XXXIV. FEJEZET
„A kis Zsuzsika”

No de időközben csoda is történt! Az örmény szabó elkészítette az új öltözet ruhát. „Csak” két héttel késett az ígért határidőn felül, ami azok előtt, akik a szokásokat ismerik, valóságos csodának nevezhető.

Erre a nagy napra, hogy az öltözet teljesen elkészült, nagy vendégséget adott a lakóinak a szabó gazda. A herceg és Pelargus együtt részesült abban a kegyben, hogy egy örmény vendégséget végignézhetett. Mert arra, hogy végig is egye, különb fog kell, mint amilyennel a magyar faj rendelkezik. Az örményeknek vasfogaik vannak. Csak azok képesek megfelelni annak a hírhedett hurkának, amely apróra vagdalt bivalyhúsból készül, s kéményben megfüstölve és kiszárítva élveztetik.

De még jobban kipróbálja a fogakat a „peszmeg”. Ez pedig olyan eledel, hogy a jeget (amit nyáron drága pénzen vesznek) megtörik apróra, s akkor leöntik sűrűre főzött forró musttal; akkor aztán kanállal eszik a forrót meg a hideget egyszerre.

Györgynek még ezzel sem találták kedvét. Azt mondta Pelargusnak, hogy ha mindennap ilyen traktával kényeztetnék, még akkor sem óhajtana Rodostóban megvénülni.

Ellenben a skófiummal kihímezett magyar díszruhájának nagyon örvendezett. Most legalább meglátogathatja végre özvegy Bercsényi grófnét, akiről Pelargustól annyi nevezetes jellemvonást hallott elbeszéltetni.

György, éppen úgy, mint Pelargus, azt hitte, hogy mikor az özvegy Bercsényi grófnőrül beszélnek, hát az nem más, mint az a nagylelkű hősnő, aki férjét és a fejedelmet minden viszontagságon keresztül híven kísérte és erélyesen istápolta.¹

Arról Mikes Kelemen nem világosította fel őket, hogy ez a kitűnő asszonyi alakja a szabadságharcnak még tavaly tavasszal meghalálozott, s hat hónappal később az özvegy Bercsényi gróf újra megházasodott: elvette a felesége nevelt leányát, a „kis Zsuzsikát”, hogy aztán nehány hónap múlva azt tegye özvegy Bercsényi grófnévá. A többi urak pedig nem beszélnek egymás között az özvegy asszonyságról. Ki-ki azt hitte, hogy talán a másik értesítette már az új állapotról Györgyöt és Pelargust.

Másnap, amint az új köntös elkészült, engedelmet kért György az atyjától, hogy az özvegy Bercsényi grófnét meglátogathassa, Pelargussal együtt. A fejedelem megadta rá az engedélyt, de azzal a kikötéssel, hogy Mikes Kelemen is kíséretében legyen, meg hogy délután menjenek oda; mert ha délelőtt mennek, a menyecske ott találja őket marasztani ebédre.

Györgynek sehogy sem ment a fejébe, hogy mi baj támadna abból, ha őt az özvegy grófné ott fogná ebédre.

Délután két órakor indulának el, lóháton: Bercsényiék lakása éppen az ellenkező végén volt Rodostónak, mint a fejedelem kastélya.

Györgynek a kedélye még mindig az Ali-kői keserűvíznek az üdvös hatása alatt állhatott. Minden keserű volt neki. Mindent kritizált, ami csak útközben eléje került. Micsoda esetlen házak, gaz nő a kövek közt! Az utcákon folyik a sár! Unalmas egy vidék! Ezek az egyforma zöld szőlőhegyek! Az a szomorú zöld színű tenger! Ez a zagyvalék nép, mely bivalyfogataival elállja az utcát! Alig lehet a piacon keresztülvergődni a sok rongyos szekértől! Ezek a faképű görögök! Kivált az asszonyfélék! A mumusnak öltözött török nők! A férfiak meg, mintha az öreganyjuk szoknyáját vették volna fel kaftánynak! A méhkast viselnének a fejükön! Meg ezek az örmények! Másutt a kéményseprők nem ilyen feketék! S milyen utálatos nyelv, amit beszélnek!

Mikes Kelemen, tapasztalva a herceg rosszkedvét, megkísérté másfelé téríteni az eszejárását, s útközben példálózott neki, hogy csak nincs is a világon szebb idióma a magyarnál. Azt a hercegnek meg kell majd tanulni, grammatika szerint. Mindjárt lóhátrul adott is fel neki egy példát a konjugációból. Tudjuk, hogy a latin grammatikában az első igehajtogatás az „amo”-val kezdődik. A magyarok is ezt választottak szintén: csodálni lehet, hogy miért nem inkább a görög grammatikáét: „tuppw” (ütök).

– Tanulja meg ezt a szót, herceg: „Szeretek, szeretsz, szeret, szeretünk, szerettek, szeretnek”.

– Hisz ez meg úgy hangzik, mint mikor két ács húzza az öreg fűrészt előre-hátra! Milyen gyöngyen hangzik ez németül „ich liebe, du liebst, er liebt”, magyarul meg csupa „retek, rekeszek, szekeresek”. Hisz ha én ezt egy szép leánynak mondom, elszalad, azt hiszi, szakkermentezek.

Mikes nagy megbotránkozással csóválta a fejét. Micsoda nevelés! Hogy el tudták rontani ezt a fejedelmi vért!

Megérkezvén Bercsényiék lakása elé, ahol a csatlósok rögtön bekötötték a lovakat az istállóba, első tekintetre meglepte Györgyöt, hogy ez a lakás sokkal kényelmesebben van berendezve, mint a fejedelemé. Dagadó kerevetek, drága szőnyegek, ezüstkancsók és serlegek, úgyszintén majolika vedrekbe ültetett virágok mindjárt az elfogadóteremben. De mindez elveszett a szeme előtt, mikor egy perzsa kárpit mögül előlépett a ház asszonya.

Egy finom kis filigránmunka hölgyecske, akinek életvidám arcához úgy illik az ellentét: a fekete gyászruha és fátyol. Az a derült sima homlok, az a finom orr, az a rózsaszínű orca, az elrejthetetlen kis gödröcskékkel a közepén, az áll is éppen olyan gödrös, és azok a módos mozdulatok, az a gyermeteg mórikálás! György azt hitte, hogy Bercsényinének az unokáját látja maga előtt. S amint Mikes Kelemen bemutatta, már a nyelve hegyén volt, hogy a „nagymama” után tudakozódjék, amidőn a fiatal hölgy hirtelen eléje vágott, kezét nyújtva szíves indulattal.

– Hozta Isten, György herceg! Oh az én boldogult férjem, Bercsényi gróf nagyon sokat emlegette a herceget. Csak egyszer láthatná életében! Oh, hogy nem teljesülhetett ez a kívánsága!

Györgynek egyszerre hidege is, melege is kezdett lenni. – Hát ez az a tiszteletreméltó matróna? az a hősnő? a Bercsényi özvegye? – Pelargus sem tudott egyebet tenni, mint hogy a feje tetején benőtt tonzúráját vakarta. Ellenben Mikes Kelemen lopva előhúzá a csizmaszárából a frizérfésűjét, s a haját a tarkójáról a füle mellé fésülé, ilyenformán fedezve a feje tetején támadt kopaszságot.

E fájdalmas emlék megújulásánál aztán semmi sem volt természetesebb, mint hogy a gyászoló özvegy könnyekre fakadjon. S az még jobban illett az arcához!

Elmondá a végpillanatait a megdicsőültnek. Itt ült, ezen a karszéken, feküdni nem bírt már: egyik keze a fejedelem kezében volt, a másik a feleségeében. „Ki lesz neked olyan híved, mint én voltam? édes fejedelmem? Ki fog téged úgy szeretni, mint én szeretlek, édes kis Zsuzsikám?”. (Ezeket mind magyarul mondá.)

De György két szót mégis megértett belőle. Azt, hogy „szeretlek”, meg azt, hogy „Zsuzsikám”.

Tehát ennek is Zsuzsanna a neve! Mint annak a másiknak! A megátkozottnak! A szívből kitépettnek!

Erre aztán németül szólalt meg a herceg:

– „Liebe Zsuzsikám!” Én nem tudok magyarul beszélni. De azért magyarul érzek.

– Tudom! Mindent elmondtak már nekem a hercegről. Alig vártam, hogy meglátogasson – felelt az özvegy meglehetős németséggel; s aztán leülteté az urakat a kerevetre, Györgyöt magával szemközt egy perzsa kartalan székre.

György ekkor látta, hogy milyen szépek a Zsuzsika szemei a könnyek felszáradtával. Ez a szivárvány sötétkékje.

– Hát hogy tetszik a hercegnek Rodostó? – kérdezé a grófné.

– El vagyok bájolva mind a várostul, mind a vidékétől. A házak csupa virágoskertekké alakítva: körül az üdezöld, mosolygó szőlőhegyek. Ez az eleven élet az utcákon, a piacokon. Ez a sokfajta nép, érdekes keleti viseletével! a klasszikus arcélű görögök! a komoly, méltóságteljes ozmánok, a patriarchális örmények! a pompás jelmezek! A zamatos keleti nyelvek! Ez nekem mind végtelenül tetszik. Hát még az a fölséges tenger! melyet ahányszor meglátunk, annyiféle arcot mutat. Napestig el tudnék benne gyönyörködni.

A két kísérő úr egymásra nézett: idejövet egészen más véleménye volt a hercegnek.

– Oh én is úgy szeretem a tengert – monda az özvegy –, olyan kedvem volna egy vitorlás bárkával messze elcsápongni rajta. De hát magamban nem mehetek. S nincs senkim, aki kísérjen.

Egész öntudatlanul jött nála ez a kacérság.

– Hát én majd eljövök a grófnéért, s azután együtt kirepülünk a tengerre.

– Nagyon jó lesz! Mikor?

– Holnap mindjárt.

Mikes Kelemen közbevágott:

– Ha valami rossz szél nem fúj.

– S meddig fog a herceg itt maradni? – kérdezé az özvegy.

– Oh nagyon sokáig. Nekem addig itt kell maradnom, amíg jól meg nem tanulok magyarul.

– S szeret kegyelmed magyarul tanulni?

– Imádom ezt a nyelvet! Nincs ehhez fogható melódia. Egy nagyon szép szót mondott a grófné az elébb: „szeretlek”.

De már ez sok volt Mikesnek!

– Hiszen, édes hercegem: én ugyanazt a szót mondtam kegyelmességednek az úton, s nekem azt tetszett mondani, hogy ez olyan, mint a fűrészelés.

– Nem igaz! Nem az a szó volt. Kendnek a szavai közt egyetlen egy „l” betű nem akadt meg.

A grófné elnevette magát. (Hajh de szép volt, mikor nevetett.) – Az ám, édes hercegem, mert ez a szó „szeretek” csak annyit tesz, hogy „ich liebe”; de ha már az az „l” betű is közbeszúródik, akkor azt teszi, hogy „ich liebe dich”.

– Ah! hisz ez egy valódi csodanyelv! – monda György. – Egy „l” betűnek a közbeszúrása egy szerelmi vallomás. Az imádónak a magyar hölgytül nem kell egyebet kérni, csak egy boldogító „l” betűcskét. Hja, ha így magyarázzák a grammatikát, akkor egyszerre megértem.

– Könnyebb is egy nyelvet egy asszonynak a szájából megtanulni, mint egy férfiéből – monda az özvegy –, mert a férfiszájat eltakarja az a csúnya bajusz, de az asszony szájának minden mozdulatát lehet látni.

Pelargus közbeszólt

– Ezt úgy hívják, hogy „grammatica viva”.

– Mi az? – kapott a szón György. – Grammatica viva! Abból tudnék én gyorsan tanulni.

– No hát járjon el hozzám a herceg mindennap, én majd tanítani fogom magyarul.

– Nagyon jó lesz.

– Mindennap egy órát.

– Nem! Kettőt!

– Ha mindennap húsz szót megtanul, egy hónap alatt kész magyar lesz.

– Kegyelmedtül megtanulok százat egy nap.

– Nono! csak ne olyan mohón! – morgolódék Mikes Kelemen.

– Kezdjük el mindjárt ma. Mi az, amit megfogtam? – kérdezé György.

– Ez az én kezem.

– „Az én kezem.”

– Nem a kegyelmed keze, hanem az enyim.

– „Az enyim.” – „Kezem.” – „Enyim!” Nem felejtem el. Hát ezt hogy híjak? -A herceg nagyon határozottan érintette ajkaival az etimologizált tárgyat.

– Ezt úgy hívják, hogy „csók”. Ezt meg úgy hívják, hogy „pofon”. Nem szabad.

– „Csók” – „pofon”, „szabad”. Köszönöm. Ezt korrepetálni kell.

Nem is gondolta a herceg, hogy minden szavával micsoda kétélű tőröket forgat meg az ő kísérője szívében. A „kis Zsuzsika” éppen a jó Mikes Kelemennek a titkos lángja volt, akiről forró epedéssel emlékezik meg nénikémhez írott levelében. Zsuzsikáért sóhajtozik örökké. El is vette volna, ha sanyarú sorsa nem gátolja benne. De így tűrnie kellett, hogy az aggastyán fővezér grófnét csinált belőle. „Mert nem azért házasodik az ember, mivel szüksége van rá, hanem azért, hogy módja van benne.”

Mikes volt a legfiatalabb legény a rodostói száműzöttek között, azért, hogy mint afféle írással bíbelődő embernek, kopaszodott is a tarkója. Annálfogva a sok öreg sas között eddigelé versenytárs nélkül állt. Ha a fejedelem messzebb útra rándult ki vadászatokra, őrá bízta, hogy azalatt őrizze meg az özvegy asszonykát, ami az ő szívének nagyon is jólesett. Ő kezdett el feszengeni, s figyelmezteté Györgyöt.

– Gondoljunk már a hazatérésre, hercegem. Elsőt doboltak a várban.

– Hadd doboljanak! Az a misére szól. Én nem tudok imádkozni.

Az özvegynek az arca e szóra a legőszintébb ijedelmet fejezte ki. Összecsapta a kezeit.

– Nem tud imádkozni? (Aztán egyszerre a szánalom jelent meg az arcán.) Szegény kis herceg! Hát aztán mikor valami nagy baja van, mikor veszélyben forog: mit csinál, ha nem tud Istenhez fohászkodni? No én megtanítom kegyelmedet imádkozni. Az lesz a legelső. Holnap mindjárt.

– Ide jöjjek?

– Nem. Hanem a Panajia görög kápolnába. Ott van az én áldott férjem eltemetve.

– Megtanulok kegyelmedtől imádkozni – magyarul.

Mikes Kelemen ugyancsak zsúrolta már a talpával a padlót. Ideje volna már az elmenetelnek.

Az özvegy olvasta az arcárul a kamarásnak a nyughatatlansagát, de eléje vágott:

– Oh bizony addig, amíg ozsonnát nem adtam kegyelmeteknek, tőlem el nem mennek. Az volna szép! Ha a látogatók egy magyar asszonynak az asztalától megvendégeletlen távoznának.

Mikes Kelemen hasztalan szabódott, hogy ők most végezték az ebédet; meg hogy az Ali-kői keserűsós kúra után még hat hétig diétát tartani kell: a Zsuzsika minden válasszal készen állt.

– Tudom én, hogy mit szabad és mit használatos az Ali-kői fürdő után az asztalra hozni. Betanított engem arra az én megboldogult nevelőanyám, a drága jó Krisztina grófné. Nem lesz más, mint töltött galamb, gyömbérbefőttel. Ez a gyönge gyomrúaknak való.

A töltött galamb meg a gyömbérbefőtt pedig szintén a gyöngéje volt Mikes Kelemennek. Ezzel vissza lehetett tartani. És aztán el kellett néznie, hogy a Zsuzsika valamennyi galambmájat mind a György tányérára szedegeti. Azt pedig ő is szerette: ti. a galamb máját. De az ő porciója keserű volt. Bizonyosan rábocsátotta az epét a szakácsné! Azok a galambmájjal kínálkozó kétágú villák mind az ő szívén jártak keresztül. Ezalatt is egy csomó magyar szót tanult meg a herceg: „kérem, – köszönöm, – elég, – galamb, – kés, – villa, – pohár, – bor, – áldomás” – „szállok kendnek!” – „állok elibe!” Ha ez így megy, a grammatica vivában nagyon hamar a „gyakorlatokra” fog kerülni a sor.

Még soha ilyen jó étvággyal nem látták enni a herceget. De hát kitűnő konyhája is volt az özvegy grófnénak.

A rövid ozsonna, melyben nem volt más, csak töltött galamb meg gyömbérbefőtt, természetesen hétféle fogásbul állt, alig akart vége szakadni, s az mind egyszerre kedvenc étele lett a hercegnek. A drága jó levelensült meg a húsos pite különösen megnyerte tetszését, s miután azoknak a készítésmódját is előadta a háziasszony, annálfogva folyvást annak a beszélő száját kellett nézni, hogy a kiejtését a szavaknak jobban felfoghassa.

Zsuzsika grófné, magyar asszonyok szokása szerint, kifogyhatatlan volt a kínálkozásban. Amellett egyik percben könnyezett, amikor eszébe jutott, hogy ez volt az ő szeretett Miklósának is a kedvenc étele, meg hogy ezt a liktáriumot a felejthetlen Krisztina grófnőtül tanulta – a másik pillanatban megint jókedve volt. Mikes Kelemennel is sokat évődött, úgy téve, mintha ő járna utána, s az játszaná a bibliai Józsefet.

Az meg aztán bosszújában annál többet evett.

– No ha mink az éjjel tüzes tatárokkal nem álmodunk, hát sohasem – dörmögé a kamarás úr, az ozsonna végén szürcsölve a meggypálinkát a hosszúnyakú egyesből.

Egyszer mégiscsak vége szakadt a rövid ozsonnának. Az urak búcsút vevének a háziasszonytól, megajándékozták a cselédeket, s aztán felülének a lovaikra.

Györgynek a paripája azt követte, hogy egyre oldalt fordulva lépegetett előre, ezáltal kényszerítve a gazdáját, hogy folyvást visszanézzen, amíg csak láthatja azt a házat, amelynek a tetejéről kendővel integetnek utána búcsúüdvözletet.

Mikor aztán a szűk utcák elnyelték a lovagokat, György egyszerre nagyon beszédessé vált. Nem tudott kifogyni a dicséretéből ennek a csodahölgynek, akihez hasonló asszonyt ő sohasem látott. Ezzel lehet tréfálni, enyelegni, minden szót fölvesz, semmi meg nem sérti, és azért mégis olyan tiszteletet tud maga iránt fenntartani, mint egy királyné.

Mindenképpen jókedvre volt hangolva a herceg. Előrevágtatott, s a szemközt jövő vásárosokat a saját nyelvükön üdvözlé: a törököket „szelim alejkum”-mal, a görögöket „pola téti”-vel; egyszerre olyan nagy lingvista lett.

A hátramaradt két kísérő ógott-mógott.

– Bolond dolog lesz ebből!

– Hogy elfelejtette egyszerre a szép Iót!

– Pedig az azon kezdte, hogy a nyakába ugrott s összecsókolta.

– S megesküdött vele a holdvilágnál.

– Páter Oloferno áldása mellett.

Mikor aztán megint a tengerpartra kijutottak, akkor meg bevárta a kísérőit György, s elragadtatással beszélt nekik a tengerről.

– Van-e ennél fölségesebb látvány? Nézze kegyelmed azt a végtelennek látszó sima tükröt! Mennyi változatosságot mutat. Amott zöld, mint a pázsit, itt meg már bíborszínű, ni ott a tulsó partnál meg egészen sötétkék. Azok a halászbárkák a fehér vitorlákkal olyanok, mint valami nagy hattyúmadarak.

Itt egyszerre elhallgatott. De mind a ketten kitalálták a titkos gondolatját: „Milyen gyönyör lehet egy ilyen halászbárkán ,párosával’ ama tündérvilág fölött végigrepülni.”

Bizony vacsorára doboltak már a fejedelem kastélyában, mire hazaérkezének.

A fejedelem nem tett semmi szót az elmaradás miatt. Csak a vacsoránál, amidőn látta, hogy György hozzá sem nyúl az ételhez, a két kísérő úr is csak tisztesség végett majszol valamelyest foghegyen, mondott annyit, hogy „előre tudtam, hogy majd jól tartja a fiút galambmájával a menyecske!”

(Hiszen ha csak a májával tartotta volna jól!)

A vacsora utáni „amabilis confusio” alatt úgy eltűnt a herceg az étkesteremből, hogy senki sem vette észre.

Csak a társaság szétoszlása idején, mikor Pelargus kereste, hogy visszavigye, akkor jöttek rá, hogy az új ruhái mind le vannak rakva a tornácban, egész a szattyáncsizmáig. A hercegnek tehát mezitláb, „in puris indusiis et perisomatibus” kellett valamerre elosonni. De senki sem látta, hogy merre osont el.

Nosza futott szét az egész társaság herceget keresni! A fejedelemnek tudtul sem merték adni a dolgot, minthogy már alunni tért vala. Azon okbul doboltatni, trombitáltatni sem mertek, hanem szaladgáltak szerteszéjjel, kérdezősködve okostul, bolondtul, nem látta-e a herceget, vagy ahogy a magyarok mondják: „keresték őt égen, földön és padláson”. Ő azonban egyik helyen sem volt található, mivelhogy vacsora után leszökött a tengerpartra, ott felbérelt egy kaikdzsit, attul leckét vett a csónakkal való vitorlázásbul, csak éjfél felé került vissza; azalatt nagy vizeket bejárt a Propontison.

Szegény Mikes és Pelargus uraimék majd megőszültek ezalatt a nagy rettegéstől.

Mikor aztán György herceg visszakerüle, csuromvíz, nagy csatakosan, térdig és vállig felgyűrkőzve, akkor erélyesen remonstrálának előtte, hogy többet ilyen bolondságokat ne cselekedjék!

Akkor aztán még neki állt feljebb! Hogy „hiszen ha megígértem a szép Zsuzsikának, hogy elviszem a tengerre vitorlás-csónakázni, hát akkor okvetlenül kell értenem a vitorlás-csónakázáshoz! Ez már csak egész szillogizmus!”

Erre a két filofózus azt mondá neki: hogy „majorem concedo: minorem nego!” – nem kellett volna megígérni a szép özvegynek a vitorlás-csónakázást.

De hát van is fiatalemberrel szemben a logikának hatalma! Másnap reggel amint a misére hívó dobszó harmadszor is elhangzott, György minden értekezés nélkül elhagyta a kastélyt, s elindult gyalog a Panajia görög kolostort felkeresni.

Könnyű volt arra rátalálni a görögnegyedben, ámbátor tornya nem volt. Harangozni nem szabad a muzulmán városokban, ezért toronyra sincs szükség: egy keményfatábla, melyet két kalapáccsal ütögetnek, hívogatja össze isteni tiszteletre a hívőket.

Mikor György megérkezett a kápolnához, már akkor annak nyitva volt az ajtaja; egy nagysüveges és nagyszakállas barát már ott várta az ajtóban; kevéssel beérte: egy piaszter elég volt neki, s onnan egyenesen odavezeté Bercsényi Miklós befalazott síremlékéhez.

Az özvegy már ott volt a márványkő-szarkofág széles talapzatán térdelve.

Némán inte a hercegnek, hogy foglaljon mellette helyet.

György is odatérdepelt a szép özvegy mellé.

Bercsényiné aztán elkezdé halkan, érthető szóval elmondani a Miatyánkot, összetett kezeit a márványkoporsó párkányára támasztva.

György figyelmesen nézte az asszony imádságos kis száját, s igyekezett utánamondani – a nem értett szavakat.

(Az, akihez e szavak felküldetnek, bizonyosan megérti azokat.)

Azután elimádkozá az özvegy az „Ave Máriát”, majd a „Credót”, mind magyar nyelven.

A hátuk mögött ott állt a görög kalugyer, s görögül mondá utánuk a litániát.

Akkor megint elől kezdte az özvegy a Miatyánkon, folytatta az Üdvözleten, végezte a Hiszekegyen, s ez így ment tovább. György azt hitte, hogy ez mind az ő oktatására történik.

Mikor már tizedszer is elrecitálta a szép ajkak által eléje diktált szent mondatokat, azt mondá a szép Zsuzsikának:

– De már most elég lesz, édes lelkem! Isten úgyse, könyv nélkül tudom mind a hármat!

Erre szelíd, áhitatteljes arccal néze a szemébe az özvegy, s halkan szólt hozzá:

– Ne gondolja azt a herceg, hogy az imákat a kegyelmességed oktatására mondám fel: én az én megdicsőült uramnak a lelki üdvösségeért imádkozom.

S még kétszer mondta el mind a hármat. Tizenkettő volt a fogadalom. Akkor állt fel a térdéről az asszony.

S már akkor másfél éve volt annak, hogy Bercsényi örök álmát aludta a márványkő alatt.

Mikor kijöttek a kápolnából, a szenteltvizet kölcsönösen egymásnak nyújtva, azt kérdezé György az özvegytől:

– Így megy ez mindennap?

– Bizony így megyen minden nap.

– Hát ilyen hosszan tart a magyar nők hűsége?

– Édes herceg. Mi magyarok, akik itt a Propontis partján száműzetésben élünk, már tíz év óta lakunk itten. Engem nyolc éves koromban hozott el a hazámbul az én nevelő anyám, Kriszt