III.

A passzátviharok időszaka beállt. Mindennap hajótörésekről lehete hallani. Az ég és a tengerek elemei szakadatlan csatában voltak egymással, elnémítva az emberek kisszerű harcait.

Barthelemy híre pihent. Az angol és hollandi factorie-k jól tudták, hogy hajói a Cap-Corso kikötőjében horgonyoznak. Ki merne ily időben a tengerre szállani, hogy az Istent kísértse? A legbátrabb kalóz szíve is remeg, ha eget és tengert egy éjjé válni lát, melyben csak a villámok világítnak. Ördögnek kellene annak lenni, nem embernek, ki e világítás mellett, a mennydörgés és viharordítás közepett harcra merne szállni.

Barthelemy nyugszik Cap-Corso partjain, kalózai isznak, mulatnak, vendégeskednek; mit tehetnének egyebet e rettentő időben, midőn minden reggel friss hajóromokat hány ki a tenger a partra?

A kormányok ez idő alatt csendesen gyűjtögetik hadihajóikat a vakmerő kalóz ellen, ki egy egész világrészt meg mer támadni egyedül; csupán a whydaci kikötőben tizenegy hajó áll már készen, mik a 80 ágyús „Salamon király” s a 110 ágyús „Fecske” után várakoznak még, hogy a passzátszelek elmúltával rögtön meginduljanak Rooberts elfogására.

*

A vihar tombol, a tenger föl van háborodva, a fekete fellegek oly alant járnak, hogy uszályaikkal szinte a hullámokat söprik, s a tenger oly fehér, mikor tajtékos habhegyeit a felhőkig feltolja.

A láthatár sötét lilaszínbe van borulva, melyet örök villogások szaggatnak keresztül. A lilaszín ború fenékszínében egy küzdő hajó látszik felcsavart vitorlái fehér keresztezetével, ugyanaz mindannyiszor feketén tűnik elő, midőn a villámlobbanás megfehéríté körüle a tájat.

Ez a „King Salomo.”

Egy délceg háromárbocos hadigálya, mely körül ablakos három födélzetével úgy látszik a habok között, mint egy háromemeletes ház, szárnyakkal. Ablakai és lőrései most mind be vannak szegezve.

Az eső hull, a hajó körül a fekete hojszák s a fehér vészmadarak röpkednek sikongva, a hab mélye olykor fölveti a hajót körülúszkáló cápákat, mik éhesen néznek fel egy pillanatig mozdulatlan hideg szemeikkel a remegő hajósokra.

Minden ember keze tele van dologgal; Trahern kapitány a középen áll, a legmerészebbek a vitorlákon csüggnek, azokat kötözve tekercsbe, egy része a kidűlt árboc helyébe iparkodik fölállítani a segélyárbocot, amott a szivattyúk működnek munka által felhevült legények kezei alatt, a kormányt négy ember fogja, megfeszítve minden erejét, ha egy-egy erősebb hullámroham jő a hajó ellen.

A megnyugvás perceiben beszélgetnek egymással a kormányon állók.

– Minő vihar! Lehetetlen, hogy kikötőbe jussunk valaha.

– Az imént csaknem fennmaradtunk az égben, úgy felhajított bennünket a hullám.

– Jézus, segíts! Úgy hull a mennykő, mint az érett vackor, most mindjárt belénk üt.

– Csitt, látjátok a szent Elm tüzét? Ott az árboc hegyén – szólt Philipps, a kormányos, társaihoz.

– Szent György, ne hagyj! Ott lebegnek valamennyi árbocon, mint valami gyertyavilág – suttogák azok borzadállyal.

– Ez rosszat jelent, a szent Elm lángja csak a veszendő hajók árbocán szokott megjelenni. Nézzétek, hogy táncolnak.

– Vigyázz! – kiálta a kapitány a kormányosoknak. Már késő volt vigyázni; míg ők az árbocokon megjelenő villanytüneményt bámulák, egy iszonyú hullám közelge a hajó felé, mintha egy egész átlátszó hegylánc indult volna meg. Minden törekvés hasztalan volt a hajót elfordíthatni előle, a legmagasabb árbocnál magasabban közelge a roppant vízhegy, hányva a tajtékot legtetején. Az emberek a mellvédbe s a kötelekbe fogództak. Egyszerre sebesebben emelkedik fel a hajó, felhajítva a toronymagas hullám tetejére, a másik percben túlsó oldalára csapott át, árbocaival a vízbe vágva, s egy utó-hullám keresztülözönlött rajta.

Néhány perc múlva ismét egyenesen állt a gálya, megfürösztve, mint egy elbukott hattyú, az emberek megrázkódtak a víztől, s tovább láttak dolgaik után.

– Nézd, az Elm-tűz még most is ott van az árbocon! – kiáltá Philipps. – Ha pokolbeli tűz nem volna, e hullámcsapástól el kellett volna aludnia.

– Ezek a vészmaradak is éreznek valamit, hogy mindenütt nyomunkban vannak.

– Jack azt állítja, hogy ő a múlt éjjel látta a tengeri kísértetet.

– Való ez, Jack?

– Miért mondanám, ha nem láttam volna? Ti aludtatok, én magam voltam a kormányon. Egyszer a távolból egy hajó alakja jött felénk. Alig látszott a vízben úszni, s szél ellenében haladt. Ember-alakú árnyak mozogtak rajta, úgy téve, mintha vitorlákat húznának alá s fel, a kapitány mint egy ködalak járt jobbra-balra. Én ijedten rákiálték a kísértetre, s erre az egyszerre eltűnt szemem elől, de még ezután is elég jól hallám a szélzúgás s a habok csapkodása közül a kísértetalakok szavait, s a rémhajó köteleinek verődését a vitorlafákhoz.

– Ez rosszat jelent.

A kormányosok félénken tekintgettek szét az elborult látkörön, mint szokott az, ki rémmeséket hallott.

– Nézd! Nézzetek oda – mondá Philipps, egyszerre a szürke homályba mutatva. – Szent György nevére mondom: a rémhajót látom ott.

Társai lélekzetüket visszafojtva követék szemeikkel ujjmutatását. A villám lobbant, s valamennyien keresztet vetének magukra.

– Ott van!

– Mit láttok ott? – kiálta a kapitány, észrevéve kormányosai meglepetését.

– A kísértethajót, uram… – szólt reszketve egyik.

Trahern szemügyre vette távcsövével a mutatott tárgyat.

– Az nem kísértethajó – monda kevés vártatva.

– Mi volna más, uram? Lehetne-e élő ember, ki ily viharban kifeszített vitorlákkal szálljon a tengerre, miként ez? Nézd, mily sebesen közeledik felénk! A hullámokat megveti, és repül, mint madár.

– Ez nem kísértethajó – ismétlé a kapitány –, hanem kalóz!

– Eleven ördög – dörmögé Philipps.

– Bizonyosan Barthelemy lesz – mondó Trahern. – Minő kár, hogy közel nem juthatunk hozzá, most elfognók rögtön. De ki tudna csatázni ily viharban?

A kalózhajó sebesen közelgett a „King Salomo” felé. Néha elborítá a hullám, másik percben ismét egyenesen állt, s folytatta irányát.

– E vakmerő fickók! – kiálta Trahern. – Úgy látszik, még ők iparkodnak velünk összejönni.

– Ezek nem emberek – szólt Philipps. – Ha ember rohanna így hullámokon keresztül, százszor összetörhetné magát hajóstól együtt.

A kalózhajó világosan üldözni látszék Salamon királyt, vele egy szél alá érve, minden módon azon törekvék, hogy mellé juthasson. E törekvése azonban mindig meghiúsult a hullámzaj miatt, mely mintegy felsőbb hatalom, kénye-kedve szerint hajigálta mindkét hajót jobbra-balra, s ha egyszer-egyszer lőtávolságnyira hozta őket, a másik pillanatban ismét félmérföldnyi távolba lódítá.

– Más jó lélek ilyenkor Istent imádna – szólt Philipps. – Ezeket meg a vihar sem ijeszti vissza. Hah! Minőt csapott most egyszerre a villám a két hajó közé. Az ég tüzei tiltják a közeledést.

A kalózhajó rögtön behúzta minden vitorláját, s nemsokára lehete látni, hogy a nagy dereglyét eresztik a vízre, s abba húsz kalóz beleül, s elkezdenek evezni a Salamon király felé.

A hadihajón kétszáz fegyveres volt, s nyolcvan ágyú; Trahern el nem képzelheté, mit akar e tizedrésznyi nép ellene?

A dereglyét hányta-vetette a hullám, de a húsz fickó evezőcsapásai szél és hullám dacára közelébb juttaták azt a gályához.

Ekkor a dereglye párkányára egy óriási férfi lépett fel, meg sem tántorodva a hánykodó hab tetején, s szájához illesztve a hangcsövet, dörgő mély hangon átkiálta:

– Trahern kapitány, Rooberts Barthelemy felszólít ezennel, hogy add meg magadat neki a „King Salomo” népeivel együtt, életre-halálra!

A felszólító Skyrme volt.

Trahern előállítá fegyvereseit, s megbosszankodva a kalózok vakmerőségén, mely a szemtelenséggel volt határos, parancsot adott, hogy ez ágyúkat irányozzák ellenük. Tüzérei azt felelék, hogy az ágyúk mind meg vannak nedvesedve.

– Az hazugság! – kiálta Trahern, hisz fedve vannak mindig.

– Aki ellenáll, irgalom nélkül meghal! – hangzék újra még közelebbről Skyrme dörgő szava. A tengerészek sápadtan néztek maguk elé.

– Mit bámultok, semmirekellők! – kiálta Trahern. – Fegyvert fogjatok, s törjétek össze a vakmerő gazembereket!

– Mit? Hát halandó emberek ezek? – kiálta fel Philipps. – Akik ellen küzdeni, aiket megölni lehet? Látott már valaki ördögöt meghalni valaha? Köszönöm! Én ördögökkel nem harcolok.

S ezt mondva elveté fegyvereit magától.

– Mi sem, egyikünk sem! – kiáltozák valamennyien, fegyvereiket kilövöldözve a légbe, és elhajigálva. Trahern egyedül hagyva látta magát.

– És ti ily szégyent akartok hozni magatokra, hogy tízszer kevesebb erő előtt lerakjátok fegyvereiteket! Emberek! Térjetek magatokhoz, hisz ezek sem lelkek itt.

Azokat semmi erő sem bírhatta rá, hogy fegyvereiket a rablók ellen irányozzák, kik csáklyáikkal már a gálya oldalába kapaszkodtak.

– Védni fogom hát én egyedül magam a hajót – kiálta kétségbeesetten a kapitány, s felragadva egy karabint, a rablók közé lőtt vele.

Nem talált senkit, mert saját emberei félre rángatták kezeit, s nem engedék, hogy másodszor lőhessen megtámadóikra. Egy perc múlva a kalózok urai voltak a Salamon királynak.

A nép nem mert nekik ellenállni, oly pokolbeli magasságon állt már hírnevük, hogy amit ők akartak, semmi sem volt lehetetlenség, a remegő mindennapi emberek elveszték lelküket e másvilági lényeknek hitt szörnyekkel szemben, s hol tízannyian voltak, még csak az ellenállást sem merték megkísérteni.

Ha okiratok nem bizonyítanák, hihetlen volna, hogy húsz kalóz egy nyomorult dereglyével a legnagyobb vihar közepett elfogjon egy hadihajót, melynek nyolcvan ágyúja, kétszáz fegyverese, s bátor kapitánya van.

A tizenegy hajó a whydahi kikötőben csak a passzátszelek elmúltát, s a „King Salomo” megérkeztét várta, hogy Rooberts ellen kiinduljon.

A passzátszelek még javában dühöngtek, mikor már Rooberts ott állt a whydahi kikötő előtt, maga után vontatva a Salamon királyt.

A „Royale Fortune” minden árbocán fekete zászlók lobogtak, a két vitorla közé egy négyszegű zászló volt kifeszítve, azon egy ijesztő rémkép: lándzsával keresztülütött csontváz, kezében fövényóra és keresztberakott csontok, vérző szíve lábainál feküdt. A „Kopó” zászlójára pedig egy vörös palástú férfi volt festve, kezében lángoló pallossal, melynek hegyére halálfő volt szúrva. A főárbocokon Szent György lobogója kígyódzott.

A vihar zúgása közepett a „King Salomo” elfogott zenekarának pokoli dobpörgése és trombitaharsogása szólt, melyhez irtózatos dalt énekelt a vad kalóz nép. Így vitorláztak be a kikötőbe.

A legelső lövésre mind a tizenegy hajó megadta magát. Rooberts valamennyi hajó kapitányait a „Royale Fortune” födélzetére összegyűjtve, ott pompás lakomát rendelt számukra, melyhez azok rövid kínálás után hozzáültek, egyetlenegyet kivéve, Fletchert, ki határozottan megtagadta a rablók asztalához való leülést, a velök együtt ivást és dorbézolást. Barthelemy megengedé neki, hogy tetszése szerint háttal üljön az asztalhoz.

Ebéd vége felé, mikor a bor földerítette a kedélyeket, Roobertsnek jó kedve támadt, megengedé a kapitányoknak, hogy hajóikat tőle visszaváltsák, megalkudván velök nyolc fontnyi aranypor-harácsban.

Azok rögtön készek voltak letenni a sarcot, Fletcher ezt is megtagadta; ő úgy mondá, rablóktól nem fogad el kegyelmet, s hajóját nem veszi meg, hogy becsületét eladja, tessék vele a kalóznak azt tenni, amit akar.

Úgy szólt, mint valódi angol.

Rooberts rögtön parancsot adott ki, hogy tüzet kell vetni a Fletcher hajójába, s azt megégetni minden rajta levő áruneműekkel egyben.

Asphlant vevé át a teljesítendő parancsot, ki nemsokára visszatért azon jelentéssel, hogy a kérdéses hajó áruneműi nem egyebek, mint nyolcvan néger rabszolga, s miután nem bizonyos róla, hogy a szerecsent meg lehet-e gyújtani, mit tegyen velök?

Rooberts szemei pokoli tűzzel villogtak.

– Szerecsenek? – kérdezé fogcsikorgatva. – Hányjátok őket a tengerbe, hadd ússzanak.

Asphlant egy szót sem szólt többet, hanem indult a parancsot teljesíteni. A gentlemanek ittak tovább. Mulatságukat időközönkim félbeszakasztá egy-egy irtózatos vérfagylaló halálordítás, arra egy percig félbeszakadt a tivornyaének, megállt az ajkakhoz emelt pohár, másik pillanatban folytatták a mulatságot. A vigalmat tűzijáték fejezte be, Fletcher felgyújtott hajója, mely lángjaival körös-körül megvilágítá szépen a kikötőt.

A négerek párosával voltak egymáshoz békózva, és a tengeröböl tele volt cápákkal; valahányszor egy párt belehajítottak a tengerbe, körül vér lepte el a habot, a halálordítás alatt mindannyiszor egy poharat üríte ki Rooberts, felordítva: „A hispaniolai gunyhóért!” A néger mind ottveszett, és Rooberts mégsem volt ittas.

Késő éjszakán váltak el a kapitányok tőle, szerencsés viszontlátást kívánva neki. Rooberts mind valamennyinek bizonyítványt szolgáltatott az átvett harácsról, mely az okiratok közt fönnmaradva, ekként hangzik:

„Mi, a szerencse lovagjai, tudtára adjuk mindenkinek akit illet, hogy **hajó **kapitányától nyolc font aranyport harácsul fölvettünk, melynek következtében az említett hajót szabadon bocsátók. Kelt pecsétünk és saját aláírásunk alatt, a whydahi kikötőben 1722. év január 13-án. Rooberts Barthelemy. Glasby Henry.”

A vihar megszűnt, rá csendes éjszaka következett; feljött a hold, tündérvilági fényt árasztva szét a tengeren; Rooberts karjait összefonva állt hajója párkányán a távol csillagokra bámulva.

Mennyi bort és mennyi vért elpazarlott, hogy magát leittasítsa, hasztalan! Sem bor, sem vér többé mámort, feledést neki nem adott.

Oh, nem feledést, azt az édes öntudatlanságát a léleknek, helyette inkább emlékezetet, fájó visszhangjait a múltnak. Ezek a csillagok valami bűverővel vannak a lélekre, ha sokáig néz rájok az ember, kilopják belőle a lelket, s odaviszik, ahova nem akar, ahova menni fél.

Mit látott Rooberts a csillagokban? Ifjú éveit látta bennök, szelíden ragyogó képekben lefestve, egy egészen más életet, annyira különbözőt a mostanitól, mintha vagy ez, vagy az csak álom volna.

Pedig így volt. Ott enyelgett körüle a három gyermekleány, vadvirágból koszorút fűztek homlokára, szelíd csókkal odatűzték, játszadoztak, nevetgéltek. A pálma oly halkan susogott.

Együtt ültek a kis gunyhóban, az anya a nagy karszékben veszélyekkel kalandos mondákat regélt, mik hírneves bajnokokkal estek, a leánykák oly félve tekintgettek az elsötétült ablakra, melyen a puszta éj kezde benézni, amint a kandalló tüze lassanként kialudt, míg Villiam keble nyugtalan vágyaktól kezde dagadni, megküzdeni ez ismeretlen veszélyekkel, s olyan hírnevet szerezni, mint azon hősök, kiket a rege örökít. A pálma oly halkan susogott.

Éppen így sütött a hold, a déli táj holdéje fényesebb, mint az északi nappal. A szép, szerelmes menyasszony keblére simulva szólt: mint szeretlek, mily boldog vagyok, együtt fogunk élni-halni. Villiam keblére hajtá le fejét, s az egész mennyországot tartá karjai közt. A pálma oly halkan susogott.

A lányka kinn ült a zöld partokon, fehér kendője lebegett a szélben, ott várta epedve, várta imádkozva; mint repesett szíve, midőn vitorlát látott közeledni, a távol láthatáron ismerni vélte a nyúlánk árbocokat, melyek szemei előtt feltűntek, s lelkével százszor bejárta a tért, mely közöttük feküdt, keble hevült, lelke égett a vágy és az öröm miatt, látva, hogy az mindig közelb-közelb repül, csókjait hinté elébe…

– Micsoda hajó lehet az, kapitány? – kiálta Rooberts mellett Moody durva, dörmögő hangja.

Rooberts összerázkódott, fölriasztva éber álmaiból, s félig ijedten, félig haraggal tekintett a kérdezőre.

– Micsoda hajóról beszélsz?

– Arról, melyet tovább félóránál bámulsz velem együtt, azok a nagy vitorlák, mik a láthatáron föltűntek.

Rooberts csak akkor vevé észre a hajó alakját, melynek képét ábránd-ittas lelke átszőtte álomképei közé, s mely sebesen látszott közeledni a tengeröböl felé.

– Hahó! Elő a „Kopó”-val! – kiálta Rooberts. – Talpra, fiúk!

– Ma nem! – kiálta egy fickó a másik hajóról. – Menjen a „Royale Fortune”, ti ittatok eleget, mi józanok vagyunk, s józanul az apám lelke se harcolt.

– Micsoda beszéd ez?

– Ez olyan beszéd, hogy nálunk ma este elfogyott a rum és cukor, míg a „Royale Fortune”-ön még a hal is punchot iszik.

– Hát, gazemberek, én gyártom a cukrot meg a pálinkát, hogy tőlem kéritek azt? Ha elfogyott, szerezzetek. Ahol a láthatáron egy portugál gálya, az hoz cukrot, amennyi kell, rohanjatok utána, s itassátok meg magatokat.

A gálya ezalatt oly közel jött, hogy vitorláit meg lehete számlálni a fényes éjszakában, s akkor egyszerre visszafordult, s elkezde ismét távozni.

– Utána sietve! – kiálta Rooberts. – Nézzétek. Már észrevett bennünket, és menekülni kíván. Skyrme! Munkára gyorsan, ne hagyjátok megszabadulni. Vadászatra, „Kopó”, hajrá!

A „Kopó” rögtön kifeszíté minden vitorláját, a főhajó legénysége prédaszomjasan rohant önkénytesen a „Kopó” födélzetére, s a kedvező szél nyomása alatt üldözőbe vétetett az ismeretlen gálya, mely mindig közelebb-közelebb érve a Kopó által, nemsokára azzal együtt letűnt a láthatárról.

Ez a gálya volt a „Fecske”, a legfélelmesebb angol hadihajó, a két legvitézebb kapitány vezénylete alatt, az egyik volt Ogle Dávid, a másik – Rolls!

Midőn Barthelemy valamennyi hajónak urává tette már magát, melyek ellene ki voltak küldve, akkor a „Fecske” egyedül indult meg őt fölkeresni és legyőzni.

A kikötőhöz érve messziről meglátták a félreismerhetlen kalózhajókat, s egyenesen rajtok akartak ütni; előbb azonban egy félelmes zátonyt kellett megkerülniök, melyet „Francia zátonynak” neveznek. S a kalózok e visszavonulást félelemnek magyarázva, üldözésükre rohantak.

A „Fecske” csak haladt előre, a „Kopó”-t a sík tengerre csalta maga után, s mikor már annyira el voltak, hogy az ágyúdörgés nem hallatszott a kikötőig, akkor utol hagyta magát érni.

A rablók egyszerre ordítva ránták fel fekete zászlóikat az árbocokra, s nyílsebesen vágtattak a „Fecske” mellé. Skyrme legfelül állt, hosszú csáklyáját kapaszkodásra tartva készen.

– Barthelemy és a halál! – ordító a rablósereg rettentő hangon.

Azon pillanatban irtózatos mennydörgéssel szólaltak meg a brit hajó ágyútelepei, egyszerre pusztító tüzet szórva a kalózok soraira, s füstfellegbe borítva a „Kopó”-t.

Amint a füst szétoszlott, a rablók még elrémülve álltak, mintha a közéjük ütött villám megfosztotta volna őket a gondolkozástól. A födélzeten irtózatosan szétzúzott holttetemek hevertek, a fekete zászló le volt lőve az árbocról, csak Skyrme állt még, és nem veszté el lelkét.

– Előre, gazemberek! – ordítá dühösen –, mit bámultok magatok elé? Húzzátok föl újra a zászlót, s ki a csáklyákkal! A kalózok erre hirtelen fölhúzták újra lobogójukat.

– Előre! – ordító Skyrme mennydörgő hangon.

Erre egy második roppanás dörgött le a brit ágyúkról rájok. A zászló ismét leesett, de leesett Skyrme is, egy ágyúgolyó mind a két lábát elsodorta.

A rablók elveszték lelküket; odarohantak a kormányoshoz, s kényszeríték, hogy forduljon vissza, s kifeszíték vitorláikat a menekülésre.

– Ne hagyjátok magatokat! – ordítá Skyrme az árbocba fogózva –, szégyen, gyalázat reátok! Kapaszkodjatok a hajóba, s rohanjatok a födélzetre, haljatok meg hős halállal!

A vén kalózok erre végső vakmerőséggel kezdték hajójukat a Fecskéhez közel faroltatni, s már-már sikerült azt elérhetni csáklyáikkal, midőn egy harmadik lövés recsegve törte ki a főárbocot, vitorláival együtt, leterítve azt a vízbe.

Veszve voltak. Még csak harcolniok sem lehetett többé.

– Vessétek a zászlót a vízbe, ne kapja meg az ellen! hörgé rekedten Skyrme, kinek óriási termetéből csak fél teste volt még meg. – Rohanjatok a lőporos kamrába, s lőjetek bele a hordóba.

Öt kalóz rögtön pisztolyt ragadva futott a födélzet alá, s egy pillanat múlva mennydörgő ropogás hallatszott, a hajó közepéből magas füstoszlop lövellt fel sebesen; egyéb kárt nem tett. A lőpor kevés volt arra, hogy a hajót szétvesse. Az öt kalóz kínlódva és átkozódva feküdt a kamrában, feketére égve, mintha előre átalakultak volna ördögökké. A kormányost földreveté a pukkanás, ki, mintha egyéb baja sem volna, a castor kalapja után kiáltott, mely a tengerbe repült.

Az angolok rögtön elfoglalták a legyőzött hajóroncsot, melynek födözete csak holtakkal és sebesültekkel volt megrakva.

Ez utóbbiakat fölszedték és bekötözék.

– Hozzám ne nyúljatok! – ordítá Skyrme emberentúli dühvel, mindkét kezébe kardot ragadva, s kétségbeesett viadalt kezdett a földön fekve. A legbátrabb katonáknak alig sikerült lefegyverezni a béna óriást, kinek, midőn roppant kezeit lebilincselék, hogy lábait bekötözhessék, láncaival tépte szét kötelékeit, s azzal még egy utolsó erőfeszítéssel kettészakítá a kezére vert láncot, és meghalt.

Barthelemy ezalatt, hogy az idő ne teljék munka nélkül, egy Indiákról jövő hajót fogott el.

A hajó kapitánya, Hill Jonathan, joviális fickó volt, a kalózok hívására leült velük reggelizni, az első pohár után te és tu lett valamennyivel, s második után felhívta őket pohárversenyre, fogadva, hogy ő valamennyit képes leinni.

A nemes versenyzés alatt minden ivónak sorba kellett énekelni a maga nótáját; Hill Jonathannak kettő-három is volt.

– Énekeld el most te a magad nótáját, Barthelemy! – szólt ez végre a kalózvezérhez fordulva.

– Én nem tudok dalolni! – felelt ez hidegen.

– Ej, pedig eltanulhattál volna egyet azok közül, miket úton-útfélen énekelnek rólad, teszem föl ezt: „Útra kelt a fehér galamb, utána a sötét ölyü; az egyik az én kedvesem, a másik a kalózkirály.”

Barthelemy összeborzadt.

– Hol hallottad te ezt a dalt?

– Hohó, öcsém, egy gyönyörű szép lánykától, kihez hasonlóról a lelked sem álmodott soha; kár, hogy már mást szeretett.

– Szólj, mikor? Hol?

– Hja, regényes kaland volt az. Hispaniola partján horgonyoztam éppen, midőn a szent-domingói négerek föllázadtak; huszadmagammal voltam a parton édesvízért, midőn a távolból sikoltozást hallok. „Gyerünk!” – mondék társaimnak –, „segítsünk, ha szükség van ránk”, s puskáinkat ragadva rohantunk a zaj felé. Három leány jött a dombon alá, háromszáz négertől üldözve. A fekete gazemberek ujjongva rohantak utánuk, s mindig közelebb érték őket. A leánykák nem futhattak gyorsan, mert egy nagy karszékben öreg anyjukat hurcolták magukkal. „Hajrá!” – kiálték én –, „ne hagyjuk őket elveszni!” – s egyszerre közéjök lövettem a fekete ördögöknek. Azok szétfutottak rögtön, s míg ismét összeszedhették volna magukat, én és matrózaim nyalábra kaptuk a szegény üldözötteket, s árkon-bokron keresztül csónakainkhoz futottunk velők. Mondhatom, hogy az a szép kis leány olyan könnyű volt, mint egy kis madárka, elvittem volna ölemben a világ túlsó végéig.

– Beszélj tovább… – suttogá Barthelemy, alig érthető hangon.

– Ugye? Érdekel, hogy szép leányról van szó? Pedig emlékezett ám rólad is ez a szép leányka, de hogyan? Ő készíté rád ezt a dalt, mely neked nemigen hízelg. Volt neki valami kedvese, ki messze útra távozott, szegényt mindig féltette tőled, s ahányszor imádkozott érte, mindig utána tevé, hogy Rooberts Barthelemyt süllyessze el az Isten a mély tenger fenekére. Szegény leány, hogy szerette azt az eltávozott fiút! Minden hajóst megkérdezett, akivel csak összejöttünk, nem látták-e azt a gályát, melyen Villiam elutazott? Nem beszéltek-e ővele? Úgy fájt a szívem szegényért! Én elhagytam őt Dublinban; nem tudom, rátalált-e már azóta kedvesére?…

Barthelemy lassankint elkábult e beszéd alatt, ajkán elállt a lélekzet, szemei meredten néztek maguk elé, halálsápadt arcán valami tébolyodott mosolygás vonult szét.

– Nézzétek! A kapitány megőrült! Hogy mosolyog! – suttogták a kalózok, elborzadtan kelve fel székeikről.

– Mi lelt, öcsém? – kiáltá Hill, vállára ütve Roobertsnek; ez hirtelen összerendült az érintésre, s arcán az őrült mosolygást mély bús melankólia váltá fel.

Fölkelt az asztaltól, s megfogva Hill kezét, félrevonta őt magával, karját karjába ölté, s a hajó orrába érve vele, tompa, el-elfulladó hangon mondá neki:

– Kapitány! Ez a nap utolsó napja életemnek. Érzem, tudom, hogy ma el fogok veszni. Nem szükség kérdezned, miért? Az az én bajom. A kalóznak is vannak babonái. A hajós előre tudja, hogy el fog veszni, ha a tengerrémmel találkozott. Az én lelkemnek is van ily réme, ma találkoztam vele; nem tudom hogyan, mi által? De el fogok veszni. Az elfogott „King Salomo” fenekében tízezer font sterling aranypor van elrejtve; ha én el fogok veszni, ez aranyat vedd magadhoz – kárpótlásul elrablott javaidért.

Hill végigbámult a kalózon, s azzal visszament a többiekhez.

– Kapitánytok olyan részeg, hogy azt sem tudja már, mit beszél.

Egy óra múlva a kalózok legnagyobb része az asztalok alatt hevert ittasan, alig kettő-három ült még az asztal mellett, győzve a versenyt Jonathan úrral, midőn a kormányos kiáltása hangzék:

– Vitorla j