívet szétnyitották, annak a belsejéből még egy vékony papírlapra írott pótrendelkezés került elő.

Ez volt az említett codicillus.

Ebben a hagyományozó a készpénzével és az értékpapírjaival rendelkezik.

Ez utóbbiakból kétszázezer frankot hágy Sidonia grófnőnek, százhatvanezeret De L’Aisne Alfréd unokaöccsének; a többit jótékony célokra; szolgáinak, tisztviselőinek, gyóntatójának húszezer, Hermione kisasszonynak tízezer frankot; a végrendeletet végrehajtó souspréfet-nek szintén annyit.

– Eszerint „ennek” mégiscsak bele kell jönni a jegyzőkönyvbe mondá Lándory.

A souspréfet úr még mindig védeni akarta a pozícióját.

– De hát mit ér a bőkezű hagyományozás, ha senki sem tudja, hogy hol kapható az ötszázezer frank papírban?

Többen is visszhangoztak neki: Alfréd meg a pap.

– Gombát ér! Heringfejet ér.

– Én tudom, hogy hová lett, és hol kapható meg – szólalt meg Lándory.

Ezzel egyszerre az általános érdeklődés tárgyává lett.

– Ő tudja! Hát miért nem mondja?

– Ha megengedi a souspréfet úr, hogy előadjam.

– Nagyon kérem. Tessék ide mellém leülni.

A főúr maga húzta oda Lándory számára az asztalhoz a széket; amelyet sietett alája tolni Alfréd marquis.

Hisz ez derék férfiú!

– Legyen szíves előterjeszteni becses véleményét.

– Tehát az én véleményem szerint az az ötszázezer frank a Traumhold bécsi bankár tömegében található fel; akinél azt a rablást elkövetett Monterosso letéteményben hagyta. Erről nekem biztos tudomásom van.

– Tehát mégis ér valamit a codicillus! – rebegé a souspréfet úr.

– Van Isten az égben! – sóhajtá fel a plébános.

– Ön valóban nemes szívű férfiú – nyilvánítá ki véleményét Alfréd marquis minden indokolás nélkül.

Az indokolást egyébiránt Lándory kitalálhatta. „Traumhold bankár leánya neje volt Lándorynak; most Lándory a neje virtualitásainak az örököse; nagylelkűség tőle, hogy felfedezi, miszerint a rá néző hagyatékot félmillió franknyi idegen vagyon terheli, amidőn a letéteményező maga nem jöhet elő azt visszakövetelni.”

Lándory nagyszerű volt a vállvonogatásban. Az embert nem kell azért megdicsérni, hogy nem lop.

– Igazítsa ön ki rögtön y-grec-re Lándory úr nevének végbetűjét! – rivallt rá a souspréfet úr a kis jegyzőcskére, mely parancsnak az rögtön igyekezett eleget tenni.

– Úgyszintén a „L’Autriche”-t igazítsa ki „La Bulgarie”-ra.

– Inkább La Hongrie-ra, ha úgy tetszik – esedezék Lándory. A kis jegyző aztán odaírta neki „Lohengrin”-t.

– És én most ezzel feladatomat befejeztem – monda Lándory az elnökhöz fordulva –; nem kívánja ön további személyes jelenlétemet?

A souspréfet ünnepélyesen kinyilvánítá, hogy meg van elégedve monsieur Lándory eddigi hozzájárulásával ez ügy kibonyolításához, s ezért neki a hatóság nevében köszönetet szavaz: az utazási költségei, napidíjai és a többi, végzésileg fognak megállapíttatni.

Lándory erre azzal válaszolt, hogy mindezekről lemond: utazását tanulmányozási célból tette; a többi pedig „nobile officium”.

Azzal kurtán üdvözölte az ott maradókat, Péterrel együtt elhagyta a prefecturát.

Nem mentek egyenesen vissza a hotelbe, hanem egy sétát tettek a platánsorral szegélyezett folyócska partján végig.

– Különös az – szólalt meg Péter –, hogy az érdekelt felek közül az egyik nem mutatott jókedvet, a másik nem tüntetett bosszúságot a végrendelet felolvasásakor; pedig azt már a legrosszabb vaudeville-író is utasításba tette volna a szereplő színészeknek, hogy a végrendelet felolvasása után „nyertes fél arca sugárzik, vesztes félé elsötétül”.

– Hátha ezek jobb színészek. De más alapja is van az egykedvűségüknek. A végrendelet egy pontja De L’Aisne Alfrédnek adja vissza a Lis Blanc birtokot azon esetre, ha Lyonel akár testi, akár polgári halállal tűnik el a világból. Márpedig – ez órában – mind a nyertes, mind a vesztes félnek nagy oka van azt hinni, hogy Lyonelt a két baleset közül az egyik utoléri. A grófnő diadalát lehűti a rettegés, a marquis bánatát enyhíti a reménykedés.

– Ezt figyeltem meg mind a kettőnek az arcán, midőn önnel voltak szemben. Hanem azt csakugyan nem tudom kitalálni, hogy a fiatal grófnőnek mi oka lehetett azokat a csodaszép szemeit olyan öldöklő modorban forgatni ön ellen, mikor néha egy pillantást vetett felé? Majd kitudom én azt, csak egy olyan magam rangjabeli gentlemannel akadjak össze a társaságból.

Lándory most egyszerre ezzel a kérdéssel lepte meg Pétert:

– Tudsz te lovagolni?

– Arra, hogy az akadályversenyen pályázzak, nem vállalkozom, hanem ha egyszer a nyeregben ülhetek, nem maradok le róla.

– Akkor szerezz ma estére egy hátaslovat a városban; s végy lovaglócsizmát és ostort magadnak.

Mikor a hotelbe visszakerültek a sétából, már akkor mind a két átellenes vendéglő udvarán mosták a sáros hintókat a szolgák, s a kocsisok jártatták a lovakat. Tehát az uraságok már a kastélyban vannak. Az új statutio végbement.

A lépcsőházban már ott várt egy ezüst vállzsinóros inas Lándoryra. Levelet hozott neki a grófnőtől.

A levélben meghívás volt a mai ebédre a Lis Blanc kastélyban a déli egy órára.

Lándory válaszolt, köszönte a meghívást, ott lesz.

Péter utánament az inasnak.

Jó vártatva visszatért, s hamisan hunyorítva a fél szemével:

– Mindent tudok – mondá. – Egyszerre jó pajtások lettünk a kollégával. Régi cselédje volt a grófnak (a grófné zsoldjában). Kíváncsi volt rám.

– „Te vagy az a méregkeverő?” – kérdezé tőlem.

– „No, hát hogyne volnék az?”

– „Akkor kollégák vagyunk. Én is sok mérget kevertem a gazdámnak, amitől az hamarébb ment a pokolba. Ez a te gazdád ugye bűvész halottfeltámasztó, ördögidéző.”

– „A bizony!” – Én aztán rágalmaztam önt egész lelkesedéssel. Ez viszontlelkesedést idéz elő. – „Hát ti a korcsmába tértetek vissza ekvipázsaitokkal?” – kérdezém. – „Nincs istálló a kastélyban?”

– „Istálló csak van! De se egy szál széna, se egy szem zab.”

– „Hát nem tartott a marquis lovakat?”

– „Odabenn Párizsban. Azokat megették az ostrom alatt. A régi gazdámnak, Lis Blanc grófnak hírhedett écurie-je volt. Hámos lovai, arab paripái, különösen a gazdasághoz való trakéni ménei jutalmat is nyertek a világtárlaton. De amint a marquis átvette az örökséget, az egész ménest, istállót mind eladta; a grófnak derék rambouillet nyája volt: azt is mind ezüstre váltotta fel. Most aztán (az ajtón keresztül hallottam) a grófnő és a marquis, amint a beiktatás után magukra maradtak a belső szobában, csúnya nagy perpatvar támadt közöttük. A grófnő szemére lobbantotta a marquis-nak, hogy mind elpocsékolta a gazdasági felszerelést, lovakat, juhokat, teheneket. – Erre aztán azt vágta vissza neki a marquis, hogy »Ön éppen azt teheti a Lis Blanc gyémántokkal, hogy mikor én kapom vissza az uradalmat, csak az üres szekrényt találjam.«”

– „Azt meg is fogom tenni!” – mondá a grófnő. – „Akkor jó lesz önnek sietni a vásárral, mert a versailles-i bonhomme-ok piacra akarják dobni a koronagyémántokat, s akkor ennek a csemegének nagyon leverik az árát.”

– „A gutát! Ilyen hangon beszélnek egymással?” – mondám én. – „Ez még hagyján!” – monda ő. – „De azt láttad volna, mikor a souspréfet, aki az új (de régi) örökösöket beiktatta a birtokukba, s a kulcsárt előre bocsátva, egyenkint nyitogattatá fel az ajtókat, bevezette őket a termekbe, s nagy pofával hirdetve, hogy íme, mindent a régi rendben találtak<