II.

Rooberts Barthelemy neve ismeretes lőn az Óceánon. A hollandi és portugál hajósok reszkettek előtte, ha a sík tengeren vitorláit megismerék, s ha kétségbeesett üldözés után biztos kikötőbe menekültek, Rooberts utánuk rontott, s ott a kikötő ágyúi előtt fosztá ki őket, s ha megtámadák, összelöveté az egész partvárost, s felgyújtá erősségeit.

Vége-hossza nem volt a kalandoknak, miket róla az emberek egymásnak beszélni tudtak.

*

Hispaniola déli partján, egy kies völgy hajlásában áll egy kis faház, eleje befutva szőlővenyigével, ablakában virágcserepek, ereszén tollászkodó galambok, ajtajában törleszkedő fehér macska.

Kétfelől mellette sövénnyel körülkerített gyapotültetvény terül, melynek négyszegű zöld tábláit oly jólesik messziről meglátni az utazónak, ki Szent-Domingo belsejéből jő, s egész nap rengeteg hegyszakadékok közt utazva, estenden meglátja ezt a kis kunyhót, füstölgő kéményével, nyugalmas völgye mélyén.

Ugyan ki lakhatik abban?

Néha a holdéj csendében édes zengzetes dal hangzik föl a völgyből. A hajósok, kik édesvizet meríteni kiszállnak, bámulva hallgatják azt a magányban.

Vajon ki lakhatik ottan?

Egy alkonyatban könnyű csónak evezett e parthoz, három férfi ült benne; egy kiszállt, a másik kettő ott maradt.

A partra szállott szép barna, életvidám arcú ifjú volt; ajkai, szeme tele szenvedéllyel, göndör fürteivel szabadon enyelgett a szél, s azok alatt őszinte, tiszta homlok derült.

Oly vidáman tekint széjjel, mint ki messzeútról szülötte földére lépett, s ismerősen jő elébe minden fa, minden bokor.

Vállán egyszerű tengerészzubbony van, fején kerek szalmakalap, fehér inggallérra ki van hajtva tágan kötött nyakkendője fölé; valami kedélyes hajóslegénynek vélhetjük, ha rátekintünk, ki hosszú tengerjárása közben útba ejtette ősi házát, hogy egy rövid órára meglátogathassa.

Az ösvény most is úgy van, mint ahogy elhagyá, valamivel járatlanabb még, mint akkor; a galambok éppúgy tollászkodnak, a fehér kandúr éppúgy mosdik az ajtóban, mint azelőtt.

A jövevény csendes léptekkel közelít a küszöbhöz, halkan fordítja el a kilincset, s feltárja a kis hajlék ajtaját.

Ott benn nagy karosszékben vén, elaggott asszony ül, ez a jövevény nagyanyja; körüle három ifjú lyány – kettő szőke, a harmadik barna, csillagszemű, hajnalarcú; a kettő a jövevény testvére, a harmadik, a legszebbik – eljegyzett arája. Ott ülnek guzsalyaiknál, finom gyapotfonalat fonva.

Amint megpillantják a belépő ifjút, felsikoltnak valamennyien

– Villiam! – A két testvér eléje fut, és nyakába kapaszkodik, a nagyanya nem tud már futni, csak karját tárja elé, legutoljára marad a menyasszony, hogy leghosszabban maradhasson keblén.

Van öröm. Alig találják helyét a kedves jövevénynek, ültetik ide is, oda is – ki-ki maga mellé; száz kérdést intéznek hozzá, s egyre sem várják be a feleletet.

– Egy egész éve, hogy nem láttunk – szólt az öreg anya könnyező szemekkel.

– Egy egész örökkévalóság – rebegi a menyasszony, fejét vállára hajtva.

– Ugye, nem hagysz el bennünket többé? – kérdi a legifjabb testvér, bátyja nyakába akasztva magát, mintha azáltal lekapcsolhatná őt.

– Egy óráig maradhatok. A hajó a magas tengeren áll, míg legényeim édesvizet töltenek a hordókba.

– Tehát még mindig távol kell lenned tőlünk? – kérdé sóhajtva az öreg asszony.

– Fájdalom, igen. Azt hívém, hogy rövidebb idő alatt érhetek célt, de a sors ellenem van; mikor már azt hiszem, hogy elértem, ismét továbbtaszít. Kétszer volt már kis vagyonom, szerencsétlen esetek mindannyiszor megfosztottak tőle, s ismét újra kellett kezdenem.

– Szerencsétlen esetek? – szólt az ifjabb testvér, elragadva a beszédből egy szót. – Hajótörések, ugye, meg tengeri rablók?

– Igen, a hajótörések.

– Hát a tengeri rablók nem? Mi téged legjobban féltünk azoktól; mennyiszer beszéltünk róla, hogy ha azok elfognának, megölnének, s aztán, hogy megsirattunk akkor mindig.

A jövevény mosolygott.

– Ne félts te azoktól engem, jó leánykám. Nem bántanak azok engem. Legfölebb vagyonom veszik el, s ti engem szívesen fogadtok, ha anélkül jövök is vissza, ugyebár?

– Bár el se mennél soha – rebegé a szép menyasszony.

– Nem, kedvesem; azt nem akarhatom, hogy ti éltetek fogytáig itt e telepítvényen szűkölködjetek; oh, én boldogságban, jólétben akarlak benneteket látni; el akarlak vinni valami szép, nagy városba, ahol barátságos nép közt élhessetek, hogy e szép arcokat ne süsse el a nap, e gyöngéd kezeket ne durvítsa el a munka. Meglássátok, én még megérem azt.

– Tedd hozzá: „Ha Isten segít!” – szólt közbe az öreg anya. – Istennel kell kezdeni minden munkát, úgy fog az Istennel végződni. Szoktál-e még imádkozni, Villiam?

Az ifjú felsóhajtott.

– Sok ájtatos imádságra tanítottál egykor, anyám.

– Azokat el ne feledd. Lásd, mi teérted mindennap imádkozunk.

– Igen, bizony – erősíté a kisebb testvér. – Én is, meg Julietta is. Nagyanyánk imádkozik a könyvből, s mikor ő elvégezte, mi meg azután egy hosszú imát mondunk el, amiben előszámláljuk mindazt a jót, amit néked Isten megadjon, s mindazt a rosszat, amitől megőrizzen; vihartól, betegségtől, hajótöréstől, éhségtől, szomjúságtól, cápáktól, vademberektől és kiváltképpen Rooberts Barthelemytől. Az ifjú nyájasan tekinte le a leányka fejére.

– S miért Rooberts Barthelemytől? – kérdé tőle mosolyogva.

– Mert az egy gonosz, istentelen kalóz, akinek senki sem állhat ellen, ki az ördöggel van cimboraságban, s akiket elfog a tengeren, mind lassú tűzön égeti meg vagy a tengerbe fojtja.

– Ez talán nem lesz igaz. Rooberts sohasem bánt senkit.

– Oh, mi tudjuk jól, mert mi mindennap őróla is megemlékezünk imádságunkban.

– Igen? Őróla is?

– Úgy ám. Mindennap háromszor keresztet vetve magunkra, imádságunk után tesszük, hogy az Isten merítse el a tenger fenekére ez átkozott szörnyeteget, ki miatt téged mindennap féltenünk kell.

– S ti mindnyájan meg szoktatok emlékezni Roobertsről imáitok végén? – kérdé az ifjú sorba átölelve a kedves lánykákat.

Azok sírva és nevetve csüngtek nyakán.

– Julietta! – szólt az egyik. – Énekeld el Villiamnak a dalt, amit róla s a kalózról készítél.

– Te dalt készítél rólam s a kalózról? – kérdé hízelgő arccal az ifjú.

Julietta arca rózsapirossá gyúlt, előbb átölelteté pálmakarcsú derekát, szemérmesen húzódva vissza, azután eléneklé a dalt, belső melegségtől rezgő édes hangon:

„Útra kelt a fehér galamb
Utána a sötét ölyű,
Az egyik az én kedvesem,
A másik a kalózvezér.
Közöttük állj, erős Isten!
Adj jobb kézzel, adj bal kézzel,
Szellőt a galambnak,
Villámot az ölyvnek.
Az én galambomat
Hozd vissza fészkére.
A fekete ölyűt
A tengerbe sújtsad!”

– Érted? – szólt az ifjabb testvér. – Az a galamb te vagy, és az az ölyv: az Rooberts Barthelemy.

Az ifjú csókjaival árasztá el mind a három szép leányzót, akik közül egy sem sejté, hogy a kedves, édes testvér és a még édesb vőlegény, ki őket oly forrón karolja, az maga Rooberts Barthelemy.

Úgy van. Egykor Barthelemy neve Villiam volt. Az a csendes hajlék látta őt felnőni, az a reszketeg öreg nő tanítá őt imádkozni, ezek a vidám gyermekek taníták őt szeretni.

Két család vándorolt ide, egyik Irlandból, másik Korzikából, s itten telepedett meg; apa, anya nagyhamar elhalt az idegen éghajlat alatt, s a két családból lett egy; Julietta mint Villiam testvére nőtt fel annak menyasszonyává.

Szegények voltak, s Villiam szívét bántotta, hogy kedvesét és családját nyomorban lássa, s a jobb sors után ábrándozót sokszor lehete látni, mint állt kunyhója küszöbén, elmerengve a sík tengeren futó hajók után, s gyakran találkozék az édesvizek forrásainál partra szállt hajósokkal, s hallgatá azok mesés kalandjait, aranyfövényt termő országokról, kincsek partjairól, tengerész szerencséről, s ha ilyenkor visszatért kunyhójába, szavát sem lehete venni.

Egy napon elhatározá magát, tudtára adva családjának, hogy az ő boldogságukért elmegy szerencsét keresni, búcsút vőn azoktól, s fölszegődött egy rabszolga-kereskedő hajójára.

Mint siratták, midőn elment, mint omlottak karjaiba, mint futottak utána, ismét és ismét újrakezdve a búcsúzást; mint feledé el szűz tartózkodását a szelíd menyasszony az elválás pillanatában, s mint karolta őt át hevesen, zápor csókjaival s özön könnyeivel borítva el arcát, s mint rogyott le a parton fájdalmától elalélva, midőn a csónak tengerre szállt, a testvérek fehér kendői még azután sokáig lobogtak, utána integetve a távolból; óh, mindez örökké elevenen maradt meg Villiam szívében; pedig abba később sok mindenfélét írt be a sors.

Szorgalmáért és becsületességéért megszerették a hajón, előbb kormányossegéd, később maga lett kormányos, s már útban volt hazafelé, józanul megtakargatott keresményével, már látta képzeletében a kunyhót, a családot, melynek jobb sorsot fog adni, midőn egyszer rajtok csap egy kalózhajó, s rövid ellenállás után elfoglalja hajójukat.

Villiam egymaga tíz ellen védte magát, hasztalan, a túlnyomó erő legyőzte. Már villogtak a mellének szegzett kések, midőn a kalózok kapitányának rekedt hangja hallatszék:

– Azt a fickót nem kell bántani! Hozzátok őt elém élve. A kalózok vállaikra kapták az ifjút, s vezérük elé vivék. Villiam borzadva néze annak halálfej-arcára. Davis volt az, a tengeri ördög.

– Te derék verekedő vagy – szólt Davis bántó fahangjával. – Kár érted, hogy becsületes embernek termettél, derék kalóz válhatnék belőled. Fickók! Adjatok neki inni kulacsaitokból.

Egy gazember odatartá Villiam ajkaihoz a rummal tölt calebasset; ő undorodva fordítá el tőle száját. A kalózok poharaiból inni annyit jelentett, mint szövetségükbe fölvétetni.

– Haha! – kacagott a kapitány ajktalan fogai közül. – Te durcás legény vagy. Láttál-e már embert kikötve a középárbochoz, mikor a nap legmelegebben süt? Vagy hallottál-e olyan tréfát, midőn valakit meztelenül nyers bőrbe varrnak, s kiteszik az égető déli sugárba, amikor a testéhez tapadt bőr összefacsarodik rajta?

– Kínozhatsz – szólt Villiam nyugodt odavetéssel.

– Azért sem kínozlak – szólt Davis. – Legények! Oldjátok fel ezt a fiút, s megbecsüljétek, valaha nagy ember lesz belőle. Amióta kalóz vagyok, ez az első suhanc, aki dacolni mer velem; vigyázzatok rá, még valaha utódom leend.

Villiam ott maradt a kalózhajón, s azt remélte, hogy tán egyszer majd egy hatalmasabb ellen le foga győzni, s akkor ő is megszabadul.

Egy hét sem múlt el csata nélkül, a kalózok megtámadtak minden hajót, mely látkörükbe tévedt, magukénál sokkal nagyobbakat, s mindig győztek; az ellenfél vesztett, vagy megadta magát, a szerencse a rablókat pártolta.

Egyszer végtére két hadihajó fogta elő a tengeri ördögöt. Villiam most már teljes reményében volt a szabadulásnak. Az ellenfél hajóin nyolcvan ágyú volt, s kétszáz ember; a rablókén harminc ágyú s hatvan ördög.

Mikor észrevették a kalózok, hogy nem futhatnak el többé, vakmerően nekitámadtak az egyik ellenfregattnak, s az első ágyúsortűzzel egy tüzesített golyót lőttek annak lőporkamrájába. A gálya a levegőbe repült; erre a másik üldöző megfordítá vitorláit, s gyáván elfutott a kalózok elől.

– Ez hát a becsületes embernek sorsa? – gondolá magában Villiam, midőn körülte a győztes kalózok diadalhahotája hangzott, s azzal a legközelebb állóhoz fordult, s megszólítá:

– Adj innom a poharadból.

A megszólított kalóz Skyrme volt.

– Nagyon jól van, fickó! – kiálta a Herkules, széles tenyerével az ifjú markába csapva. – Tudtam, hogy ez lesz a vége! Azzal a kapitány elé vezette az újoncot, s ott az egész nemes társaság színe előtt e nevet írta a fekete könyvbe az ifjú: Rooberts Villiam.

Így lett Villiamból Rooberts Barthelemy.

*

A testvérek, a menyasszony, az öreg anya kisírták, kiörülték magokat. Az óra múlt, a jövevénynek ismét menni kellett.

Egy fillért sem adhatott családjának, pedig hajója kincsekkel volt teli. De az rablott jószág volt mind, s Villiam nem vihetett átokterhelt vagyont azon födél alá, mely alatt kedvesei laktak szegényül, de lelki tisztaságban.

Az ősz anya megcsókolá, megáldotta, fejére sírta könnyeit, a leánykák elkísérték a partig; Julietta átölelte nyakát, a két testvér hátrább maradt, hogy a szeretők édes titkos beszélgetéseit ne zavarják.

– Mikor fogsz ismét visszajönni? – kérdé suttogva a leány.

– Majd ha boldoggá tehetlek.

– Engem csak szerelmed tesz azzá. Az én boldogságomért nem kellene a tengeren túl menned, az én boldogságom az volna, ha mindig láthatnálak.

– Így gondolkoznak a gyermekek; bár maradhatnánk örökké azok. De lásd: szegény ember keze alatt szegény minden, még a boldogság is.

A leány fejét csóválta.

Eközben egy bokros csalithoz értek, mely a partot eltakarta a szem elől; itt megállítá az ifjú a leánykákat.

– Ne jöjjetek tovább; társaim durva hajósok, nem akarom, hogy elválásunk érzelmeit zavarják. Térjetek innen vissza. Öreg anyánk vár reátok.

A két testvér sok csók, ölelés és könny után visszafordult, a menyasszony még ott csüggött az eltávozó nyakában, s forró hangon suttogá:

– Vigy el engemet magaddal.

Az ifjú egész valójában megrendült e szóra, s elsápadt arccal nézett a leányra, ki mint tépett folyondár karolta körül vállait.

– Mit gondolsz? Te velem jönnél – a tengerre?

– Oh, én boldog volnék mindenütt, ahol te vagy. Én nem félném a zivatart, a te arcod látása ott is bizalommal töltene el engem. Boldog volnék, ha oszthatnék minden veszélyt, minden nyomort, amelynek te most magányosan mégy elébe; s ha nem akarná Isten, hogy valaha célt érhessünk, legalább együtt halhatnék meg veled.

Az ifjú arca mindig jobban elsötétült. Mennyi szerelem! Mennyi önfeláldozás! Egy megnyílt paradicsom előtte. De a paradicsom ajtajában áll az angyal a lángkarddal, és azt mondja: vissza innen, a te neved Rooberts Barthelemy!

– Sokszor gondoltam reá – szólt a leány rebegve –, hogy ha majd egykor hazajősz, s kérdeni fogod, hol van Julietta? Miért nem szalad előmbe? Akkor majd egy virágos halomhoz fognak elvezetni, és azt mondják: várt sokáig, a várásban megtört szíve, elhervadott, most itt pihen; nem fogja-e ekkor azt mondani szíved: miért nem vittem őt magammal?

– Ne szólj! Ne szólj! – kiálta fájdalmában elfulladva az ifjú. – Amit kívánsz, az lehetetlen. Eredj vissza.

A leány fehér lett, mint a liliom, karjai lefoszlottak kedvese nyakáról, termete összehanyatlott, szép feje vállaira hajolva.

Az ifjú karjaiba fogta az elalélt leánykát, s lefektetve gyöngéden a selymes pázsitra, egy csókot nyomott halavány arcára, s azzal elfutott a sűrű bokrok közé, mint kit az őrültség kerget.

*

Barthelemy feltűzé vörös tollát kalapjára, társai közé lépett, szemeiben nem könny ragyogott, hanem tűz; ő ismét Rooberts volt, a büszke, a merész, a kalandos rablóvezér.

Fejének büszke tartása, szilaj tekintete, elhatározott mozdulatai megtagadák az egy óra előtt szelíd, ábrándos vőlegényt.

Első tekintetre észrevették éles szemei az arcokon elterjedt mogorvaságot; eltávozása óta megváltozott a rablók hangulata vezérük iránt. Valaki kitalálta és megsúgta nekik, hogy a vezér szerelmi kaland után jár.

– Mi bajotok? – kiálta Rooberts, végigjártatva szemeit arcukon. – Miért néztek oly savanyú pofákkal szemembe? Szóljatok.

A rablók félrehúzódtak durcásan, Moody zsebbe dugta kezeit, s kurta pipájából majd kiszítta a lelket, s a fellegeket nézte.

– Beszélj te, vén Lucifer, mi lelte e suhancokat? Mijök fáj? – Hm, vezér – szólt a rabló összefonva karjait, s hátát megvetve egy korongnak. – Tudod-e, hogy mi hite van a kalóznak? Ez a hite: nem félni senkitől, és nem szeretni senkit.

– Jól tudom. Hát félek-e én?

– De szeretsz. S aki szeret, az sóhajtozik, aki szeret, az érez, és aki érez, az nem való kalóznak!

– Tehát ti azt hiszitek, hogy ha én tán egy némberről találnék gondolkozni, nem volnék olyan jó, mint bármelyik közületek?

– Nem volnál az, vezér! Aki szerelmes, az mindig a jövendőre gondol, s elébb-utóbb arra vágyik, hogy valami csendes fészekbe félrehúzhassa magát, s ott boldogan élhessen, halhasson és megvénülhessen másodmagával. Az mindig a holdvilágot nézi, s megborzad, ha megszólítják, az megveti társait, s jobb akar lenni náluknál. Az ilyenképp miközénk nem való. Látod, vezér, én sohasem szerettem életemben senkit, senkit, mondom, még csak magamat sem, s ezek a vad fickók itt körüled, mind úgy állnak itt, mint az ágrólszakadt, kinek sem apja, sem anyja, sem felesége, sem szeretője. Az ilyen való tengerre, az ilyen való tengeri rablónak, akinek, ha a vihar ordít, a golyó süvölt, nem jut eszébe a csendes gunyhó és a szerelmetes leány. Nem számunkra termett ez a virág! Ma megölel, megcsókol, holnap megcsal és elárul. Egyszer jutott csak eszünkbe, hogy Párizsból egy hajó némbert szállíttassunk magunknak. A Salpetriére-ből válogattuk őket; legalább nem kellett attól tartanunk, hogy beléjök szeretünk. Ejh, az sem tartott sokáig; ez a kalóznép nem sokat szokott tréfálni; ha megdühítik, nem üt, hanem gyilkol, egy hónap alatt alig maradt egy-kettő belőlük. Az ilyen érzelmek erkölcstelenítik a kalózt.

– Tehát ti azt hiszitek – viszonzá Rooberts, merően szemébe nézve a rablónak –, hogy keményebb szívetek van, mint nekem, mert semmi sem világít rajta keresztül? Ezt alkalmatok lesz bebizonyítani rögtön. Figyeljetek rám. Az éjjel egy portugál kereskedelmi flottával fogunk találkozni a sík tengeren, negyvenkét kereskedőhajó, két erős hadigálya kíséretében jő a Todos los Santos szigetek felől, pénzzel s áruneműekkel megrakodtan. Ha akartok merényletet látni, mely csodálattal töltendi el a fél világot, jertek velem.

– Tán csak nem állítod azt, hogy e negyvenkét hajót el akarod foglalni? – kérdezé Skyrme.

– Azt nem, hanem megtámadni azt, mely a leggazdagabb teherrel megrakodva jő, s ott az egész flotta és valamennyi hadihajó színe előtt elfoglalni, s mind a többi negyvenegy hajó közül elhozni azt magunkkal.

A rablók kétkedve tekintének Rooberts arcába, nem tudva, hogy tréfál-e, vagy komolyan beszél?

– Itt lesz alkalom megmutatni, kinek van helyén a szíve! – monda Rooberts. – Száz ember fog jutni mindegyikünkre, s módjában leend egyenkint mindenkinek minden percben egy olyan csodát követni el, hogy maga is elbámuljon rajta később.

– Kapitány – monda Asphlant, hosszú gondolkozás után –, ez határos a lehetetlenséggel.

– Egy perc előtt szíveitek keménységével dicsekedtetek mindannyian; úgy látszik, Moody nem jól tolmácsolta érzelmeiteket, midőn azt mondó, hogy a kalóznak semmitől sem kell félni, s nem nézni a jövendőt. S ti akartok engem merészségre tanítani? Menjetek! Aki fél velem jönni, közel a part, kiszállhat, s menjen anyjához haza! Én, ha harmadmagammal maradok is, amit kimondtam, megteszem, mert én nem csak akkor tudok bátor lenni, ha rumtól vagyok ittas, miként ti, hanem akkor is, midőn arcom még kedvesem könnyétől nedves!

A rablók megalázva húzódtak félre, megdöbbenve vezérük óriási vakmerősége előtt. Rooberts észrevevé a nagy, de kedvetlen hatást, s buzdító jókedvvel fordult újra feléjük:

– Hát aggódtok-e ti, midőn én elöl megyek? Hát ha én azt mondanám tinektek: jertek velem a tenger fenekére, rohanjuk meg a tengeristent s húzzuk ki szakállánál fogva a napvilágra, én elöl megyek! Nem jönnétek velem? Hát ha azt mondanám, izenjünk hadat a fél világnak s vitorlázzunk be a Themze torkolatába, és vessünk tüzet a Towerbe! Én elöl megyek! Elmaradnátok-e? Ha azt mondanám: nyomorúság a földi harc, jertek velem a pokolba! Nem jönnétek-e oda is velem?

A rablók dühödt lelkesüléssel ordítónak fel: veled megyünk! S kezeiket nyújtók Barthelemynek, ki azokat sorban megrázta.

– Így, vén fiúk, így! Mi a szerencse fiai vagyunk, s a szerencse védistene a vakmerőknek. A tenger rabszolgánk, a vihar játszótársunk, örömünk a halál! Amire más gondolni sem mer, mi azt véghezvisszük.

– Hurrah! Éljen Rooberts Barthelemy! – ordító az egész sereg, süvegeit hányva a levegőbe.

…Az est leszállt, a kis kunyhóban kézösszetéve imádkozék három angyal, hogy az átkos szörnyeteg Rooberts Barthelemyt, ki a tengeri utazóknak réme, az Isten süllyessze el a tenger fenekére…

*

Az éj előjött, miriád csillagaival nézte magát az ég a tenger tükrében. A látkörön negyvenkét hajó tűnt elő, egymástól szabályos távolságnyira.

Kedvező szelük van, a legénység nyugodtan alszik mindenütt: az őrök az árbockosarakban ásítozva hirdetik, hogy egy vitorla közelít szemközt, a kapitányok megértik a tudósítást, s másik oldalra fordulva ismét elalszanak.

A szemközt jövő hajó rövid ideig tétovázva, végre egyenesen a középen álló hajók egyikének, a Tritonnak tart. A Triton kapitánya éppen nyugodtan alszik függőágyában, midőn a hajóspatron belép, s jelenti a közelgő hajót. – Hát tisztelegjetek neki – szól ez morogva, s magára vonja paplanát.

A szemközt jövő hajó erre megáll, egy dereglye oldódik el róla, melyben hat ember ül, s erős evezőnyomásokkal a Tritonhoz siet.

A dereglye senkit sem látszik nyugtalanítani, odaérve, a férfiak közül három benne marad, másik három fölkapaszkodik a fedélzetre.

Egy közölök a kapitány után kérdezősködik, kivel sietős beszédje van. Mutatják neki a kabint, melyben a kapitány alszik. Ez belép, a másik kettő az ajtóban marad.

– Mi baj már ismét? – kiált fel bosszúsan a kapitány, kiemelkedve ágyából; erre az idegen csendes hangon viszonzá:

– Egy szót se, uram… Én Rooberts Barthelemy vagyok. A kapitány megmerevült a borzalomtól. A kalóz nem szegzett mellének pisztolyt, nem fenyegette halállal; csak annyit mondott neki: én Rooberts Barthelemy vagyok.

– Mit akar ön? – kérdé ez fogvacogva.

– Ön ellen semmit – szólt a kalóz. – Csupán egy kérdésemre kérek feleletet: mondja meg ön nekem, e negyvenkét hajó közül melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Azt kérdi ön, melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Ha ön lelkiismerete elleni dolognak tartaná e kérdésemre válaszolni, akkor az ön hajóját viszem el magammal; ha pedig becsületével összeférhetőnek találná engemet megcsalni hamis adatok közlése által, akkor bizonyos lehet ön róla, hogy vasat fog enni, és tengert fog inni rá.

A kalóz határozott beszéde, az ajtóban álló marcona arcok látása csakhamar határozatra bírták a kapitányt. Ígérte, hogy meg fogja a kérdéses hajót mutatni. Különben teljes reménye volt, hogy ha a kalózok azt meg merik támadni, bizonyosan ők vesztenek rajta.

– Öltözzék fel ön, és jöjjön velünk – mondá Rooberts.

– Hogyan? Én önnek hajójára?

– Nehogy elárulhasson ön bennünket, jelt adva a többi hajóknak. Semmi ellenvetés. Nekem a legjobb hajót kell bírnom, ha azt nem akarja ön, hogy megelégedjem az ön hajójával. Előre!

A kapitány engedett a kényszerítésnek, felvette ruháit, s a három rabló által közrefogva, anélkül, hogy saját embereit figyelmeztetni merné, követé a kalózokat a csónakba, mely a hajóhoz ismét visszaevezett.

A többi hajókról azalatt nyugodtan nézték, mint értekezik az idegen hajó a Tritonnal, s nem találtak az egészben semmi gyanakodásra méltót.

Az elvitt kapitány a tengeri ördögre érve, kimutató Roobertsnek azt a gályát, melyet az keresett, becsületére fogadva, hogy a legdrágább terhet viszi. Hanem azt elhallgatta, hogy ugyanazon hajó negyven ágyúval, s százötven főnyi őrséggel van ellátva.

A tengeri ördög rögtön megfordult, s a mutatott hajó felé kezde farolni.

Egy nagy háromárbocos gálya volt az, nehézkes alkattal, fölcifrázott orra, fedélzetének alkotása, talajzata egészen ódivatú kereskedelmi hajóra mutatott.

A kalózhajó már oly közel jutott hozzá, hogy a hangot át lehetett egyik hajóról a másikra hallani. A kalózhajón legmélyebb csend volt, a legények mozdulatlanul álltak vitorlaköteleik, evezőik, vagy ágyúik mellett.

Ekkor, midőn minden szem a mindig közelebb ért hajóra volt függesztve, melynek patronjai álmos közönyösséggel várták a közeledő hajót, legkisebb rosszat sem sejtve: a foglyul hozott kapitány észrevevé, hogy senki sem figyel reá, egyszerre felugrott a hajópárkányra, s tele torokkal átkiálta a másik hajóra:

– Fegyverre legények! – S azzal a vízbe veté magát, s sebesen visszaúszott hajójához.

Mindez oly gyorsan s oly véletlenül történt, hogy a kalózok első meglepetésükben nem tudták, hová legyenek?

A megközelített hajó legénysége egy perc alatt fel volt lármázva a kapitány intő kiáltása által figyelmeztetett patronoktól, s a kalózok meglepetve látták meg egyszerre a túlnyomó erőt, mely ellenükben állott.

Néhányan tétovázva tekintének egymásra, s szó esett, hogy meg kell fordítani a vitorlákat, s a lehető legrövidebb úton menekülni a vakmerően keresett veszélyből.

Barthelemy megvetően tekinte le félvállról, s karját nyugodtan összefonta.

– Hisz