HATODIK FEJEZET
Circe

II. Frigyesnek sokkal több gondot szerzett az osztrák-magyar seregek betörése Franciaországba, mint XV. Lajosnak.

Közte és Mária Terézia között békekötés volt. De hiszen arra való a diplomácia, hogy ahol békesség van, azt elrontsa.

Az ürügy megvolt. Mária Terézia a szegény német császár lába alól kihúzta a földet; egész Bajorországot kezében tartá. Márpedig az illendő dolog, hogy aki egyszer német császár, annak valami birtoka legyen is a német földön: tiszteletbeli császár nem lehet az ember!

Aztán élni is csak kell valamiből, egy császár nem telelhetett ki csupa díszlakomákból.

Evégett II. Frigyes követe sürgető előterjesztéseket tett Mária Teréziánál, különösen a Trenk pandúrhadának kegyetlen hadviselése miatt. A férfilelkű asszonynál azonban a legyőzött ellenség számára nem volt irgalom.

Mária Terézia szóba sem állt a burkus követtel, sőt mikor az már nagyon követelő kezdett lenni, az udvari bolondját utasítá, hogy fizesse ki őt aprópénzzel.

A királynő tréfamestere egy kálvinista peregrinus diák volt, akinek furfangjait megörökíté a krónika.

Áron diák a porosz követnek ezt a példát mesélte el szép hegedűszóban. (Mikor tudniillik azt a Trenk Ferenc kegyetlenkedései fölött lamentált.)

– Tudod, komám: egyszer egy parasztot megtámadott az utcán a földesúrnak a sinkoránja. A parasztnál vasvilla volt, s ezzel olyan erősen védelmezte magát, hogy a molosszus kutyát agyonszúrta. Nagyon megharagudott ezért a földesúr: „Hát, ebadta! Nem tudtad magadat a kutyám ellen a vasvillád nyelével védelmezni?” „Azt tevém lesz, nemes uram, bizonnyal – monda a paraszt –, ha a te kutyád is a farkával akart volna megharapni.”

A mese nagyon érthető volt.

Megharagudott-e ezért II. Frigyes? Az nem bizonyos, Trenk Frigyes azt állítja, hogy felindult. A nagy király azonban nagy színész is volt. Környezete előtt azt a szerepet játszotta, hogy ő lelke hajlamai ellenére, a királynő kíméletlensége által kényszeríttetik újból fegyverhez nyúlni. Pedig már akkor alá volt írva a titkos szerződése egyfelől a francia királlyal, másfelől a német császárral, mely szerződés pontozatai szerint, amíg a francia hadsereg az Elzászba betört osztrák-magyar deréksereget megtámadja és megveri, II. Frigyes bevonul Csehországba, azt elfoglalja, s felét magának megtartja, felét Bajorországhoz csatolja, ahová az elűzött császárt visszahelyezi lesz.

Ő azután tudott utasítást adni a franciáknak.

Ahol magyar seregekkel állnak szemközt, ne várják be a támadást, hanem ők előzzék meg azokat rohammal.

Egy szeptemberi reggelen valamennyi főtisztet felhívatott magához Frigyes király Potsdamba. Igen jól tudta előttük adni a skrupulózus filozófust, akit a fátum hatalma ismét a fegyverre appellálni kényszerít. Az igazi oka a háború újból megkezdésére azonban leginkább az volt, hogy Mária Teréziának főhadserege túl járt a Rajnán, s a királynő a békekötésben bízva, saját országát csaknem védtelenül hagyta.

Frigyes királynak Prágáig való előnyomulása inkább sétajárásnak mondható, mint hadjáratnak. Senki sem állt az útjában. Szászország kedélyesen ajtót, kaput nyitott előtte.

II. Frigyes a hadüzenet után tizednapra Prága előtt állt három hadtestével: a negyedik, Schwerin hadteste, egy nappal később érkezett meg Szilézia felől a Moldva túlsó oldalán.

Prágát Harsch osztrák tábornok tartá megszállva tizennyolcezernyi hadsereggel.

Ez a név is egyike a korszak nevezetességeinek.

Ha mai napság egy operett librettistája egy ilyen generálist próbálna színpadra hozni, a kritika agyonverné érte.

Először is azt tette, hogy a franciák által a tavalyi nagy, nyakra-főre retirálásban ott feledett hajóhidat szépen otthagyta az érkező burkusoknak. Azok különben kénytelenek lettek volna hetekig várni, amíg a pontonjaik utánuk érkeznek. Így azonban a kész hidat maguk előtt találva, azon menten keresztülköltözének, s Prágát körülfogták.

Azután azt a zsenialitást követte el Harsch generális, hogy a várost uraló Ziska-hegy fellegvárába csupán negyven horvát határőrt helyezett el. Ezt a veszedelmes állást kellett volna teljes erőfeszítéssel megvédelmeznie.

Így azonban az a negyven granicsár éppen csak arra volt jó, hogy a porosz gránátosok előtt leeressze a felvonóhidat, nehogy azok létrákon legyenek kénytelenek a falakra felmászni.

Akkor azután Frigyes király ugyanebből a Ziska-hegyi várból kezdé el lövetni Prágát.

Harsch generális persze oda föl a magasba nem tudott lövetni: hát csak tűrte egy darabig a mulatságot. Mikor aztán megsokallta az ágyúzást, tizenkét napi követésre méltó keresztényi türelem után, akkor elővette a legjobbik eszét és kapitulált. Tizennyolcezer ember lerakta a puskát anélkül, hogy annak a hangjában gyönyörködött volna. Soha országot olcsóbb áron nem vettek, mint Frigyes király ezúttal Bohémiát.

A cseh főurak és polgárok siettek lábaihoz rakni hódolataikat.

Csakhogy ezzel még nem volt a háborúnak vége.

Az a rendkívüli és hihetetlenséggel határos fordulat következett be, hogy amint Károly főherceg és Nádasdy meghallották, hogy Frigyes király betört Csehországba, nem kérdezték meg előbb a bécsi főhaditanácstól, hogy mit csináljanak, hanem rögtön visszafordultak, átkeltek a Rajnán, s olyan gyorsan, ahogy mentek, vissza is tértek Bajorországon át Csehországba. Elöl sietett Trenk Ferenc a pandúrjaival.

És Noailles herceg, akinek a francia hadsereggel sakkban kellett volna tartani Károly főherceg seregét, igazi művelt franciához illő udvariassággal engedte neki, hogy magát rekomendálva hazatérjen.

Trenk Frigyes nagy kegyében állt ekkor II. Frigyes királynak. Most is, mint azelőtt Berlinben és Charlottenburgban, a királlyal egy asztalnál étkezett. Ahogy amott részesült lúdmájpástétomokban, úgy szelte meg itt a királlyal ugyanazt a pumpernikkelt (a dercekenyér legkomiszabb fajtáját).

II. Frigyes otthon tudott gourmand lenni: válogatós volt a borokban, s a szakácsának utasításokat adott; a táborozás alatt pedig ette azt a rosszul sült kenyeret, amit a közkatonája, sütötte hozzá maga a szalonnát a bivouac tüze mellett, hált a puszta földön, feje alatt egy kéve zsuppal. S legfeljebb rámordult a közkatonára, aki a feje alól kihúzta a szalmát: „Te fickó! Nekem is hagyj valamit!”

Ezért imádták is a katonái.

Hetekig nem váltott öltönyt, s a lábáról le nem húzta a csizmát. Nagy sárban leszállt a lováról, s együtt gyalogolt a latyakban a gránátosaival.

Trenk Frigyes hű követője volt a mesterének. Neki is bő lakomája volt a földbe fagyott répa, amit a parasztok a mezőn feledtek.

És nemsokára bőséges alkalmuk nyílt a koplalásra.

Megérkezett nagy lóhalálában Trenk a pandúrjaival, az „örök” Nádasdy a magyar huszárjaival, s ettől fogva a diadalmas porosz hadsereg maga lett körülzárva.

Nem jöttek azok ütközetet állni, csak éppen az élelmiszereiket fogdosták el a poroszoknak.

A katona még csak kiállja a koplalást, de a ló elpusztul, ha szénát, abrakot nem kap.

A hatalmas porosz sereg hat hét alatt negyvenkétezer embert veszített a soraiból, anélkül, hogy egy ágyúlövést hallott volna. Elhordta őket az éhség és a tábori nyavalya. A legtöbb átszökött az ellenséghez, ahol volt mit enni.

Utoljára a „rettenetes Trenk” átvádolt a zajló Elba folyón Pardubicig, s a poroszoknak minden felhalmozott széna- és szalmakészletét felgyújtotta. Ezzel az ínség a végső fokra hágott a táborban.

A pardubici takarmányhalmaz megsemmisítése után Frigyes király is kénytelen volt a barbár módszerhez folyamodni: erőszakos rekvirálás útján beszerezni a szénát, zabot.

Csakhogy érteni kell ahhoz! Nem oly könnyű az a rablás, mint ahogy az excellenciás urak gondolják. Annak akadémiája van. A burkusok pedig elemi ismeretekkel sem bírtak e magas szaktudományban. Valahányszor szénázó csapatot küldött a király a vidékre, az mind egy lábig odaveszett: hírmondó sem került vissza belőle. Azokat Trenk pandúrjai levágták. Lopni nehéz, de tolvajoktól lopni, az igazán nehéz.

Egyszer aztán, mikor annyira ment az ínség a táborban, hogy a király lovának is csak komiszkenyeret tudtak adni abrak helyett, azt mondta Trenk Frigyes: „No, most én megyek ki szénázni, majd megmutatom én, hogy mi annak a módja!” – A király felszabadította rá.

Frigyes kiválasztott maga mellé ötven derék sziléziai huszárt és huszonöt gyalog vadászt, s azokkal kora hajnalban nekivágott a széles világnak, jó szerencsére.

De félnapi járóra Prága körül nem talált Trenk Frigyes se egy tanyát, se egy majorlakot, amelyiknek teteje lett volna. Ott már mind a másik Trenk járt, s az mindent fölégetett; még a kutakat is behányatta.

Még beljebb kellett hatolnia kis csapatnak, étlen-szomjan.

Ha nyár lett volna, legalább a lovak egyet haraphattak volna a fűből: de tél volt, hó fedte a mezőt.

Végre, amint egy erdőből kibukkantak, nagy örömükre egy szép dombtetőn egy kolostort pillantanak meg, s túl a dombon egy csinos, rendezett falut, s annak a szélében egy urasági kastélyt. A kastélynak vörös teteje volt, középen tornyocskával, mögötte szép nagy park, körülpalánkozva: biztató jelenség volt, hogy a kémény füstöl. Ott sütnek-főznek.

Trenk Frigyes úgy osztá fel a csapatját, hogy az ötven huszár tegyen látogatást a klastromban, s ami áldást a barátoktól beszerezhet, azt hozza el magával; ő maga pedig a huszonöt vadásszal meglepi az urasági kastélyt. A parasztoktól nem lehet tartani, azok félnek a puskától.

Könnyű volt a kastélyba a bevonulás: nyitva volt a kapu. Az udvaron ácsorgott a sáfár. Azzal nagy hirtelen megértette Trenk Frigyes, hogy miért jött. Szénát, szalmát akar vinni a király serege számára. Utalványt ad róla, bármi áron adják. A sáfár azt mondta, hogy igen szívesen adják: van széna is, szalma is elég, szekér is áll a fészerben, valami tíz, amire felrakhatják: de hozzávaló forspont nincsen. A magyarok minden lovat elvittek. Egyebet nem bántottak. Ez a kastély és az uradalom Sch…in grófé, aki maga is az osztrák hadseregnél szolgál, generális rangban.

Ez már derék fogás! Egy osztrák tábornok kazlából húzni a szénát. Frigyes rögtön nekiállította a vadászait, hogy a szénaraktárból nagy gyorsan rakják meg a szekereket: majd azután szétnézhetnek, hogy a maguk számára is kapjanak valami harapnivalót. Első a ló, azután az ember.

Maga is éhes volt pedig, huszonnégy órai koplalás után. Amíg a vadászok a szénával bajlódtak, ő maga felrontott a kastélyba.

Elvadul az ember erkölcse a háborúban. Ez a finom gavallér az egyik kezében a kivont kardját, a másikban a felhúzott sárkányú pisztolyát tartva, vágásra, lövésre készen, csörtetett be az idegen úrilakba.

A kastély a régi patriarkális modorban épült, magas földszintre; a tágas, nagy pitvarból egyenesen a konyhába kellett lépnie, onnan nyíltak az ajtók az urak és vendégek szobáiba.

A bástyányi nagy tűzhelyen hatalmas parázshalom izzott, s ennek a tüzénél forgatott egy fehér sipkás, vén szakács egy nyársra húzott ludat. Egy szép pirosra megsütött ludat, aminek a zsírja az alatta levő serpenyőbe csöpögött.

A sültnek a szaga felütötte a berohanó katonának az orrát. Két hét óta nem volt már egy falat hús a szájában.

Az ember vademberré lesz a tábori életben. Kannibáli ösztönök nőnek fel benne, mint a megivott víziborjú.

Odarohant a tűzhelyhez.

– Ide azzal a lúddal! – ordítá a szakácsra. S nem várna a kapitulációt, kikapta annak a kezéből. Pedig adta volna az önként is, agyonrémülve a mellére szegezett pisztolytól.

S minthogy három keze nincs az embernek, Trenk Frigyes, hogy a nyársot is meg a pisztolyt is tarthassa, kénytelen volt a kivont kardját a foga közé szorítani.

Szép figura lehetett.

Egy ezüst mellvértes óriás, egyik kezében pisztollyal, másikban egy sült lúdba mártott nyárssal, fogai közt egy éles karddal.

Rohant a prédájával a legelső oldalajtó felé.

Mi volt a szándéka?

Hát az, hogy megegye az egész sült ludat. Egyedül maga, úgy, hogy a katonái észre ne vegyék; meg ne kelljen velük osztani.

Ah, egy kiéhezett fiatal gyomor nem ismeri a lovagiasságot, a pajtásságot. Az ember olyan szép állat ilyenkor, mint a farkas.

Az első szobában, amelybe Frigyes berontott, butító sötétség volt: az ablaktáblák mind be voltak zárva. Hanem egy oldalajtó függönye mögül valami zöldes világosság szűrődött át, hosszú sugárküllőt vetve a sötét szobába. Frigyes odasietett, s a sültlidas vasnyárs hegyével félretolta a nehéz brokátfüggönyt.

Ott aztán megtorpant: a lélegzete is elállt a bámulattól.

Egy hosszú terem nyílt meg előtte, gazdag rokokó bútorzattal, mely mélységében egy alkóvban záródott. Szemközt egyetlen magas ablak vetett világot a szobába, ólomba körített zöld és sárga talpüvegeken át. A kerevet előtt egy selyemdamaszttal terített sárkánylábú asztal állt, azon pástétom, sütemény, déligyümölcs ezüsttálakon; hosszú nyakú palackok, illatgőzölgő puncsos üst. Ínyenc lakoma!

De nem ez a látvány:, állítá meg helyében a szilaj hadfit, hanem valami más.

A fülke szétnyílt kárpitja közül egy női alak jött elő: éppen úgy, mint Anadyomene a habokból. A függöny tengerszín selyem volt. Mint mikor Cythere tengertajtékból megszületett. Egy tündéralak, kinek nem volt egyéb takarója, mint a nyers selyemhez színlő hosszú hajzata. Az ablak zöld világítása mellett a csábalak rózsaszínűnek látszott; de ami aranyos volt rajta, az annál aranyosabb lett.

S a hölgy, akit így megleptek, nem sikoltott fel a belépő férfi láttára, nem sietett függönyeivel eltakarni circei bájait, hanem hangosan elkacagta magát, mikor Frigyest meglátta.

Hiszen volt is rajta kacagni való! De ez a kacagás a szép, eleven szobrot még varázslóbbá tette.

Frigyes elvesztette az eszét. Van még az éhségnél is erősebb indulat. Kard, pisztoly, nyárs mind egyszerre a földre lett dobva; a lovag egy szökéssel ott termett a kacagó nő előtt, s a lábai elé térdelve, átölelte annak a termetét.

– Parbleu! Ce cuirasse me gêne – mondá a meglepett hölgy.

Perc múlva mellvért le volt dobva. Aztán a dolmány is (annak meg a zsinórja karcol). A hölgy segített.

– Ah, c’est un beau garçon! Qne vous êtes un bel homme! – hízelkedék a gyönyörű démon, s kétfelé pödörve az ifjúnak kunkora bajuszát, egy forró, őrjöngő, észrabló csókot nyomott az ajkára: „Vous dinez avec moi.”

Aztán odavonta magával a kerevetre, s tömte a kezével a szájába az ételt, itatta a kisebb-nagyobb poharakból; másik karjával átölelte a nyakát. Nem tudni, a pohár volt-e több, vagy a csók? S melyik volt az édesebb, a mámorítóbb?

Frigyesnek egy pillanatja sem volt, hogy arra a kérdésre megfelelhessen magának: vajon micsoda ez a hölgy? – Mi a magyarázata ennek az őrjöngéssel határos szenvedélynek? Talán védelmi mód ez nála, amivel a kastélyát kármentesíti a felprédálástól? Akkor nagyon sikeres stratagéma! Vagy a temperamentuma viszi ilyen rendkívüli helyzetbe? Mindez végigfutott az agyában; de nem sokat töprengett fölötte. Hadjáratban a jó szerencsét két kézzel öleli át az ember, s nem hagy semmit a pohár fenekén.

Csak sokára kérdezték meg egymástól, hogy hívnak, gyönyörűségem?

„Frigyes!”– „Miranda!”

Akkor aztán egymás fülébe suttogtak: „Ah, mon Fredrigo! Ah, mia Miranda!” Végén már olaszul beszéltek. Ez az igazi szerelem nyelve.

Egyszer csak nagy lárma támad kinn a kastélyudvaron; jajgatás, káromkodás, kardcsattogás, lódobogással vegyest.

Trenk Frigyes ekkor tért egyszerre eszéhez kettős mámorából.

– Itt az ellenség!

A hölgy hirtelen egy selyem falbalát öltött magára, s az ablakhoz futott, lenézett az udvarra.

– Magyar huszárok vannak itt! Meglepték a vadászokat – suttogá Frigyesnek.

Frigyes gyorsan felszökött helyéből, s nem keresve se vértjét, se dolmányát, a földre dobott kardjáért, pisztolyáért rohant, s futni akart.

Miranda útját állta, s a nyakába csimpajkozott.

– Hová akarsz menni?

– A katonáimhoz.

– Azokon már nem segíthetsz. Azok gúlába rakták a puskáikat az udvaron; a huszárok a szénapajtában nyomták el őket, fegyvertelenül.

– Akkor megöletem magamat. Ezt a szégyent túl nem élem.

– Legyen eszed! Én megmentelek. Vedd magadra gyorsan a dolmányod, a vérted. Itt egy rejtek, ahol az ellenség rád nem talál.

Azzal egy nagy arcképet rámástul elfordítva sarkában, amögött egy mély fülkét mutatott Frigyesnek, amelyben elrejtheti magát.

Trenk Frigyes gyanakodva nézett a hölgy szemébe.

– Siess, siess! – tuszkolta az őt a fülke felé; aközben segített neki a mellvértjét felkapcsolni.

Frigyes vonakodott.

– Ha fölfedeznek: élve nem hagyom magam elfogni. Ezzel a pisztollyal a fejemet szétzúzom.

– Te most azt hiszed, ugye, hogy én rossz démon vagyok, aki azért jöttem eléd ilyen csábalakban, azért ölelgettelek, csábítgattalak, hogy azalatt az ellenség meglepjen, hogy eláruljalak. Majd jobban megismersz később. Nem most találkozunk utoljára. Én téged enyémmé akarlak tenni. Veled együtt üdvözülni vagy elkárhozni. Csak egy óranegyedig engedelmeskedjél nekem, én megmentelek.

– Mit nekem az élet, ha a becsületem odavész. A katona becsület nélkül nem élhet.

– A becsületedet is visszaadom. Látni fogod. Vártalak. Előkészületeket tettem az elfogadásodra. Tudom, ki vagy. Szükségem van rád. Megszabadítalak.

De Frigyes mégsem engedte magát a rejtekodúba betuszkoltatni; hanem odaállt az ajtóba, kardját öklébe szorítva, elszántan, ahány ellenfél bedugja a fejét a függönyön, azt rögtön kettéhasítani.

– Ó, milyen szép vagy most – hízelkedék a tündérnő. – Igazi félisten vagy! – S bámulattal járta körül a harcrakész viadort.

Egyszer csak puskalövések hangzottak az udvaron, lódobogás, kardcsattogás, verekedő férfiak káromkodása.

Frigyes odafutott az ablakhoz, s kinézett az udvarra.

Mennyei látvány volt. Az ő huszárjai érkeztek meg: élükön a derék Norbert, a veterán strázsamester. Valaki értesítette őket a klastromban, hogy vezérük veszélyben van, s ők azonnal otthagyták a lakomázást lóra kaptak, s a válságos pillanatban megérkeztek.

A magyar huszárok pedig ugyanabba a hibába estek, amit a porosz vadászok elkövettek, hogy nem hagytak kívül őröket: azt hitték, nincs több ellenség. Lovaikról leszállva, fosztogatták a foglyul ejtett vadászokat, s mikor a sziléziai lovasok berohantak a kapun, olyan zavar támadt köztük, hogy a lovaikat sem találták. Aki lóra tudott kapni, az ki-ki a maga öklére igyekezett keresztülvágni magát az ellenségen; egy kis csapatnak sikerült is megmenekülni; de a nagyobb rész foglyul esett, azok között a csapatot vezető hadnagy. – A Kálnoky-ezredből való huszárok voltak.

E dühös küzdelmet Frigyesnek az ablakból kellett nézni. Le akart futni a katonái közé; de nem eresztették. A tündérnő a nyakába csimpajkozott, nem bírta a karjait lefejteni magáról, a lábait is akadályozta minden módon a lépésben, úgy tartá átfonva, mint egy jaguár a prédáját.

– Nem mégy oda! Elvégzik nálad nélkül. Elegen vannak.

Frigyes dühös volt; káromkodott; de nem tudott segíteni magán. Meg kellett volna fojtania azt a nőt, hogy megszabaduljon tőle. Csak akkor bocsátá az el, mikor az udvaron a diadalüvöltés felhangzott: „Hurrá, Frigyes király!” Trenk öcs vitézei leverték Trenk bátya katonáit.

Trenk Frigyes reszketett, mint egy gyermek. Düh, szégyen, hideglelés rázta.

Kinn az előteremben sarkantyús lépések hangzottak. Frigyes kiszökött a fényes budoárból, hogy vitézei itt ne találják.

A derék Norbert jött eléje; csimbókokba kötött hajáról csepegett az izzadság, pofáján feketéllett a lőporfüst. – Jelenté, hogy szerencsés időben érkezett meg; az ellenségből két halott, öt nehéz sebesült, huszonkettő fogoly, köztük a hadnagy. Ellenben a vadászok közül is levágtak kettőt.

– Hogyan értesültetek a veszélyről? – kérdezé Frigyes.

– Egy paraszt futott hozzánk ezzel a cédulával.

Női írás volt: „Siessetek rögtön a kastélyba, ellenség meglepett.”

– Ki írhatta ezt?

Frigyes eltette a cédulát.

– Jelentem alássan – mondá a strázsamester –, a barátok rám erőltették ezt az erszényt. Százötven arany van benne.

Trenk Frigyes átvette az erszényt: azzal feltette a sisakját s az őrmester kíséretében lement a kastélyból az udvarra. Azt mutatta a katonái előtt, mintha ez az egész csetepaté az ő előre kicsinált stratagémája lett volna. A barátoktól kapott erszényt átadta az őrmesternek.

– Adjon kend belőle minden huszárnak két aranyat, a vadászoknak egyet, a többit tartsa meg jutalmul magának. Aztán mindenki egy levelet tegyen a nyelvére!

– Úgy lesz.

– Először is a sebesülteket kell bekötözni, azután a halottakat katonai tisztességgel eltemetni. Az elfogott lovakat a szénásszekerek elé lehet fogni; este előtt indulunk visszafelé.

Norbert vitéz sietett a parancsokat végrehajtani.

Frigyes pedig megdicsérte a katonáit vitéz magaviseletükért, s azzal ismét visszatért a kastélyba.

A delnő már akkor a divat parancsolta kosztümben állt előtte; virágfüzéres vertugadin rejtette termetét, dereka halcsont-páncél közé fűzve, haja tornyos frizurában, kezében legyező. Valódi nagyvilági dáma volt.

– Madame! – mondá Frigyes, miután a delnő kecses kézmozdulatával kijelölt karszékben helyet foglalt. – Kegyed volt az, aki ezt a cédulát a huszárjaimhoz küldte?

A hölgy némán bólintott fejével.

– De azt előbb kellett kegyednek megírni és elküldeni, mint én ideérkeztem.

– Mindenről értesülve voltam, ami készülőben van. Hogy önök idetartanak. Hogy a park mellett egy csapat huszár áll lesben. Könnyű volt a következményeket előre látni.

– De hiszen azok a huszárok kegyednek hazafiai, mi pedig ellenségei vagyunk.

– Papagáj! Hát ki mondta azt magának, hogy mi hívei vagyunk a magyar királynénak? Ha a harmadévi bevonulásnál Prágában ott lett volna maga (akkor még gyerek volt), láthatta volna, hogy a cseh nemesség milyen fényes tömegben sietett Frigyes királynak bemutatni a hódolatát: mi nem akarunk Ausztriához tartozni: minekünk az ellenségünk jó barátunk.

Azután megismertette a d