XXV. FEJEZET
Egy más planétán

Manapság a földet körülhajókáznánk annyi idő alatt, amennyibe került Györgynek Bécstül a palermói alkirályi palotáig eljutni. No de végre mégiscsak eljutott.

Az alkirály azóta megkapta már, Olaszországon keresztül, a bécsi kormány utasításait, s rangjához illő tisztességgel fogadta a fejedelemfiút.

Serenissimének címezte, ami a mediatizált hercegeket megilleti. Az alkirály palotájában volt elszállásolva, s annak a hintaján járta be a várost. Miután mindent megszemlélt, ami látnivaló volt: az alkirály megismertette őt a helyzetével.

– Serenissimének két domíniumot ajándékozott a római császár őfelsége; kit a békekötés Szicília uralkodójává tett. Az egyik uradalom a Giunchi grófság, amelynek nevét egy ideig viselte is a serenissime. Ez itt fekszik Palermo közelében: dúsan termő földje ontja a gabonát, jó szüretet ád borbul és gyapotbul, szorgalmas, munkás népség lakja. Hanem egy nagy maleficiuma van. Az idegent, amint letelepül azon a vidéken, rögtön felkeresi a szigetláz. Makacs, hosszas betegség, amelyből a keleti fajok még csak kilábolnak valahogy: a spanyol, görög; legfeljebb, hogy egy sárga fakó szín marad meg az arcukon örökre; hanem akiben egy csepp német vér folyik, az okvetlenül halállal végzi a szicíliai patécsot.

Márpedig Györgynek meg kellett vallani, hogy az ő ereiben felesen lüktet germán vér: anyja német hercegnő volt. Aztán az útitársa, a Künzli Péter pedig telivér helvéta.

– Akkor maradjunk a Del Contrastonál. Az is igen szép vidék. Búzatermeléssel ugyan ott már nem foglalkoznak; gyapotot és cukornádat sem mívelnek; mert ahhoz sok emberkéz kell: hanem vannak rajta ahelyett egész erdők gesztenyefákból: a szentjánoskenyér, a gránátalma, a narancs, citrom vadon terem, egész pagonyszámra, az egész mezei munka az ingyen termő gyümölcs leszedéséből áll; amelyet aztán zsákokban szállítanak el a kikötőig, ahol biztos piacuk van. Egy rendes, megbízható bérlő gondozza az egészet, aki szintén fekete cukrot is főzet a bozótszámra termő édesgyökérből. Legbecsesebb jövedelmi ága azonban a birtoknak az olajfatelep, mely fallal van körülvéve, amely fal felmegy egész a várkastélyig; amelynek teraszáról felséges kilátás nyílik a hegyszakadékok által környezett völgyre.

– Tehár vár is van a birtokon?

– Még pedig ősrégiség. Még a görög uralomból való. Gyönyörű dóriai oszlopcsarnokkal. Egykorú a taorminai romokkal. Lakásra azonban a legközelebbi tulajdonosai sem használták már régóta, hanem odalenn laktak a völgybe épített villában.

– S miért nem laktak fenn a várban?

– Azt majd megtudja serenissime, ha ott lesz. Látta serenissime a tengerrül az Etnát?

– Láttam. Pompásan füstölög.

– Most csak füstölög: egy idő óta nyugodtan viseli magát. A Del Contrasto birtok ott fekszik az Etna tövében.

– Ah! Az nekem nagyon kedves fog lenni.

– Nagyszerű látvány lesz mindenesetre: kivált ha egyszer kitör. Kevésbé kellemetes lesz serenissimére nézve a Malandrinik és a Fuggitivik közelsége, kik a körülfekvő erdőségekben tanyáznak.

– Kik legyenek azok?

– A Malandrinik olyan uraságok, akik maguk nem dolgoznak semmit; hanem amit más ember összegyűjtött, azt erővel elveszik. Szokásaik közé tartozik az utazók kifosztogatása: nevezetes embereket el szoktak ragadni magukkal, s nagy váltságdíjért szabadon bocsátani. Ha meg nem kapják érte a váltságdíjat: elébb a füleit vágják le, utoljára a fejét, azt küldik be a késedelmező rokonoknak. – A Fuggitivik pedig olyan menekültek, akik nincsenek megelégedve az idegen kormányzattal; akik összeesküvés, pártütés miatt proskribáltattak, a jószágaikat elkobozták, s akik szintén ott tanyáznak az Etna környékén, a hegyszakadékok között, ahol sok az elhagyott ház, a hozzájárulhatlan barlang, s időnkint onnan törnek elő jól fegyverzett csapatokban vásári népet, bérlőket megadóztatni, kormány postaszállítmányait elrabolni, s egész harcokat vívnak a kísérő katonasággal. Ezek nem olyan kegyetlenek, mint a malandrinik; hanem vitézebbek.

– Talán az én birtokom is egy ilyen elkobzott jószág?

– Természetes dolog. Üres föld lehet Amerikában, de Szicíliában nincs. Ha itt a császár egy domíniumot el akar ajándékozni a híveinek, azt csak úgy teheti, hogy egy hűtlentől elveszi azt a birtokot. Mind a két uradalom, a Giunchi völgyi éppúgy, mint a Del Contrasto völgyi egy proskribáltnak a hűbére volt: különbség csak az a kettő között, hogy a Giunchi völgy birtokosa már meghalt, a Del Contrasto völgyié pedig még él.

György nagyon magába szállt e felvilágosításra.

Az alkirály félreértette a fiatal herceg megilletődését.

– Ne legyen serenissimének aggodalma emiatt. Ezekkel minekünk bizony számolnunk kell. Mind a két elődje megkísérti az új birtokost az ágyában megfojtogatni: a mi dolgunk, hogy megvédelmezzük őt ellene. Csakhogy az, amelyik már meghalt, veszedelmesebb: az, aki láthatatlan alakban mint malária lopózik be a hálószoba ajtaján, s csontujjaival összeszorítja az áldozata torkát, vámpírszájával szívja ki a vérét. Ez ellen nem tudjuk az új hűbérest megvédelmezni. De a másik ellen igen. Tizenkét jól fegyverzett zaffo fogja önt az uradalmáig kísérni, s azok ott maradnak a serenissime körül mint testőrség. A zsoldjukat a kormány fogja fizetni. Serenissime csak az élelmezésükről gondoskodik. Ez legfeljebb kétszáz scudiba fog kerülni évenkint, az olcsó élelmiszerek mellett.

György egyre hallgatott mélyen elmélázva.

Eszerint ő egy száműzöttnek a birtokát kapta meg adományul. Egy nemesemberét, akit kivertek ősei kastélyábul, azért, mert a hazáját szerette!

– Ha kevesli ön a tizenkét fegyverest – monda az alkirály –, megduplázhatom: adhatok huszonnégyet.

Az a gondolat, hogy gyávának tartják, felkölté Györgyben a dacolást.

– Ellenkezőleg. Sokallom a tizenkét zaffót. Elég lesz hat.

– Nem lesz elég. Mert mikor serenissime kisétál a pagonyban, két zaffónak kell előtte járulni puskával, kettőnek pedig illő távolságban követni a lépteit. Négy zaffónak ezalatt otthon kell maradnia a kastélyban, mind a négy oldalon egynek; alattomos megrohanás ellen őrködve. Négynek pedig kell fenntartva lenni az éjszakai szolgálatra.

Ezt el kellett fogadni Györgynek föltétlenül.

Az alkirály kategorikus beszédéből azt is megértheté, hogy a tizenkét zaffo, akik közül négy minden sétájában kísérni fogja, arra is nagyon alkalmatos lesz, hogy a serenissime maga is valahogy el ne szökhessék a szigetről.

Palermótul Messináig hajón is lehetett volna utazni Györgynek; de az alkirály utasításában az volt, hogy a szárazföldi úton szállítassa oda. Egy negyedévre kifizette neki az apanázsát, s aztán a tizenkét fegyveres zaffo kíséretében útnak bocsátá.

Az út unalmas volt egész Messináig; nem a tengerpart mentén visz az, hanem a hegyek között, emberlaktalan, növénytelen vidékeken keresztül, hegynek fel, hegynek alá. Két öszvér hátára kötött zsöllye volt a jármű.

Mikor a Scala hegy ormait eléri az út, ott aztán egyszerre megnyílik az igazi szicíliai tájkép. A dúsgazdag keleti növényzet, minőhöz európai szem nem szokott, az aloék, kaktuszok mint sövénykerítés, a virító oleander mint útféli bozót, a pálmák, a mandulafenyővel összekeveredve, a gránátalmák és narancsfák sötétzöldje felváltva az olajfaligetek szürke lombozatával, maguk a kopár sziklák benőve kápribokrokkal és babérfával. És ez óriási kert teleszórva az ezredévek építési remekeivel; amik között az a legszebb, ami már rom.

Bécs után Messina!

György kezdett hálát érezni azon jóltevő kéz iránt, mely őt ide átvarázsolta.

Ez az egész tájék úgy tűnt föl előtte, mint egy ébren látott álom. Az embert az a gondolat fogja el, hogy milyen jó lesz ezt tovább álmodni, még tovább álmodni, s aztán végképp elaludni.

A messinai népet is nagyon kedve szerint valónak találta. Vidám, gondtalan faj az, összekeveredve göröggel, arabbal, normannal, spanyollal, franciával, amelyik felváltva uralta a várost. S e városnak harci eseményekben gazdag története van. S arra minden lakosa visszaemlékezik.

Györgynek nem volt szabad ebben a városban soká mulatni, ott semmi jót nem tanult volna. Azzal siettették, hogy ebben az időszakban eső szokott esni Szicíliában, s ha a Fiumárák megdagadnak, nem tud majd eljutni a kastélyába, ami Messinához még jó két öszvérjárta napi távolban esik.

A sirokkó csakugyan meghozta az esőt. Zivatar, menydörgés, villámhullás következett be György utazására. Volt abban jó is, meg rossz is. A jó az volt, hogy Messinából kivonulása alkalmával elmaradt a nyakáról az a csoportos koldushad, mely az országutakat megszállva tartja s valóságos plágája az utazónak; csak egy csuklyás barát maradt meg állandóul az üldözésében, aki szamárháton ülve árult szent szobrocskákat, s még a megáradt Fiumárát is átúsztatta, s nem tágított addig, amíg az alamizsna-dénárt meg nem kapta.

Lucskosan, agyonázva jutott el a karaván a Del Contrasto völgy villegiaturájáig. A zaffóknak a puskacsövei színültig voltak vízzel; azok ugyan egyet sem tudtak volna lőni, ha megtámadta volna őket valaki. György az egész bevonulás alatt semmit sem látott a tájékból a zápor miatt.

Megérkezésekor a bérlő fogadta, ki előreküldött futár által értesítve volt az új földesúr megérkezte felől.

A bérlő az urasági villa földszintjét lakta: az emelet fenn volt hagyva a magas uraságok és a denevérek számára.

Esős időben roppant nagy tűz volt rakva a kandallóban. Úgy látszik fa van itt elég; a tűz közepén volt láncra akasztva a nagy bogrács, melyben kecskehús főtt csicsókagyökérrel. Akörül telepedett le az uraság, a katona meg az öszvérhajcsár jó egyetértésben.

A bérlő maga is csak afféle bennszülött szicíliai nép fia volt, aki hetenkint egyszer borotválja le a bajuszát, szakállát, s kecskebőr harisnyát hord.

A rengeteg nagy földszinti teremben jó friss páfrán volt kiterítve a fal mögé: az volt a fekhely. A terem szögletében volt egy nagy sziklába vágott verem, abban állt a bor. Becsületes szicíliai veres karcos. Ősszel beletöltik mint mustot a verembe, letakarják egy nagy lapos kővel, s aztán meregetik kobakkal, amíg benne tart. Pince is, hordó is, egy személyben.

Amint az utazók és a házbeliek lassankint elfeküdtak a jó puha harasztágyba, s a bérlő és György egyedül maradtak a kandalló hamvadó parázstüze előtt, a fittajuolo szincerizálva ismerteté meg a földesurát a birtoka előnyeivel és hátrányaival.

A Del Contrasto uradalom, jó gesztenyeterméskor, behoz kétezer ötszáz scudi jövedelmet. (Scudo = római tallér.)

Ennek fele illetné meg szerződés szerint a földesurat, másik fele a bérlőt. Azonban vannak múlhatlan kiadások, amelyek e jövedelmet megrövidítik. A bérlő és a földesúr kénytelenek megosztozni testvériesen a birtok jövedelmén, egyfelől a nagyon tisztelt malandirini urakkal, másfelől pedig a becsülésre méltó fuggitivi uraságokkal; mindegyiknek kiszolgáltatván a birtok átlagos jövedelmének egy negyedrészét. Ilyenformán a földesúrnak és a bérlőnek marad tiszta jövedelemképpen ezerkétszázötven scudi. Ebből hatszázhuszonöt jut egy-egy részre. Eszerint, ha az új földesúr még tizenkét gesztenyefogyasztót is hozott magával, fegyveres zaffók alakjában; miután ezek kizárólag az ő becses személyének a védelmére vannak rendeltetve, s annálfogva azoknak az élelmezése őrá tartozik, marad neki magának az egész Del Contrastói domínium jövedelméből négyszázötven scudi.

Hát ez bizony nem valami hercegi jövedelem. Azonban olyan helyen, ahol nincs mire elkölteni a pénzt, ez is elég sok.

Reggelre megszűnt a zápor. György, amint kitekintett a szőlőlugassal befuttatott veranda alól, egy mély üregbe látta magát bezárva, melynek boltozatát egy sűrű, lomha szürke felhőtömeg képezte. A kastély körül óriási vén gesztenyefák, sötétzöld lombjaikkal, miknek némelyikét még a szaracénok ültethették. Koronáikat az átvonuló felhő seperte.

Később a felhőkárpit emelkedni kezdett: a panoráma tágult; a szemközti hegyoldalból vidámzöld szentjánoskenyérfa-liget kezdett előtűnni, vegyítve haragoszöld ernyős píniákkal. A felhő még feljebb vonult, elfoszladozva egy felfutó bástyafal fölül, mely ezüstzöld olajfaberket látszott körülfogni. A fal egyre följebb vonult, az olajfák egyre emelkedtek egymás fölé, végre előtűnt nagy magasságban egy párkányozott bástya, afölött egymás fölé hágó teraszok, végre egy oszlopcsarnok; egy egész vár. Ez a Del Contrastói várkastély. Mögötte sötétzöld háttér örökzöld cser- és ilexerdőkbül. Ég nem látszik még sehol.

A felhőkárpit vonul fölfelé.

A tölgy- és ilexrengeteg az égbe látszik felnyúlni, míg lassankint helyt ád a lúcfenyőnek; azután következik a törpefenyő, a veres bogyójú boróka, a tiszafa. A hegy még egyre tart.

A felhőkárpit tovább göngyölődik; a sziklaoldalakat már csak az őszbe csavarodó rozmarinok, gyopárok takarják. Azoknak is vége szakad; következik a nagy fekete sivataggörgeteg, melyen semmi tenyészet nem látszik; a láva uradalma. Egymásra torlódott formátlan tömegek, likacsos, szivacs alakú kolosszok.

De az ég még mindig nem látszik sehol.

A felhőkurtina egyre följebb emelkedik; csúcsos sziklakúpok tűnnek elő, párázó odúkkal; gránitbástyák, melyek összefutnak, vápáikban hóval fedve (odafenn a záporbul hó lett) utoljára egy nagy széles körönd, zegzugokra tépve, oldalai kénsárgák, veresek, hamuszínűek; közepéből lenyomott füsttömeg gomolyog alá; nagyobb, mint egy templomégés füstje, ami a felhőivel összevegyül.

Ez az Etna.

Ez is a György uradalmához tartozik.

György úgy el volt merülve az „élő hegy” bámulatában, hogy meg sem hallotta a házigazda unszolását, aki a reggelit elkészítette számára.

– Én oda fel akarok menni – mondta György a gazdának.

Az a szeme közé nevetett egész tele torokkal.

– Oda? Fel? A pokolba? Az volna derék!

– Hát ön talán még sohasem volt odafenn?

– Amilyen igaz, hogy a nevem Bonaventura Calzolaio.

– Hát mért nem ment oda fel?

– Először, mert semmi keresetem sincs odafenn a pokol torkában; másodszor, mert nem lehet. Szebb azt innen alulról nézni.

György hozzálátott a reggelihez. Volt finom póréhagyma, tatárka-polenta tejjel és lépesméz.

Azután megint rátért a kedvenc tárgyára: az Etna hegyére. Ezúttal a zaffókhoz fordult.

– Ti fogtok engem kísérni párosával a sétáimon?

Kérdésére rögtön előállt négy zaffo, és fogta a kezébe a puskáját.

– Velem fogtok jönni oda fel a hegy tetejére.

Erre mind a négy zaffo visszatámasztotta a szögletbe a puskáját, s megint elnyújtózott a lehevert alomban.

– Hát nem fogtok kísérni?

– Oda nem!

Signore Bonaventura aztán olyan szépen elmagyarázta neki, hogy nem érdemes az az egész Etna arra, hogy az ember a csizmatalpát elszaggassa miatta; sétálnivaló hely van itt sokkal szebb elég; végig a gesztenyefaerdőkön; szebbnél szebb kertek, ligetek váltogatják egymást, egyik villa és mulatóhely a másikat éri; a tűzhányóhegy úgy van körülfogva házakkal, kertekkel, mint egy szép nimfának a dereka virágból font övvel. Csak sétáljon őhercegsége itt a puha gyepen, az árnyékban; ez sokkal egészségesebb mulatság, s ha már éppen szép kilátást akar élvezni, ballagjon fel a saját várkastélyába, a gyönyörű Del Contrastóba. Annak a teraszáról el lehet látni Taormináig; ott nem is tarthat semmitől; mert a vár, az olajfák kertjével együtt, magas kőfallal van körülkerítve.

György belenyugodott a jó tanácsba. Két fegyveres zaffo elöl harminc lépésnyi távolban, kettő hátul kísérte a sétája közben.

Mint egy rabot.

A Péternek semmi hasznát sem vehette, mert annak az egész életszervezetét összezavarta az olasz konyha.

Először is végigjárta azokat a csodálatos gesztenyeerdőket, miknek fái olyan terebélyesek, hogy egy század lovas elférne alattuk; a kérgeikbe görög és arab betűk vannak bevésve, évszámokkal, amik a szaracénok uralkodására emlékeztetnek.

A völgy lapályos részeit narancsligetek, fügefagesztek szaggatják kockákra, ahol a fák összevissza vannak vegyítve píniákkal, pálmákkal, mandulákkal, a mély televény talaj el tudja táplálni valamennyit, s minden liget körül szőlőlugassal befuttatott házak kandikálnak elő: a legtöbbnek nincsen födele, sima teteje csak esővízfogásra való.

Az emberek, akikkel sétájában találkozott, többnyire szamáron jártak: csupa férfi; asszonyféle nem mutatta magát. És mindegyiknek oda volt a nyergébe fektetve keresztbe a hosszúcsövű puska. Mintha az egész világ mind vadászni járna.

Pedig itt a vad ugyan nagy ritkaság: az őzet, nyulat még tán a görögök lenyilazták; a vadkannak pedig jó dolga volt itt a gesztenyeerdőkben, meg odafenn a makkosokban, de az is régen kipusztult már innen. Nem ismernek itt más vadat, mint a vándormadarakat, amik Európa felé húzásukban a szigeteken megpihennek. Itt nem is élnének meg, mert ennek a paradicsomkertnek nem jutott a kertek átkábul, a kártevő hernyókbul, ami az énekes madár tápláléka. A szicíliai kertész csak azokat a bogarakat ismeri, amik hasznot hajtanak, s azokat gondozza, tenyészti: a méhet, a selyemhernyót, a cochenillát, a cantharidest.

Dolgozó embert sem látni sehol, se igavonó barmot.

Itt nem szántják, nem ássák, nem kapálják a földet: terem az magátul; a szőlőkben a kecske a vincellér: az lelegeli a gazt, a fákról a fattyúhajtásokat; a magtermő növénynek ahol elhullott a szeme, ott újra kikel s jószántábul ismét aratást ád. Húst az itt lakók csak ünnepnap fogyasztanak: akkor gödölyét ölnek; mészáros, hentes ismeretlen mesterember itten. Hanem hal van elég. Azt ontja a tenger, s azzal minden ház el van látva bőven.

Ez első sétájában útitársul szegődött hozzá signore Bonaventura.

Elmagyarázta neki, hogy meddig terjed az uradalma. Elvezette a majorsághoz, ahol apró tehenkék és tyúkok vannak. Ott tartották az öszvéreket is. Kettőt felnyergeltetett a bérlő, s aztán azokon folytatták a sétát a hegyi úton, fölfelé a várkastélyig.

Egy magas tömör fal vette körül a kastély kertjét, mely százados olajfákkal volt tele: tornyos kapu, felvonóhíddal vezetett a kertbe. Ott is szabadjára volt hagyva minden. Ide még a kecskéket sem bocsátották be, s annálfogva a tarka levelű akantusz s az árticsóka dúsan burjánzott a fák alatt mindenütt, a vadszőlő keresztül-kasul nőtte az utakat. A kastély ravelinja előtt leszálltak az öszvérekről, s folyvást a négy zaffo kísértében felmentek a hosszú egyenes lépcsőzeten az első mellvédig. A második mellvédhez vezető lépcsők már össze-vissza voltak düledezve. A földrengés rongálta így meg. De a lépcsők közül olyan buján sarjadzott elő a babérfa, hogy könnyű volt rajtok felhatolni. Ott következett azután a nagy terasz, körülölelve egy gyönyörű árkáddal, melynek üres fülkéiben valaha márványszobrok álltak.

A kastélynak nem volt már sem ajtaja, sem az ablakain redőnyök. A vas drága a szigeten: az ajtókat értékesítették, s az ablakfák elrohadtak. Most szabadon repkednek keresztül a termeken a denevérek.

S milyen pompa, mennyi fennkölt ízlés látszik még most is e meztelen falakon! A csigás koronázatú dóriai oszlopok, körülfogva babérfüzérekkel, akantuszlevelekkel: az ökörkoponyás homlokzatok, a rovátkolt pillérek. „Hja, akik ezt építették, azok még nagy urak voltak!”

Az utódjaik már nem bírták a monumentális épületet fenntartani, s leköltöztek a völgybe, egy téglaépítménybe, melyben egy tető alatt van a raktár, a pince, az istálló a szalonnal.

A Del Contrasto vár háttal fekszik az Etnának: a szemközti kilátás a völgyre nyílik.

Észak felé, az erdőség közül emelkedik ki valami hosszú oszlopsoros építmény, közepén egy óriási, piramis alakú híddal.

A bérlő elmondá az új földesúrnak, hogy ez a roppant építmény a hajdani birtokos herceg, duca di Arragona műve, egy vízvezeték, mely az Etna hóolvadékait a tengerbe ereszti alá. Ma már úgy híják, hogy Ponte di Carcacci.

Minő úrnak kellett annak lenni, aki az Etnától a tengerig épített egy aquaeductot, melynek minden oszlopa nagyobb egy templom tornyánál.

Az utódja egy pajtában tanyázik, együtt a fegyvereseivel, s osztozik az erdei zsiványokkal a gesztenyetermésen.

A delet az egész vidéken jelenté a harangszó. Minden falu, zárda harangja megszólalt, azzal az egyes kongatással, ami az olasz harangozás sajátsága.

Lefelé elég gyorsan jutott el György a kísérőivel a villához, ott várt rájuk már a halleves, meg a tatárkakása, rizikegombával összefőzve. Mindnyájan egy közös asztalnál ebédeltek: úr, bérlő és zaffók.

Hanem a Pétert nem lehetett előkeríteni. Az úgy jól tartotta magát fügével meg szentjánoskenyérrel, tetejében meg méhsert ivott, hogy aztán elfeküdt tőle, úgy összehúzódva, mint a tüskés borz, s nyomorultnak vallotta magát. A bérlőné főzte neki a mindenféle ezerjófű herbatékat, de azoktul még nyavalygósabb lett.

Az ebéd utáni időt minden ember alvással tölti. Egész estig okosabbat tenni nem lehet. A nap forrón süt s a múlt napi zivatar után minden szikla úgy párolog, mint a befűtött kemence.

Ez lesz itt a mindennapi mulatság.

Amint aztán a nap eltűnik a hegyek mögé, akkor egyszerre harmattá válnak a forró ködök, s rögtön hideg lesz a völgyben.

Akkor megint a hűs levegő miatt van tiltva az idegennek a szabadban ácsorgás. A természet rabja az, akit ide küldtek.

Mivel lehet itt eltölteni az időt?

A kecskepásztor tud dudálni, s a béresek értenek valami tánchoz. De a zene éppen olyan csúf, mint a hozzávaló tánc.

Női alak is mutatja magát: egy szolgáló, de annak olyan nagy golyvája van a nyakán, hogy irtózat ránézni.

György rendbe hozatta magának az emeleten a kiszemelt hálószobáját, mely azideig fokhagymaraktárul szolgált.

Hozott magával szarvasbőr-terítőt és pokrócot, két szapulóbakon keresztülfektetett tragácsbul hamar össze lett állítva a nyoszolya.

Hanem amíg az erkélyen bámulta az ezernyi ragyogó csillagot, s az azokat el-elfátyolozó vulkánfüstöt, azalatt az ágyát úgy ellepték a kakerlakok (vulgo: svábbogár), hogy mikor visszatért a szobájába, azt hitte, medvebőrrel van leterítve az ágya: fekete volt az egész terítő. Persze: odaszoktak a sok fokhagymátul.

Megpróbált velük harcba keveredni. Hasztalan küzdelem: ha egy lepedővel kiszórt az ablakon ezret, jött helyette másik ezer. Hozatott vizescsebreket, azokba állíttatta bele az ágya lábait; hát akkor meg felülről a gerendákrul potyogtak le hozzá. Végre készítettek a számára négy rúdra kifeszített mennyezetet gyékényből, akkor aztán a folytonos bizsergésből a feje fölött értesült a nagy számú hálótársai ébrenléte felől.

Ezt bizony meg kell szokni: ez együtt jár a paradicsom gyönyörűségeivel