Még csodadoktor is!

Ismét a zuávcsapat nyitott utat az utcát megtöltő néptömeg között Sidonia grófnő és kísérője számára, egész az új Tivolinál hátrahagyott kocsiig.

A Lidy Carcasse-nak is tanácsos volt a fedezet mellett tovaosonni. A grófnő kívánatára ezt is felvették a kocsiba. Elfért a Péter mellett, a hátulsó ülésben.

Az ég ezalatt kitisztult, az idő egészen beesteledett; teljes holdvilág sütött le a nagy világvárosra. S erre bizony nagy szükség volt most, mert a népcsődület miatt nem lehetett az utcákon a gázlámpákat meggyújtani. Csak a Messagerie-nél vette át az utca ismét szokott nagyvárosi jellegét.

Innen aztán vígabban lehetett továbbhaladni. A boulevardokon már hullámzott a cifra sokaság. Csak az a különbség volt a régi és a mostani élet között, hogy a csévelgő tömegben feltűnően sok volt az egyenruha, s feltűnően kevés a „slepp”.

(Az ostrom kezdetén hetvenezer hölgyecskét toloncoztak ki erőhatalommal Párizsból, s azokat még nem értek rá visszaszerezni.)

Mikor a gig a Lis Blanc palota elé megérkezett, már akkor Sidonia grófnőnek nem volt annyi ereje, hogy le tudjon szállani az ülésből; Bertalannak a karján kellett őt a kapus páholyáig cipelni: ott egy balzacra fektették, s aztán úgy vitte fel négy inas a lépcsőkön. Rögtön futottak orvosért.

Lándory is felsietett a maga szobájába, mely a mezzaninon volt; s átöltözött és radicaliter kimosakodott. Volt rá szüksége a hajának és szakállának! A katakombák bűze tapad.

Amint Péter eltakarította az alviláglátott öltönydarabjait, azt mondá neki:

– Málházz össze. Itt elvégeztem a mások dolgát. Holnap látok a magamé után. Vendéglőbe költözünk.

– Pedig én már egészen megbarátkoztam az itteni cselédséggel.

– S olyan nagyon megtetszettek?

– Akárcsak az illavai cimborák!

Egy közülük éppen belépett. A grófnő komornyikja.

– Kéreti monsieur Lándoryt Dea grófnő, szíveskedjék hozzá felfáradni.

Lándory rögtön sietett fel az emeletre: Médea grófné a könyvtárszobában várt reá.

Természetszínű selyemruha volt rajta, melynek színe nagyon jól illett az arcához. Azon évek divatja a legvarázslóbbnak volt nevezhető. Egészen sima szabású öltöny, mely mindenütt a testhez szorul; semmi pótlás rajta: amit Isten adott, csak az tűnik ki. Hátul hosszú az öltöny, mint a pávauszály, elöl igen rövid: szép lábak diadalához alkalmas. Ez a divat egészen Dea számára volt feltalálva.

– Bocsásson meg, hogy ide kérettem – mondá Lándory elé sietve –; mi történt az anyámmal? Iszonyú lázban van, valóságos delírium. Irtóztató, amiket fantáziálva beszél! S aztán nem akar az orvossal szóba állni: azt mondja, hogy az ő baját semmi panaceák és arcanumok meg nem gyógyítják. Patkányseregről, fütyülő golyókról beszél, Orsini-bombákról, amik lábaihoz gurulnak; fiának torz alakjáról, kelevényes sebéről az arcán, s egy Lidy Carcasse-leányról, akin nincs semmi öltözet: mind azt hajtja, hogy ruházzam fel azt a saját gardróbomból, úgy hozzam elé. Nem akar semmit bevenni, nem engedi az üterét tapogatni. Az orvos piócákat rendelt neki, s ő azt mondja, hogy az ablakon ugrik ki, ha azokat eléje hozzák. És egyre önt emlegeti, önre hivatkozik, önt hívja segítségül. Jöjjön oda, kérem. Talán az ön látása lecsillapítja a delíriumát.

– Jól van, grófnő. Kérem, kegyeskedjék a grófnő szobájába vezetni.

Médea, egy szőnyegajtón át egy gardróbszobába s onnan egy körül tükörrel borított öltözőbe vezette Lándoryt, annak a kipárnázott ajtaja nyílt Sidonia grófnő hálószobájába.

Egy leernyőzött lámpa tartott mérsékelt világosságot a teremben; a kandalló tűzvilágát elfogta egy remek festésű spanyolfal. Sidonia grófnő az ágyfülke félrehúzott brokátfüggönyei mögött feküdt remek faragványú nyoszolyáján, nyugtalanul hánykódva hímzett vánkosai között.

Az ágy mellett állt mademoiselle Hermione megrémült arccal, s a lámpa előtt az orvos, az óráját nézve.

Dea grófnő bemutatta a két urat egymásnak.

– Monsieur Goncourt, professzor, monsieur Lándory, házunk jó barátja.

Üdvözölték egymást.

– A beteg az ön nevét hangoztatja ismételve – mondá az orvos. – Megfoghatatlan kórtünetek! Az ütér egészen normális, a lélegzetvétel szabályszerű, a pulzométer 37 hőfokot mutat, és mégis a leghevenyebb typhosus delírium tünetei: hagymázos víziók, üldözési mánia: futási ösztön, erotikus gerjedelmek és ami a legszélsőbb indicium: a patkánylátás! Nekem nem akar semmit megmondani. Csak azt hajtja, hogy kérdezzük öntől, mi baja.

– Nincs semmi félelmes baja a grófnőnek – mondá Lándory –, bizonyosan meghűtötte magát a nagy záporban, s ezt majd egy kis grippe-pel fogja beváltani; a bűzhödt levegőben, ahol időzött, valószínűleg erős migrént szerzett magának, amivel majd holnap reggelig szenvedni fog, akkor elmúlik magától, ha egyszer kialussza magát. Nem kell neki egyéb egy csésze teánál. Azt is ki fogja ugyan majd hányni; de aztán megkönnyebbül tőle. Ismerem én már az ilyest.

– De hát a rémképek? A patkánylátás?

– Nem rémképek azok, professzor úr. Azokat a grófnő mind élő szemmel látta, s ha valakinek a széke alatt háromezer patkány futott keresztül, nem lehet tőle rossz néven venni, ha még most is folyvást patkányokat lát maga előtt.

A doktor mégiscsak írt valami receptet a grófnő számára. Azt Hermione vette el, s kivitte, hogy érvényesíttesse.

A doktor aztán elmondta az utasításokat Lándorynak (csakugyan valami házibarátnak nézte), hogy mint kell a beteggel bánni.

– Tudok mindent – monda Bertalan –, több évig voltam én betegápoló.

A doktor megígérte, hogy éjfél után megint eljön.

Sidonia grófnő, amint Lándory a szobába lépett, sokkal csillapultabbá lett: a lázas vacogása megszűnt, a görcsei elenyésztek, a lábait ki tudta nyújtani egyenesen.

Lándory odalépett a fekhelyéhez, s a tenyerét odatette a grófnő homlokára.

Sidonia arra lehunyta szemeit, az arca megnyúlt, az ajkai félig szétnyíltak; a lélegzete meglassúdott, s nemsokára elaludt.

Médea elámulva mondá Lándorynak:

– Az ön kezében magnetikus erő van. Elaltatta az anyámat.

– Nincs biz az én kezemben semmi csodaerő! Hanem a grófnő elaludt, mert ki van fáradva, az idegei kimerülve.

– Hát nem szenvedett igazán?

– Az nem volt testi szenvedés.

– Hát mi volt?

– Az a psychiátriába vág; s én azzal, megvallom, hogy nem foglalkozom. Az utolsó órák élményei, azt hiszem, hogy a legerősebb idegeket is megtámadták volna. Amiket az orvos és a grófnő környezői, mint delíriumban ábrált rémeket hallottak tőle elmondatni: mind szemmel látott tények voltak.

– Hogyan? A patkányáradat a katakombákban? A küzdő rémalakok? A feje fölött elfütyülő golyók?

– Azok mind közvetlen tapasztalatok.

– És mostohafiának torzképe? A sebhelyes arc?

– Azt mind látta.

– És a dinamitbombák, amiknek egyike az ő lábaihoz gurult? – Az mind valóság.

– Hát az a leány, akiről letépték a ruhákat, mind, az utolsó foszlányig, s ki az ő karjai közé veté magát?

– Az most is itt van az udvaron. Ott kucorog egy szögletben, az én köpenyembe burkolózva. Lidy Carcasse. S a grófnő nagy háladatosságot fog vele gyakorolni, ha felöltözteti őt, mert ennek köszönheti legelébb, hogy Lyonel grófot a tüzérek össze nem kaszabolták rögtönözve. A bombahajigálókkal igen röviden szoktak elbánni. Ha a Lidy Carcasse rá nem ismer: darabokra vágják.

– De hát „mi” az a Lidy Carcasse?

– Azt ne tudakolja a grófnő. Hanem adasson rá inget, szoknyát; de ne a sajátjából, mert az annak hosszú lesz; inkább a szobaleányától.

– Tehát Lyonelt mentették meg?

– Annak a betege most a grófnő. Majd reggelig kialussza. Szokott női baj az egész.

– Megbocsát ön, hogy idekérettem?

– Hívatlanul is jelentkeztem volna. Nehány búcsúszóval megköszönni a szíves vendéglátást. Holnap elköltözöm innen.

– Ah! Ön elhagyja házunkat?

– Ami itt tartott, az be van fejezve. Most nekem a magam feladata után kell látnom. Én nem azért jöttem Párizsba, hogy itt rémdrámákat segítsek komponálni, hanem hogy egy hivatalos eljárást kerékvágásba hozzak. Tudni fogja a grófnő, hogy megholt nem atyjának a vagyona le van foglalva a Lis Blanc család igénypere miatt. Ezen vagyon megmentett része nőm által jótékony célra van hagyományozva. Nekem ki kell eszközölnöm, hogy a lefoglalás meg legyen szüntetve.

– Azt hiszem, hogy ez könnyen fog menni.

– Nehezebben, mint képzelnők. Azt hiszem, Seigniers-ben, a prefektúránál van fennakadva az ügy, oda kell mennem, utánanézni.

Médea lesüté a szempilláit, s kevés vártatva könnyebbült sóhajjal mondá:

– Jól teszi ön, ha itt hágy bennünket.

– Tartok tőle, hogy még egyszer alkalmatlankodnom kell.

– Mindenkor szívesen lesz ön látva nálunk.

– Még egy kérdést, grófnő. Elbeszélt a grófnő ön előtt mindent, ami a múlt órákban vele történt?

– Amikről én azt hittem, hogy az mind fantazmagória! Mindent elmondott.

– Azt is, amit Lyonel gróffal beszélt?

– Igen.

– Azt is elmondta, amit a gyémántokról beszélt neki?

– A gyémántokról? Nem. Arról nem szólt semmit.

– Hogy a Lis Blanc gyémántokat el szándékozik adni, s azoknak az árából földbirtokot vásárolni Erdélyben, a grófnő atyai jószága mellett, s aztán elhagyják Franciaországot, s oda költöznek át.

Erre a szóra Médea arca, mely kezdett már átmelegülni, ismét azt az északfényszerű, ijesztő hideg ragyogást vette fel.

A szemei oly visszataszítóan meredtek aláfelé, ajkai oly lárvaszerűleg tágultak ki a szegleteiken, orrcimpái csak úgy fújtattak az indulatos lüktetéstől.

– Igen? Azt mondá? – lihegé hullámzó kebellel.

Lándory nem nézett az arcára, félrefordítá a fejét.

Aztán kevésvártatva azt mondá Deának:

– Majd ha a grófnő egészen magához tér, szíveskedjék ön vele közölni, miszerint valamennyi európai hatalmasság megtagadta a commune vezetőitől a menedékjogot. Belgium kezdeményezte. Európában egynek sincsen maradása.

Médea arcán valami csodálatos mosoly vonult végig.

Nem szólt rá semmit.

És Bertalan most sem nézett az arcára, hanem azért tudta jól, hogy mikor torzult el Deának az arca, s mikor mosolyodott el.

Hermione érkezett meg a gyógyszerrel.

– Isten önnel, grófnő. Jó éjszakát.

– Jól teszi ön, ha elhágy bennünket – suttogá még egyszer Médea, kezét nyújtva a távozónak.

A „szükséges semmi”

Szép mulatság az, amit magyarul úgy hínak, hogy „Ponciustól Pilátushoz való szaladgálás”. Akinek valaha pörös ügye volt, annak nem szükséges a műszaki szótárban keresgélni, hogy ennek a szónak az értelmét megtalálja.

Lándory már korábban hozzáfogott (amint Párizsba megérkezett), hogy a Lis Blanc – contra Traumhold ügyben a felmentő bírói határozatot megkapja. Az ám!

De nem olyan könnyű munka ám az, mint egy ötfelvonásos drámát megírni!

Legelőször is rajta ült a processzuson két ügyvéd: a Lis Blanc grófnőé és a De L’Aisne marquis-é.

Márpedig könnyebb volt Orpheusnak a feleségét kimuzsikálni az orcusból, könnyebb volt Jónás prófétának kiszabadulni a cethalból, sőt emberileg lehetségesebb volt Pompejit kiásni a lávaréteg alól, mint egy processzust, aminek a két végét két prókátor fogja, kiördögidézni.

Mind a kettő úgy megkötözte a másik félnek a kezeit protestációkkal és ellenprotestációkkal, óvásokkal és sequestrumokkal, hogy egyik sem tehetett semmit.

…tekintettel arra, hogy még nincs bebizonyítva, miszerint Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan azonos-e Raoul Ripaille communard-ral…

…tekintettel arra, hogy ha azonossága bebizonyul, s Raoul Ripaille személyében Lis Blanc Lyonel gróf testi vagy polgári halált fog szenvedni, s ez esetben De L’Aisne Alfréd marquis-ra száll át a Lis Blanc-örökség s vele együtt a felperesi jogcím a Traumholdügyben…

…tekintettel arra, hogy ha nem azonosul Raoul Ripaille communard Lis Blanc Lyonel gróffal, akkor kérdés támad, hogy Lis Blanc Lyonel gróf valósággal él-e? Egzisztál-e? Testi lételének örvendez-e?

… tekintettel arra, hogy ennek evidenssé tételére múlhatatlanul szükséges Lis Blanc Lyonel grófnak edictaliter való megcitáltatása egy esztendő és egy nap alatt való megjelenésre…

…tekintettel arra, hogy ha Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan azonos lesz Raoul Ripaille communard-ral, és csakugyan száműzetésre változtattatik át a büntetése, a törvényes gondnokság a testamentom értelmében ab instantia az özvegy grófnőt fogja-e megilletni, vagy ex officio a szenátus helybenhagyásával, mint született pairnek a legközelebbi agnatus rendeltetik ki kurátorává?

Hát ennek a sok tekintetnek véget vetett a Tombeau d’Izoard-i jelenet, amely által konstatálva lett, hogy Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan egy és ugyanazon személy Raoul Ripaille communardral, hogy csakugyan él, s nem halattatik meg; mármost csak az a kérdés, ki lesz hát a kiskorú és száműzött Lyonelnek a törvényes gondnoka, a mostohaanyja-e, vagy a nagybátyja?

Erre felelhet meg a seigniers-i alprefektúra.

Lándory bírt annyi természetrajzi ismerettel, hogy egy seigniers-i souspréfet gyorsaságához képest a csigabiga valóságos villámtelegráf, annálfogva felhagyott a hivatalszobák ajtaja előtti lábpokrócok koptatásával, s maga felült a gyorsvonatra, és leszáguldott a kies tájékú Seigniers-be. Este indult, reggelre odaért, azt hitte, hogy másik este megint vissza fog térhetni.

A souspréfet urat ott várta, amíg megérkezett, az iroda előtermében.

Boisgoberry úr nagyon örült, hogy a kedves barátját újra láthatja. Bevitte a dolgozószobájába, s addig el sem hagyta kezdeni a mondókáját, amíg meg nem invitálta.

– Legyen szerencsém egy kis barátságos ebédre – az én kis tuskulánumomban. Négy órakor ebédelünk – falusiasan! Érte fogok önnek menni kocsival; várjon rám a vendéglőben.

Lándory megköszönte szépen a meghívást; s aztán egyenesen rátért a sürgetett ügyre. Küldjék el már azt a szükséges dokumentumot a Lis Blanc-ügyben.

Boisgoberry úr azt a megmaradt üstökét tépte mérgében.

– Mit akar ön, uram? Hiszen már háromszor elküldtem, háromszor visszaküldték!

– Hogy lehetett ez?

– Hát legelőször is mikor ez az én clerc-em megcsinálja az írást, kapja magát, a régi császárság alatti papier timbrét használja hozzá; ami már használaton kívül van helyezve. Persze hogy nem fogadták el. Visszaküldték, s fizettettek velem huszonöt frank bírságot, s kaptam egy megintést, hogy felhagyjak a napóleoni velleitásokkal. Másodszor aztán a köztársaság bélyegével állíttatik ki az okirat, akkor meg (látott már ilyet?) ez az ügyetlen, kétbalkezű ember elmulasztja a most már Párizsban lakó grófnő névaláírását az ottani közjegyzővel hitelesíttetni, hanem ő maga hitelesíti. Ezért megint visszaküldték az okiratot, s én kaptam egy nagy orrot; és egy hivatalos figyelmeztetést, hogy a távollevő aláírásának hitelesítése egyértelmű a hamisítással. – Végre aztán harmadszorra minden egészen szabályszerűleg elkészült: ennek a szerencsétlennek csak a címet kellett az okiratra ráírni. S tudja ön, mit tett vele? „cour d’assies”-hez címezte az okiratot; azt gondolta: ez is criminalitás. Onnan aztán nem írtak rá semmit, csak úgy küldték vissza, a két szegletét behajtva az írásnak. Tetszik tudni: az ilyen hivatalos okmányon a behajtott két szeglet annyit jelent napkeleti virágnyelven, hogy „szamárfül”.

– Tudom.

– Eszerint énnekem ennél a históriánál volt eddigelé huszonöt frank kiadásom, s egy nagy orr meg két szamárfül bevételem.

– De hisz az ön clerc-je akkor egy nagyon korlátolt tehetségű hivatalnok.

– Mintaképe az ostobaságnak. Ha mozsárban összetörik, sem tudja az esztendő tizenkét hónapját úgy elmondani, hogy egyet-kettőt ki ne hagyjon belőle.

– De hát hogy tűr ön ily mihaszna embert maga mellett?

– Hja, uram, azt ön nem érti. Azt csak mi tudjuk „itten”. Ez az ember egy szükséges semmi.

– Ah! Ez csakugyan új fogalom előttem.

– Az én találmányom a műszó. Megmagyarázom önnek a dolgot. Van egy hatalmas protektor, aki „minden”. És még ezenfölül „férj” is. Még egészen élete delén levő férfiú, tele villanyossággal. életörömmel. A feleség szintén igen kitűnő tulajdonságokkal bíró hölgy, aki ellen csak az az egy kifogása lehet, hogy nem akar borotválkozni.

– Ki? Az asszony?

– Az ám.

– Hát egy kis pehely van az állán? No, azért még nagyon tiszteletreméltó lehet.

– Hiszen nagyon is tiszteletreméltó. – Volt azonban egy közös gyámleányuk: egy valóságos megenni való csemege. Tökéletes őszibarack! A magas állású úrnak nagy tekintélye, világ előtti állása nem engedi azt, hogy a felesége nevelt leányát elcsábítsa; ezt a világ nem bocsátaná meg neki: a prépost exkommunikálná, a felesége kitépné a haját. Ekkor hoz a jó sors eléje egy ilyen szükséges semmit. Egy ifjú urat, aki minden vizsgán keresztülbukott, és végre hivatalt keres. Kap egy helyett kettőt. Lesz belőle clerc és férj. Nem kívánnak tőle egyebet, csak azt, hogy ugyanabban az időben, ugyanazon hivatalban ne legyen jelen, amelyben a magas protektora. Ennek a fickónak a legjobb dolga van a világon. Jól eszik, jól iszik, lovat tart, kávéházba jár, megsétáltatja a felesége selyemszoknyáját a glacis-n, felemelt fővel áll meg a marchande de modes kirakata előtt; nem fél az árjegyzékektől, eljár vadászni, amikor „kell” és a hivatalba, amikor „nem kell” ott lövi a nyulakat, itt a bakokat. A protektora mindent elvégez helyette. Ilyen a „szükséges semmi”.

Boisgoberry úr jóízűen nevetett ezen a sikerült előadáson. Lándory nem osztotta a jókedvét, annak valami jutott az eszébe.

– S hát ön nem tud ettől az embertől megszabadulni?

– Nem lehet. Igen hatalmas protektora van.

– S ön nem mer e hatalmas úrral szembeszállni.

– Tudja ön? Nekem igen kedves, benső jó barátom.

– Hát én nem bánom, de mi lesz mármost a Lis Blanc-féle okirattal?

– Azt most negyedszer én magam fogom megírni, nem bízom többé az ifjú úrra. Tessék önnek addig azalatt megtekinteni a város nevezetességeit. Délutánra készen lesz. Négy óra tájon felkeresem önt a vendéglői szállásán, s aztán elviszem magammal kocsin az én tuskulánumomba, kedélyesen megebédelünk, ön meg az esti vonattal visszamehet Párizsba.

Hiszen ez nagyon kedves ember – mondá magában Lándory, mikor elhagyta a prefektúrát. Nálunk aligha tenné meg egy alispán, hogy az aljegyzője által elrontott protocollumokat maga újra írogassa.

Aztán elment a várost bekóborolni, meg a szép népligetet.

Mikor a három órát harangozták, visszafordult a városba.

Amint a souspréfet házának a kapuja elé ért, eszébe jutott, hogy egészen megfelel az illem szabályainak, ha a meghívott vendég korábban látogatást tesz, s tiszteletét bemutatja a háziasszonynak.

A concierge azt a felvilágosítást adta a jövevénynek, hogy a souspréfet úr még nincs itthon, a hivatalban van, de a madame „elfogad”.

Bebocsáttatá magát a lépcsőház rácsajtaján, aztán beküldte a névjegyét.

Arra az inas bevezette az elegáns szalonba, ahová nehány perc múlva kijött az oldalszobából a háziasszonyság.

Egészen a kor divatja szerint volt öltözve, ami nem vált előnyére. Kissé nagyon el volt testesedve.

A rendes divattól csak a főkötőjének az alakja ütött el. Valami kalapforma volt az, melynek széles szalagja az álla alatt keresztülkötve, azt csipkés csokrával egészen eltakarta.

Hanem azért Lándory inkvizítori szemeit nem csalták meg a szalagok. Észrevette, hogy azok valamit rejtegetnek, ami a férfiarcnak szokott kiváltságos dísze lenni.

Kezdett az a sejtelme támadni, hogy ő most aligha jó helyre jött. A társalgást a rendes, szokásos szólamformák kerékvágásba hozták. Lándory világért sem hozta volna elő az ebédre hívást. Az asszonyság maga említé fel sajnálkozva, hogy monsieur csak éjfél után fog hazatérni, pénteken a prépostnál ebédel, s aztán bésigue-t játszanak hárman a maire-rel. Amint aztán végre megállapodtak abban, hogy holnap mindenesetre jó idő lesz, Lándory vette a kalapját, s iparkodott háttal kifelé megtalálni az ajtót.

Amint a hotelbe megérkezett, már ott találta Boisgoberry urat. A kabriolet ott állt a kapu alatt.

– Éppen önnek a házából jövök – mondá a souspréfet-nek. – Tisztelegtem az asszonyságnál.

Boisgoberry úr a falnak esett ijedtében.

– Ön szerencsétlen bolgár sheik! Csak nem mondta ön el a feleségemnek, hogy önt ebédre hívtam? Hisz nem a házamhoz hívtam önt, hanem a tuskulánumomba!

– Nem! Annyira bolgár nem vagyok, hogy ajtóstól rohanjak be a házba. Kivált miután tudom, hogy pénteken ön a prépost úrnál szokott ebédelni!

– Chut! Ej, ej! De veszedelmes az ilyen gondolatolvasó emberrel összeakadni! No, hát vegye ön fel a paleot-ját és menjünk. Nem szabad a háziasszonyt megvárakoztatni.

(Tehát háziasszony is van a tuskulánumban?)

A cabriolet (világos kerülővel) a népkert felé vitte az urakat; ott egy csinos kis házikó előtt megállapodott. Boisgoberry úr utasításba adta a kocsisnak, hogy csak menjen vissza a remizbe; aztán este nyolc órára ismét jöjjön vissza, az „urat” a vasútra fogja szállítani.

– Készen van az okiratunk? – kérdezé Lándory.

– Mind készen van. Csak a tanúk aláírását kell még a jegyzőnek hitelesíteni. Egész nap nem jött oda a gazfickó a hivatalba. Nem tudtam felhajhásztatni.

– Hátha estig nem kerül elő?

– Bizonyosan előkerül. Tessék megnyugodni.

Azzal a rácsajtóhoz ment, s meghúzta a csengettyűt. A házikó előtt kis kertecske volt, ciprusbokrokkal és télizöld gúlákkal. A csöngetésre magától felnyílt az ajtó. Azt Boisgoberry úr ismét betette maga után, midőn vendégével együtt belülkerültek, s aztán karon fogva vezeté azt fel a vas csigalépcsőn a házikó emeletébe. Ott egy szobacicus jött eléjük, aki elvette a kabátjaikat, esernyőiket, s azzal a souspréfet úr minden bejelentés nélkül ajtót nyitott a vendége előtt az elfogadóterembe.

Az igen csinosan volt berendezve altdeutsch stylben, az ablakok ólomba foglalt színes üvegből. Természetesen minden utánzat.

– Csak minden teketória nélkül, kedves barátom! – biztatá a vendéget a souspréfet. – Csak sans façon! Egészen itthon vagyunk. Menjünk a háziasszonykához.

Lándorynak feltűnt az, hogy nem a háziasszony jön a vendégeit elfogadni, hanem azok törnek be az ő szobájába. Ez nagyon is patriarchális szokás.

A szobájában találtak rá, ahol Boisgoberry úr bemutatá őket egymásnak: „Monsieur Bartholomée de Lándory, grand inquisiteur du tribunal austro-hongrois. – Az én kis keresztleányom”.

A souspréfet úr keresztleánya csinos kis asszonyka volt, finom, halványpiros arccal; igen nagy, dióbarna szemekkel, karcsú, nyúlánk termettel; gyermetegen leeresztett, sötétszőke hajjal. Csupa szelídség és szemérmes alázat. Látszik rajta a kisvárosi jó nevelés.

Éppen munkában volt. Kék és piros selyemből, aztán meg arany és ezüst fonalakból s gyöngyökből horgacsolt egy házisipkát, amire szemérmesen megjegyzé, hogy az meglepetésül készül „a férjem nevenapjára”.

Aztán bocsánatot kért a vendég uraktól, hogy a férje még nincs itthon; iszonyú sok megbízatása van: egész nap dologban jár, de az ebéd órájára pontban itthon lesz. Még sohasem váratott magára az elnézett „quart d’heure de grâce”-ig sem.

Ez tehát nagyon derék férj lehet!

Aztán csak folytatta a gyöngyszemek tűhegyre szedését, nem feszélyeztetve magát a vendégek jelenléte által.

Lándory megkísérlé egyről-másról beszélgetést kezdeni vele: de minden „échec”-et vallott. Ha azt kérdezte tőle, hogy olvasta-e Hugo Victor „La légende des siècles” jét, a souspréfet közbekiáltott: „Hűh! Hogy olvasna az én kersztleányom ilyen rettentő dolgokat!” Kisült, hogy még regényt sem olvasott soha, és színházba nem jár: csak a „passiójátékokra”. Ellenben festeni tud, de csak virágot- olajnyomatú minták után; a férje szobájának a díszítésére. Azután a madarakról kezdett el vele beszélni Lándory, meglátva egy rézkalitban két kis hangtalan, egzotikus pintyet. Ez a tárgy is csak a férjhez vezetett vissza: az nem tűri az éneklő madarakat, mert felzavarják az álmából. Ha pedig a lábainál doromboló angóra cicára vitte át a beszélgetést, az is csak arra vált be, hogy a cicának csak addig szabad a szobában lenni, amíg a férj távol van: mert az még a macskára is féltékeny.

–