Raoul Ripaille

Sidonia grófnő meghítta Lándoryt teára. Még csak éjfél volt az idő, s az éjszaka csak két óra után kezdődik.

A teát a grófnő budoárjában szolgálták fel. Az ő lakosztálya mind abban az állapotban volt, amelyben itthagyta, midőn a férjétől különvált.

A bútorokban azóta a divat változott ugyan; de falusi kastélyban éppen az ódon a stílszerű. A gobelin szőnyeg pedig mindig elegáns marad, amíg a földön emberek, azazhogy urak lesznek.

A hölgyeknek nem kellett a teához más toalettet venniök, ez évben fekete volt a divat színe Franciaországban.

Mikor Lándory belépett a budoárba, Sidonia eléje sietett, s kezet szorított vele, aztán, odafordulva Médeához, azt mondá a leányának:

– Te nem is tudod, mennyi jót tett Lándory úr a mi házunkkal.

– Hallottam – szólt Médea.

– Csak azt, amit mindenki tud. De amit én tudok, azt nem. Ő mentette meg Lyonel bátyádat a legiszonyúbb balsorstól.

Médea az anyjára bámult.

– Lyonelt? Hát hogy lehet az? Hát nem fogták el Lyonelt Avricourt-nál?

– Fájdalom, hogy nem érte az a dicsőség. Ez a hír csak a te megnyugtatásodra volt kigondolva. Lyonel nem szolgált a háború alatt a francia hadseregnél; hanem annál szomorúbb hírt szerze magának a commune harcaiban. Az ő neve a Raoul Ripaille.

Médea elszörnyedve lépett hátra.

– Raoul Ripaille! Akit úgy átkozott mindenki az asztalunknál!

– Nem tudták, hogy ő az én mostohafiam.

– De a marquis; midőn a távollevő Lyonelért poharat emelt…

– Az tudta, hogy ő Raoul Ripaille.

Médeának az arcán az az eksztatikus undor kifejezése vett erőt, mely az ideges embereket szokta meglepni az ingadozó hajón. Talán ha egy cseppet megivott volna abból a szájáig emelt pohárból, e percben el nem maradt volna a katasztrófa.

– Ez az idegen úr – monda Sidonia grófnő – közbenjárt amellett, akit mindenki üldöz, átkoz, halálra ítél, és elfordította róla a meggyalázó büntetést; Lyonel meg van szabadítva, s azt egyesegyedül ez úrnak köszönhetjük.

Médea arcvonásainak sajátszerű szoktatásuk lehet a köszönet kifejezéséhez: más ember így néz, ha fél, ha gyűlöl, ha az őrüléshez van közel. Szempillái tágra nyíltak, s ajkai össze voltak szorítva.

– Büntetése át lett változtatva tízévi száműzetésre Frankhonból – végzé be Lándory.

– Tízévi száműzetés! – hebegé Médea; s abban a percben egyszerre felengedett a fagy; hosszú, sűrű szempillái félig lezárultak szemeire, s ajkai úgy nyíltak meg, mint aki imádkozni akar; de még nem tud egyebet, mint a kezdőszót: „Uram Isten!”

Bertalan pedig értette az elébbi tekintetet is, meg a mostanit is.

– Ez jól van – suttogá Médea, kezét nyújtva Lándorynak.

– Még semmi sincs jól – mondá Bertalan komoran. – S én nem érdemlek semmi köszönetet a grófnők részéről.

– Hogyan? Hisz ön azt mondá, hogy a miniszter biztosítá őt a megkegyelmezésről – szólt Sidonia.

– Az biztosítva van. De hogy talál rá a kegyelemlevél Lis Blanc Lyonel grófra, amíg az Raoul Ripaille alakját és nevét viseli?

– Hát nincs elfogva? – kérdé Médea.

– Megfogva igenis. Egy egérfogóban. Harminc cimborájával együtt. De kézre kerítve nincs.

– Világosítson ön fel! Ezt nem értem.

– Mondjon el mindent – biztatá Sidonia grófnő.

– Tudnak a grófnők uralkodni idegeiken?

– Az én idegeim nehéz próbákat kiálltak már – mondá Médea.

– Nekem pedig nincsenek idegeim – veté oda Sidonia. Bertalan körültekintgetett. Sidonia elérté a nyugtalankodást.

Maga odament az ajtóhoz, s azt bezárta kulccsal. Aztán félrehúzta az alkoven damasztfüggönyét, s az álcázott szőnyegajtóra is ráfordítá a néma zárt; „egyedül vagyunk; nem hallgatózik senki”.

Bertalan odaállt háttal a kandalló elé, melyben olajfa hasábok pattogtak; Sidonia végignyúlt egy sezlonon; Médea pedig leült egy alacsony selyem guggolóra, fél térdét az összefont kezek közé fogta; a lobogó tűz lángszínűvé festette az arcát.

– Legelébb is azt a helyet kell önökkel megismertetnem, ahol Raoul Ripaille és társai tartózkodnak. Önök hallották emlegetni a párizsi katakombákat?

– Igen.

– De nem voltak bennük?

– Nem.

– Ez egy tömkelege a föld alatti folyosóknak, melyeket az ős Párizs alapítói vájtak, épületköveket fejtve ki belőlük, minden terv, rendszer és kiszámítás nélkül; úgyhogy néhol két folyosón keresztülvonul egymás alatt; egész városnegyedek alá vannak aknázva e „carrière”-ekkel. Megtörtént a régibb időkben, hogy egész házak lesüllyedtek tízölnyi mélységbe az alattuk bedőlt katakombába. Most az utcák úgy vannak szabályozva, hogy a házsorok a föld alatti aknafolyosók két oldalát foglalják el, s magukba a folyosókba szabályos távolban fúrt kürtők vezetnek alá, amikbe lajtorjákon szoktak alászállni a katakombák felügyelői. Egy egész tiszteletreméltó néposztály. A főbejárat ott van a Barrière de l’Enfernél.

– Emlékszem már valamire – szólt közbe Médea. – A Barrière de l’Enferről (pokol sorompója) hallottam egyszer beszélni. A név nagyon csábító volt a meglátogatásra.

– Csalódott volna a grófnő. Nincs ott semmi látnivaló, mint piszok, nyirok, fekete pincepenész, sötét odúk, düledékek, átfűtve a nedves, langyos dohától, a rohadt gerendák fojtó busszától, az undorító utcasártól, mely idereked.

– És ott van Lyonel már hónapok óta – szólt Sidonia grófnő összeborzadva. (Hiába mondta, hogy nincsenek idegei.)

– A commune legvégső ellenállása a Montmartre körül volt. Itt valóban bámulatos vitézséggel harcoltak. Az Internacionálé válogatott tábora volt ott egyesülve, akiknek küzdelmeiről, ha más ügyért folyik, hőskölteményt lehetne írni. A leveretés után egy része az Internacionálé csapatainak nem adta meg magát, hanem lemenekült a katakombákba. Onnan aztán rövid időn előbujkáltak: amint az éhséget és a nyomort nem bírták kiállni, s össze lettek fogdosva. – Csupán egy csoport tartja még mindig magát a rejtekében, bámulatos kitartással: a Raoul Ripaille-é. – Hanem ezek jól is kiválasztották a menedéküket, s előre gondoskodtak az ostromzár elleni dacolásról. Rejtekük jól van őrizve: a kürtőkön keresztül minden járásuk-kelésük megfigyelve. Ez a Porte-Mahon folyosója. Egy kőfejtő nevezte el így, valami Décure, aki sokáig volt Porte-Mahonban hadifogoly, s kiszabadulása emlékeül, munkaóráin túl egy kaput faragott e helyen: nem sejtve, hogy fölötte vonul el egy másik folyosó, mely egyszer csak keresztültörte az alsó boltozatot, s maga alá temette a művészt. Most ezen a helyen két összeakadt folyosóból egy tágas barlang támadt, s ugyanannak a fenekén van egy mély kút fúrva, le egész a sziklák alatti agyagrétegig.

Tehát az az egyedüli hely a katakombákban, ahol harminc ember számára van elég levegő és víz.

– Minő levegő! És minő víz! – sóhajta föl Sidonia.

– Élelmiszerekkel is elláthatták magukat: a Montmartre védműveiben nagy tömeg konzervdobozkák voltak felhalmozva, azokból lehetett annyit levinni, amennyi egy csoport embernek évhosszant is eltart; petróleumuk is lehet nagy mennyiségben, a kürtőkön át látni, hogy rejtekükből világosság tört fénye hat elő.

– S mely úton lehet hozzájuk leszállni a kürtőkön kívül?

– Ahol a kíváncsi látogatók szoktak leszállni a katakombákba, az a „Tombeau d’Izoard”, egy, az egyiptomi építészetre emlékeztető tömör épület. Mindenki más legendát beszél róla. Valamikor a templomos rend hordta ide a halottjait, vagy talán csak azoknak a koponyáit, akik új alvóknak adták át a fekhelyeiket. Egyes kamarák ilyenekkel vannak kirakva. Most veres bort mér benne egy korcsmáros, és égetett italokat, amik nagyon szükségesek a látogatás előtt is, meg utána is. A terem elég tág; a forradalom alatt bált is adtak benne. Hanem a lejárat olyan szűk, hogy azon csak egyesével lehet alászállni: csavar módra tekergő csigalépcsőn végig, ahol az ember se az előtte haladó, se az utána jövő alakját nem látja. Ezen az úton egy ezred sem volna képes tíz embert megostromolni, aki a lépcsők alján várja. Van egy másik kapuja is a katakombáknak a Barrière de l’Enfer alatt; de annak már lépcsője nincs. Ezt nem használják.

– Nem lehetne azokat a szerencsétleneket valami módon felszólítani a megadásra? – kérdezé Médea. – Talán a kürtőkön át lebocsátott levelekkel.

– Már meg volt kísértve, grófnő. Mindannyiszor egy petárda-felrobbantás volt rá a felelet, mely a kürtő vasfödelét a levegőbe hajítá. A bezárt csoport azzal fenyegetőzik, hogy dinamittal az egész városnegyedet levegőbe fogja röpíteni. – Ez ellen most a katonai parancsnokság ilyen stratagémát talált ki. – Egy napon, amikor erős záporeső szakad alá a Montmartre-on, az alárohanó ár elől elzárják a Szajnába levezető föld alatti csatorna zsilipjét, s ahelyett utat nyitnak előtte a Barrière de l’Enfer elhagyott bejáratához. Akkor az az egész zuhatag rövid időn megtölti a Porte-Mahon alsó folyosóját, azután a mély kutat, s minthogy a Place du Mementóhoz vezető vaskapu be van zárva, ott megreked az özönvíz, s folyvást emelkedve, lassankint a Tombeau d’Izoard felé szorítja a föld alatt rejtőzőket; akiknek azután nem marad más választásuk, mint vagy a vízbe fulladni, vagy a csigalépcsőn feljönni, s egyenkint megadni magukat.

– Acheroni terv! – sziszegé Sidonia grófnő.

– Sőt anti-infernális – szólt Médea –; miért fenyegetnek annyi ártatlan embert a légberöpítéssel?

– De Lyonel is köztük van!

– Az az ő hibája.

– Csakugyan nincs szíved.

– Megígértük Lándory úrnak, hogy nem leszünk idegesek.

– Folytassa, kérem.

– Idáig tehát egészen tökéletes volna a terv – folytatá Bertalan. – Lyonel gróf a legelső nagy zivatar után napvilágra fog kerülni; de attól fogva kezdődik azután a komoly aggodalmam az ő sorsa iránt. Ahogy én őt ismerem, mindazok után, amiket felőle hallottam, ő egy heves vérű, vakmerő, indulatos jellem: hozzászámítva az elkeseredést, az egész világ iránti gyűlöletet, a minden reménytől elesett végső kétségbeesést: nem fog-e ő abban a pillanatban, amidőn győzelmes elleneinek arcát megpillantja, fegyveres kézzel rájuk rohanni?

– Ez igazán kitelik tőle.

– Így tett egy communard vezértársa, Vermorel, mikor felismerték, s el akarták fogni, előrántotta a kabátja alól kétélű tőrét, a szuronyok közé rohant, három katonát leszúrt, míg magát is keresztül-kasul szurkálva, le nem teríték. – Hasonló esetet beszélnek Valentinről; ki az üldöző katonatiszt kezéből kifacsarta a kardot, s addig szúrt, vágott maga körül, míg puskaaggyal össze nem zúzták a koponyáját.

Sidonia grófnő a selyemvánkosba takarta az arcát, s tenyereit a két fülére tapasztá. Hallani is rettenetes!

– Ezen ugyan lehetne segíteni olyanformán – folytatá Lándory –, hogy a katonáknak utasításul lenne adva, miszerint magát Raoul Ripaille-t, mindenesetre, még ha fegyverrel védi is magát, megkíméljék, s életveszély nélkül fegyverezzék le. – De az a nehéz kérdés, hogy miként ismerjék meg Raoul Ripaille-t? – A bősz tusában senkinek sem kérdezhetik meg a nevét, s ha kérdezik, nem mondja meg.

– Én ráismernék! – kiálta fel élénken Sidonia grófnő.

– Ön? Grófnő! S gondolja ön, hogy az önnek való concert philharmonique volna; amint harminc föld alul kibújó lucskos, marcona alakot a katonák legyűrnek, lefegyvereznek, megkötöznek? Az a káromkodás, az az átok, szitok, kardcsattogás, kínordítás, revolverlövések?

– Nem veszteném el benne az eszméletemet, amíg Lyonelre ráismernék.

Lándory lehorgasztotta a fejét. Önkéntelenül szaladt ki a száján ez a szó.

– Bizony Isten, szeretném, ha Lyonel igazi fia volna a grófnénak.

E szónál úgy tetszék Bertalannak, mintha a háta mögé tett kezét egy gyöngéd kéz érintené. Könnyű simogatás volt az: észre sem is kellett venni. Talán csak véletlenül ért hozzá Médea keze.

– Hát én elhiszem, hogy a grófnő képes ilyen erős elhatározásra. Azonban előre megmondhatom, hogy a grófnő sem fog ráismerni a mostohafiára Raoul Ripaille alakjában. A nyomor, a nélkülözés, a föld alatt otthonos szenny, a vad szenvedély, annyi idegen vonással torzítja el, olyan sötét patinával vonja be az arcokat, hogy utoljára csaknem egyformákká lesznek: az egyik olyan, mint a másik; s hozzá a rongyokká mállott öltözet, az elvadult szakáll, talán egy sebhely az arcon – az üldözöttek szoktak hamis ráncokat etetni az arcaikra pokolkővel. – Nem! A grófnő, aki nem ilyen alakban szerette látni Lyonelt, nem fogja őt megismerni a válságos pillanatban. Én biztosabb módot ajánlok.

– Hallgassuk meg. De azért az enyimet se vessük el.

– Hirdetni fogjuk nagy veresbetűs plakátokon, hogy aki Raoul Ripaille-t felismeri, mikor az a Tombeau d’Izoard-nál előkerül, kétezer frank jutalmat kap.

– Mondjuk ötezret!

– Higgye el, grófnő, hogy kettő is elég. Nem Lyonel grófot, hanem az árulót taksálva. A kormányhoz ez ideig négyszázezer denunciációt küldtek be. Nagyon nagy a konkurencia. Igen leszállt az értéke az árulkodásnak a kínálat miatt. Ingyen is megteszik. Ez most sport. Aki az ifjú grófot Raoul Ripaille alakjában fel fogja ismerni: fejedelmileg meg lesz jutalmazva kétezer frankkal.

– Ki teszi azt meg!

– Hát valaki, aki őt olyan alakban szerette látni, amilyen Raoul Ripaille.

Médea fölkelt a tabouret-ról, s olyan zugba ült le, ahová nem világít a kandalló tüze.

– Hanem azért én is ott leszek – mondá Sidonia grófnő.

– Nem akarom lebeszélni róla a grófnőt. Sőt, elmondom az útját, ahogy odajöhet. Mert az nem megy olyan egyszerűen. Arra a kormányelnök engedélye szükséges. – Ön utazzék el holnap rögtön Versailles-ba. Keresse fel az igazságügyminisztert, s köszönje meg neki a kegyelmet, amit Lyonel gróf irányában gyakorolt. Azután kérjen elfogadást Thiers úrnál. Ott már kevesebb emfázissal beszéljen. Ellenben komolyan hangsúlyozza azt az ígéretet, hogy a jövőben minden bonapartista cselszövénytől távol fogja tartani magát: – önt úgy ismerik, mint Eugénia volt császárnő bizalmas udvarhölgyét. Aztán kérje ki tőle azt a kegyet, hogy mostohafia elfogatásánál jelen lehessen: abból a célból, hogy őt felismerhesse. Talán szólni is akar ott vele?

– Ön a legtitkosabb vágyamat találja ki. Médea erre előjött a homályból.

– Nem! Nem! – suttogá hevesen az anyja fülébe.

– Kérem, grófnő. Önnek meg kell szóról szóra mondani, hogy mit akar a mostohafiával beszélni. Olyan tárgyakról, amiket annak megismernie szükséges. Megkegyelmeztetését, tízévi száműzetését, atyai vagyonának visszanyerését, gondnokság alatt állását. Ezeket tudathatja vele: ott rögtön, az elfogatása után. Mindez közölve lesz a parancsnokló tiszttel. Ha egyébről is találna ön beszélni, félbe fogják szakítani.

Médea megint visszaült a helyére.

Sidonia grófnő hálateljesen nyújtá a kezét Lándorynak.

– Ön a mi jó angyalunk!

És a megszabadítás pillanatában, az üdv és kárhozat közötti borotvaélen, már arra gondolt, hogy hogyan kövessen el árulást az ellen az ő megszabadítója ellen.

És Lándory azt is jól tudta előre.

A megállapított tervvel igen nagy szolgaságot vállalt magára Lándory. – „Hivatalból” ott kellett maradnia a Lis Blanc grófnők közelében, hogy a stratagémához szükséges meteorológiai esemény pillanatában kéznél lehessen. Éjjeli, nappali kényszerített vendégük volt. Párizsban azokat a szobákat rendezték be a számára, amelyekbe Lyonel szokott szállni, mikor látogatóba jött.

Szerencsére nem tartott e kényszer-vendéglátás soká. Egy délután, mikor éppen az ebédhez csengettek, Bertalan azzal a szóval nyitott be Sidonia grófnő szobájába: „hagyjuk az ebédet most, grófnő; a »guinguette«-ben majd kapunk »cervelas-t és cidre-t«; vegye fel a waterproofot: a gig be van fogva!”

– Gondolja ön, hogy most lesz?

– Az aneroid 73-ra ugrott: a Montmartre felől tornyosodnak a felhők. A zivatar bizonyos. Talán jégeső is lesz. A grófnő sárhoz öltözzék, mert a giggel nem lehet egész a Barrière de l’Enferig hatolni, a kövezetből sáncokat csináltak, s még nem értek rá visszahordani.

Sidonia grófnő úgy engedelmeskedett, mint egy csatába induló katona. Felvette a turistaöltönyét, a kaucsuk sárcipőket, s egy nagy vászon esernyőt vitt magával.

Lándory olyan öltözetet választott, amilyent az egylovas fogatok bérkocsisai viselnek: a vastag darócblúz fölé öltött bő köpönyeget és széles karimájú viaszosvászon kalapot.

A bérbe fogadott gigbe egy kemény szájú póni volt fogva; maga Bertalan hajtott, mellette Sidonia az első ülésben, a háttal forduló ülést Péter foglalta el, külvárosi munkásnak öltözve.

Amint az északi vaspálya induló-házánál a Rue Lafayette-ból a Rue Dunquerque-be bekanyarodtak, már szembe találta őket a zivatar. Egyike volt ez azoknak a napéjegyeni villamos égiháborúknak, amikben a haldokló nyár jelenti be búcsúlátogatását, valamennyi megmaradt mennyköveit egyszerre kiürítve, a zápor úgy szakadt, hogy alig lehetett a ló fejéig látni, s a szél kicsavarta volna a grófnő kezéből az esernyőt, ha a Péter nem fogta volna fél kézzel a nyelét.

Szerencsére nem sok versenytársa akadt a gignek: a fő utcákat tisztára seperte a zápor minden emberi lénytől. Csak a szakadatlan egymást követő villámfénynél volt képes Lándory felismerni a kiválóbb nagy épületeket, melyek tájékozására szolgáltak: a vágóhidat, a csillagvizsgálót, a lutheránus templomot. Nappal ez a városnegyed olyan, mintha ki volna halva. Csupa kishivatalnok, művész, kereskedő, boltossegéd, munkás lakik benne, kiknek reggeltől estig a belső városban van dolga; csak éjszakára kerülnek haza. A Montmartre utca más évben ragyog a boltkirakatok pompájától: e szomorú esztendőben csak a bezárt vastáblák következnek egymás után, némelyikre krétával felírva: „Mort au voleur!” A díszes utcakövezet gránitkockái a keresztutcáknál torlaszokul vannak felhalmozva, s a gyalogjárókon lépésnyi távolban vannak kövek sorba rakva, hogy esős időben a sárba ne kelljen taposni.

Egy mellékutcából (talán a Rue de Jour) azonban már szemközt jött a giggel egy futó csoport; férfi, asszony vegyest, mely később versenyt futott vele: egyre szaporodva minden utca szegletén; úgyhogy a Messagerie táján már nem lehetett a kocsival az emberektől haladni. Ezeket az előre híresztelt haditerv csalta e helyre; és talán a kétezer frank jutalom is Raoul Ripaille felismerője számára. Ez nem a belvárosi bourgeois, aki a zápor elől megszalad.

Egy kaucsuk-köpenyes férfi lépett oda a kocsihoz, s azt kérdezé, hogy hová igyekszik az úr meg az asszonyság? – „Mouchard” volt. Lándory megmutatta neki a rézlemezt, melyet a rendőrfőnök szolgáltatott ki a számukra, mint passepartout-t, s őszintén elmondá, hogy madame az anyja Raoul Ripaille-nak, aki fia felismerőjének a jutalmat kitűzte, a köztársaság elnökének az engedelme jogosítja az idejövetelre.

– Akkor térjenek önök ide be a „Nouveau Tivoli”-ba a kocsijukkal; tovább nem lehet előrehatolni. Majd én elsietek a Barrière de l’Enferig, s onnan hozok egy katonai őrjáratot, mely önöket a Tombeau d’Izoard-ig elvezeti.

El kellett fogadni az ajánlatot.

Lándory lesegíté a kocsiból Sidonia grófnőt; rábízva kocsit, lovat Péterre; s aztán a mouchard elöl, ő pedig hátul utat törtek a közbevett grófnőnek a tömegen keresztül; a mouchard folytonosan kiabálta: „Citoyennes! Respect au malheur! La mére d’un condamné!” S ennek sikere volt. Szerencsésen be tudtak jutni a híres új Tivoliba.

Az egy nyári vendéglő, melynek tágas udvarán vasárnaponként galamblövészetet szoktak tartani. Olcsó étkezőhely. Huszonöt souért egész ebédet adnak, bort, kenyeret beleszámítva. – Az eső mind a terembe szorította a vendégeket. Lándory és a mouchard egy hosszú asztalnál szorítottak annyi helyet a grófnő számára, hogy leülhetett. A garèon rögtön ott termett, s igen jó lapin-raguval szolgált és extra bordóival. Sidonia belekóstolt; de csak azért, hogy meg ne sértse az asztaltársaságot.

Természetesen, hogy a várt esemény volt a beszélgetés tárgya. Az asztalnál ülő polgárok többnyire montmartre-i kertészek és tehenészek voltak. Leghangosabb szóvivő volt köztük egy vörös képű, széles vállú polgár, fején lefityegő hálósipkával, s annak a tetejébe nyomott kalappal; nyaka vastag veres gyapot sálba tekerve.

– No, mondhatom, hogy senki sem fog úgy örülni, ha ezeket a vakondokat mai nap kiöntik a lyukaikból, mint magam. Ott vannak a sampinyon telepeim, ahol ők garázdálkodnak. Engem tettek koldussá a gazemberek! Mindennap egy szekér sampinyont szállítottam az Halles-ba. Az én termésemet nem verhette el a jég. S most ők zabálják fel, az istentelenek! – Jó nekik mindennap csiperkegombát enni! A világ végeig is elélhetnek odaalant hercegi módon; mert a sampinyon mindennap újat terem!

A szomszédja azt mondá, hogy mit ér a csiperkegomba, ha nincs hozzá pecsenye.

– Hát hogyne volna? Nincs odalenn patkány elég? Azt gondolják az urak, hogy az megvetendő csemege? Az ostrom alatt szorultságból megkóstoltam, nagyon jó, ha ragunak csinálják. Eppen olyan, mint ez a lapin-ragu.

Sidonia grófnő most már bánta nagyon, hogy megkóstolá.

A szomszédnak mégis volt skrupulusa.

– A raguhoz vaj is kell.

– Hát azt talán nem tudnak odalenn csinálni? Kérdezd meg csak a Martineau komámat, a tehenészt, hogyan szokták megfejni a kútágast? Nagyon egyszerű mesterség az! A konyhamoslékban sok vaj, zsiradék elvesztegetődik. Ha azt odalenn egy nagy tartályban felfogják, két óra múlva feladja a fölét, azt szépen leszedik, mészvízen keresztülszűrik, az is van elég a katakombákban, az elveszi a színét meg a szagát, a leggyönyörűbb írósvaj lesz belőle.

De már ezt csakugyan nem állhatta ki tovább a grófnő.

– Gyerünk ki inkább az esőre.

De még oda is utána hangzott a derék csiperkegomba-termesztő tréfás véleménye.

– Fogadok, hogy ha az az átkozott Raoul Ripaille előkerül, s kegyelmet kap (hogyne kapna, mikor egy marquis-nőnek a szerelemgyermeke), hát a szakácsnéval mindennap patkányragut készíttet csiperkegombával, s Martineau komám felhozatja hozzá a vajat!

S teljesen igaza volt, mikor azt tette hozzá, hogy nincs ezen semmi nevetnivaló.

Eközben az ég nyugat felé kitisztult: az alkonyodó nap végigönt&eacut