III.

Egy sík puszta közepett világítnak a nomád török nép őrtüzei.

A nagy próféta, még ekkor nem is született, s Mohamed buzgó hívei azon időben egy sötét, ijesztő, borzadályos eszmét imádtak – az ördögöt.

Kitől minden nép borzad, s kit minden rossz kútfejének hisz, ők annak szentelék keblök vallásos érzelmeit; egy elbujdosott istenségnek tartva őt, ki elűzetett ősi trónjárói, s most szenved sötét fogságban, de egykor ki fog törni börtönéből, s visszafoglalja az eget, s megbünteti mindazokat, kik őt egykor szidalmazák, s fölemeli azokat, kik oltárain áldoztak:

E sötét hitnek még most is vannak követői Perzsia legészakibb részein, kiket a mahomedanizmus sem tudott kiirtani.

Az éjfél órájában, mikor a kaszás csillag feljött a láthatárra, akkor kezdődött a démon áldozata.

Egy nagy fekete kő volt a puszta közepén felállítva, azon egy idomtalan rézbálvány, szétterpedt lábakkal, öblös hassal, iszonyúan feltátott szájjal, s négy szarvval homlokán.

Midőn az éjféli csillag feljött, egyszerre kioltottak minden tüzet a sátorokban és mezőkön, a nép arcra vetette magát, a sötét éjszakában háromszoros ordítással kiáltva:

– Astaroth!

A harmadik üvöltés után a fekete oltárhoz léptek a máguszok, s meggyújtották alatta a tüzet. Az érc izzóvá lett lassankint, az éjben egyedül e rémséges vörös tünemény sugárza szét, a reszkető emberarcokba világítva, s száján és szemein szikrákat okádva.

Kétféle áldozatot szoktak e bálványnak hozni. Az egyik volt a „keserű áldozat”, a másik az „édes”. Amazt adák neki, ha gyászünnep volt, imezt örömünnep alatt; amaz hálaadó, imez engesztelő áldozat volt.

Hét állatot áldozának a természetnek mind a hét rendéből. A keserű áldozatnál csupa ártó állatokat, a férgek rendéből nadályt – a bogarakéból skorpiót – csörgőkígyót a csúszókból – egy cápát, egy ölyvet, egy tigrist és egy férfit.

Az édes áldozatnál az élők szelídjei lőnek válogatva; férgek közül a bíborcsiga, bogarakból a pillangó, a kétéltűek közül a salamander, egy aranyhal, egy galamb, egy paripa és egy szűzleány.

Oldamúr halálának hírére örömünnepet tartott a török nép. Keserű áldozat kellett. A halálnak szánt barmok, az embertől a nadályig erős hálókba burkolva az oltár párkányára voltak már állítva, a máguszok hosszú, háromágú villákkal álltak készen, azokat egyenkint az égő bálvány nyílt torkába taszítandók, csupán Disabul, a király megérkeztére vártak még, ki, úgy látszék, nagyobb ura volt a bálványnak, mint a bálvány őneki.

Három disztonáló kürtszó nemsokára hírül adá a magára várató kényúr közelgését, ki fáklyakíséret nélkül, gyalog jött az áldozathoz, s csak akkor lőn észrevehető, midőn az izzó bálvány közelébe érve, annak fényétől megvilágosíttaték.

Kemény, indulatteljes vonásait sűrű fekete szakálla tevé még zordonabbakká, levont szemöldei alól, mint két leskelődő orgyilok, villámlott elő két sötét szeme. Fegyver volt kötve oldalára jobbról-balról, annak bizonyságaul, hogy ő két kézzel szokott egyszerre harcolni.

Kíséretében ott lehete látni Jagárt, a fehér hunok követét és Padmalanhát, az indukét, kik örökké udvarában tartózkodtak, minden évben megesketve Disabult, hogy a békét meg nem zavarja, sem velök harcot nem kezd, sem az ogurokkali kötését meg nem szegi, s örök ígéretek és fenyegetések tilalma alatt tartogatva a harcvágyó szörnyeteget.

Disabul inte a máguszoknak, s azoknak kellemetlen bántó éneklése, zsongása között egyenkint az égő bálvány torkába hányattak az élő áldozatok, a bálvány irtózatos szája az elvesző állatok halálhangjaihoz képest majd zúgást, majd sziszegést, majd ordítást, majd emberkiáltást adott vissza.

Disabul elégült arccal fordult emírjéhez, Kublájhoz, kinek hegyes szakálla előreállt, mint egy rúd.

– Tehát Oldamúr meghalt, s a király, ki utána trónra ült, még gyermek?

– Még fiatal, és sokáig élhet – viszonza Kubláj.

– Astaróthra esküszöm: rövid élete lesz.

Jagár meghallá a felkiáltást, s fejcsóválva monda: – Te azt nem tudhatod, nagy király.

– De megtehetem.

– Vétenél a szövetség ellen.

– Ki kötötte azt? Én nem. Ősapám tevé; s azért, mert ősapám bivaly volt, én nem születhettem-e arszlánnak? Ha a kérődző állatok szövetséget kötöttek maguk között, hogy ezután csak füvet egyenek, én elütöttem közülök: én vérszopó vagyok.

– Azt megmutattad, nagy Disabul. Ebéd végén mindig abban gyönyörködöl, hogy azon rabszolgáid fejeit rakatod tálaidra, akik felszolgáltak; most tizenhét esztendeje minden újon született leánygyermeket a vízbe fojtatál. Ez a te dolgod, Disabul. Saját népeddel magad parancsolsz, s ez ellen senkinek sincsen kifogása.

– De már meguntam ezt. Nekem munka kell. Ez a sok apró nép, aki körös-körül lakott, mind elpusztult már, vagy elszaladt a világ végire. Minden ellenségemet megettem, csak szövetségeseim vannak hátra, s most arra várjak, ugye, hogy azok egyenek meg engem?

– Emlékezzél reá, hogy az igazság legelső úr a földön. – Tehát az lesz igazság, nemde, hogy egy sima állú ifjonc, kinek nincs egyéb érdeme fölöttem, mint hogy szakálltalan, kiböjtöljön engem a világból, s én nagy kegyesen nézzem, mint egy indu bonc, mint hízik ő bele saját trónusomba, mikor kedvem van őt letaszítani a magáéról?

– Megesküvél bálványod hitére máguszaid előtt.

– Mit nekem papjaim és bálványaim? Parancsoljanak a másvilágon, e világ az enyim, itt azt kell akarniok, amit én akarok.

– Ne feledd, hogy e szövetségre minden körüled lakó nép fejedelmei éber szemekkel néznek.

– Vakulj meg velök együtt, hogy ne nézhessetek rá! Le fogjátok-e ugatni a sasokat az égből? Fenyegették-e valaha az egerek a párducokat?

– Oh, nagy Disabul, nem jó az ellenségről megvetőleg szólni. Jusson eszedbe, hogy Omér khán két év előtt tevepásztor volt, s most fél Ázsia réme, s másik felének prófétája.

– Réme a gyáváknak, s prófétája a bolondoknak. De fogadom, hogy én megnövelem prófétai hírét, és mártírrá teszem, s ha nem mutogattak még prófétát kitömve, majd mutogatok én egyet.

– Akkor aligha fogsz ráérni, hogy erődet Dalma ellen fordítsd.

– Te azt hiszed tán, hogy egyenkint hívogatom ki párbajra a nagy próféta dárdahordozóit? Én nem szoktam vesszővel hadakozni, ahova én ütök, az beomlik, ha mindjárt kőszikla is. Egyszerre három hadsereget küldék a lázadó rabszolga ellen, ki Tatárországot hatalmába keríté, mindegyik százezer emberből áll. Egyik Chorazan felől keríti el, a másik a tengeren kerül háta mögé, a harmadik egyenesen a sivatagon vág ellene keresztül. Ha a föld el nem nyeli, meg nem menekül tőlem. Azt pedig ne gondold, hogy ott megálljak, ahol őt levertem, amíg világ van jobb és bal felől.

– Mit teendsz?

– Mit teszek? Lekaszálom a földet, s ha kifogyok a földből, berontok az égbe. Nem akarok urat ismerni kívülem. Ti szüntelen vigyáztatok, hogy hadsereget ne gyűjtsek, mellyel álmos békéteket megháboríthassam. Ez az Omér, ez az elűzött pásztor királyfiú, ki egy homokpusztát kapott örökségbe, a ti vesztetekre növelte meg hírét. Midőn határaitokat kezdte fenyegetni, akkor híttatok fel engem, hogy gyűjtsek ellene hadat. Tudtátok, hogy arra én legkészebb leszek, mert én nem őrzöm városaim árkát, vetett füveimet, s szövőszékeimet, amik nálam mind nincsenek. Háromszázezer kardot adtatok kezembe. Azt hiszitek, hogy ebből rátok nem jut egy sem?

– Szavaid fenyegetésképp hangzanak.

– Én is úgy hiszem. A tatár népet eltörlöm ma, az ogurt holnap, a hindut holnapután, s még a fehér hun, és a kínai számára is lesz még nap az esztendőben. Elég egy úr a földön, lám az égen sincs több nap egynél. Ha meghaltam, akkor ám jöjjenek elő az apró csillagok, s osztozzanak meg az égen, de amíg élek, elbújjanak!

– Ez azt teszi, hogy készüljünk a harcra. – Készüljetek a halálra.

– Ah, nagy Disabul, te rosszul látsz sorsod végire. Mi okod van bennünket bántanod?

– Az az okom van, hogy ti munkás nép vagytok, az enyim dologtól elszokott, nekem munkás rabszolgák kellenek. Nektek szép nőitek vannak, az enyimek szegletes fejűek, nekem szép rabnők kellenek. Nekem kardom van, nektek van fejetek, s nekem ez a fej kell, ha nincs egyéb!

– Egyébre is fogsz találni, Disabul – erős karokra. Áldjon meg az ég – monda Jagár, s a hindu követtel együtt elhagyá a királyt.

Ez kidühöngött kedéllyel fordult Kublájhoz, önelégülten mormogva

– Nem megérdemelném-e, hogy bolondok közé legyen felírva nevem, ha egy hiú esküvés miatt elnézném, mint nő mellettem óriássá egy poronty, s mint tudakozódik utánam, ha nem haltam-e még meg? Midőn elég erőm van őt még gyermekkorában összezúzni.

– Akinek hatalma van, annak joga van mindenhez, nagy király – felelt meghajtva magát az emír.

– Mihelyt seregeink e lázadó Omért eltiporták, megviszed Dalmának hadizenetünket; vele semmi sem békít ki engem, sem ígéret, sem meghódolás. Egyetlen bűne az, hogy él. Meghaljon.

E percben kürtszó hallatszék, s messziről kiálták: – Hírnök a tengerről!

Néhány pillanat múlva egy félmeztelen, lerongyolt öltönyű férfi állt meg a királyt körülálló testőrök karéjában. – Uram, hatalmas Disabul – szólt a hírnök fogvacogva –, rossz hírt hozok.

– Akkor jó lett volna, ha magadat ott künn hagyod! Beszélj hát gyorsan, ha rossz, legyen rövid.

A hírnök nagy lélegzetet vőn, és beszélt:

– Hajóidat, melyek hadseregedet a tengeren átszállíták, a tenger közepén vihar támadta meg. Elsüllyedt mind – a nép a vízbe fúlt – egyetlen gálya jutott a parthoz, azt is a sziklához vágta a hullám, magam menekültem meg úszva, az ottveszett seregből.

– Dobjátok vissza, hogy legyen a többinél – ordíta Disabul.

A katonák elragadták a hírnököt.

– Oh, átkozott vihar! – kiálta szakállát tépve a király. Hogy fuss a világ végeig, és soha meg ne pihenj! Oh, átkozott tenger, hogy száradj ki, és láss tulajdon fenekedre! Hajóimat megettétek. Ezer árbocos, tízezer vitorlás hadam! Egész erdő a tenger közepére ültetve. Egy úszó város, aranyozott tornyokkal, lobogó zászlókkal, páncélos hadakkal minden, minden oda! Vitézeim a tengerfenekén fekszenek, gályáimat darabokban hányja ki a partra a hullám.

A király őrjöngő fájdalommal tekinte szét, s meglátott egy katonát, kinek arca mozdulatlan maradt.

– Miért nem sírsz, gazember? Nem jön könny szemeidbe? Katonák! Vigyétek, és tanítsátok meg sírni! Ezer árbocos hajóhadam! Egyik kezem van levágva… Inkább volna egyik kezem… – De mit – szólt újra visszatérő daccal. Maradt még két seregem. Semmit sem tesz. Elég erős maradtam még azért. Nincs semmi baj. Ha egyet elnyelt a víz, kettőt csak nem nyelt el a föld.

Ismét kürtszó hallaték, és a kiáltás más oldalról.

– Hírnök közelg.

Nemsokára portól belepett harcos sietett a király elé, lelkendező szóval kiáltva:

– Hatalmas király, a pusztáról jövök, hadsereged közül. – Mije hiányzik hadamnak, hogy oly sebesen jövél?

– Semmije sem hiányzik, uram, csupán az élet. Hadseregedet a pusztában érte a Szamum irtószele, s homokfellegekkel temette el. Én az utócsapatok közül egyedül futottam el tevémen.

Disabul mint a villámütötte fa állt sötéten e rémhírre.

– Átok reád híredért, halálmadár! Hogy hoznák azok holt híredet, akiket te hirdetsz halottnak. Ez kemény csapás. Húszezer tevét, százezer harcost veszíték el ingyen, anélkül, hogy az ellenségből egy élet esett volna érte kölcsön… Azért sem sírok. Még van egy hadam. Ez a kettő úgyis csak szedett-vedett nép volt, merő csőcselék, csak meghalni jó: gyalázatomra lettek volna. Jól tették, hogy elvesztek. Úgy kellett nekik, mért nem siettek jobban. Oh, a chorazani sereg mindezt ki fogja pótolni!

Alig mondá ki szavait Disabul, midőn harmadik kürtszó hallatszott, és kiálták:

– Hírnök érkezett.

Elsápadt, elhallgatott mindenki. Maga a király is némán, mereven bámult a sötétségbe, az érkező alakjára lesve, s visszarezzent, midőn egy halavány, pajzstalan alak tántorgott elé, tétova szemekkel, rebegő ajakkal.

– Ne szólj! – Hörgé Disabul, elfedve arcát. – Pofád sápadt, mint ki sírból kelt föl… Légy átkozott, miért remegsz?… Gyűlöletes, reszkető ábrázat! Honnan hozod a rossz hírt? Égből cseppentél ide, vagy a tenger okádott ki téged is, hogy engemet rémíts?

– Uram, Chorazanból jövök – hebegé a hírnök.

– Némulj meg örökre… Mért nem tudtad vérrel befesteni arcodat, hogy ne lenne ily fehér?

– Omér khánnal összetalálkozánk.

– A végin kezdd… Győztetek-e?

– Sereged elhullt. Magam vagyok utolsó, ki megmenekült a harcból.

– Astarothra, nem vagy utolsó, mert nem menekültél meg! – ordíta Disabul, s kardját kirántva, kettéhasítá a hírnök fejét.

Azután kiesett kezéből a kard.

– Ég és pokol! Mindenem elveszett… mindenem, mindenem. Ez a szép hadsereg; a válogatott páncélos hadsereg, mely mint egy érc búzavetés terült el egyik hegyoromtul a másikig, arany pajzsaikon a nap tündökölt, dárdáik hegyével a leszakadó eget képesek lettek volna feltartani… e lovas dandárok, mik a széllel futottak versenyt, s ha nyilaikat kilőtték, elborították vele a napot, s ha őrtüzeiket meggyújták, mintha a föld tükrözte volna vissza az eget. E hétszáz elefánt hátán emelt tornyok, mik ijedelmei voltak a harcnak, e hős vezérek, csapatjaik élén, gyémánttal rakott fegyverzeteikkel, s e lobogó sátorok, mik a halmokat ellepték. Ez mind, mind csak álom? Tegnap volt, és ma nincs?!

Disabul őrült álmodozással tekinte a levegőbe, határozatlan léptekkel tántorogva, mint egy holdkóros.

Egyszerre elejtett kardjára talált lépni, s annak csörrenése felriasztá.

– Ki tette ezt? – Ordíta, felkapva a kardot. – Ki harcol ellenem láthatatlan kezekkel? Te pokolbeli szörnyeteg Astaroth! Azért emeltelek ide, azért hizlallak itt, hogy így bánj velem? Te pokollal viselős fenevad, most fiaddz meg, s szülj nekem oly hadsereget, aminőt megettél, vagy oly dombot hányatok reád, hogy szarvaid sem látszanak ki belőle.

A máguszok elszörnyedve rohantak a bálványt káromló király elé. A főmágusz eléje állt.

– Szűnj meg szavaiddal, Disabul; ne haragítsd Astarothot még jobban.

– Megharagított ő engem eléggé. Ellenségeim csúfja lettem. Ha az ogurnak láthatlan Istene van, legalább nem ad neki enni, miként én ez idomtalan alaknak itt.

A máguszokföld alatti csöveken át tompa bőgést hallatának az izzó bálvány torkából.

– Halld, Astaroth beszél – szólt a főmágusz Disabulnak. – Mi kell neki? – kiálta ez dühvel. – Ha éhes, tömjétek meg kaviccsal.

A bálvány egyre bőgött.

– Astaroth édes áldozatát kéri.

– Ehetnék? Három hadseregemet ette meg, jóllakhatott vele; hamarább ihatnék rá: mondjátok meg neki, hogy igya ki azt a tengert, melybe gályáim süllyedtek.

– Astaroth édes áldozatát kéri: a bíborcsigát, a pillangót, a salamandert, az aranyhalat, a galambot, a paripát és a szeplőtlen szüzet.

– No, hát adjatok neki.

– Astarothnak tizenhét éves szűz kell, mert a tizenhetes szám előtte szent.

Disabul leverten hallgatá a máguszt.

– Keveset beszélj, jó ember, mert keveset hallgatok. Tégy, amit akarsz. Háromszázezer hősöm halt meg; küldhetsz utánuk, ha akarsz, még háromszázezer asszonyt.

– Szűz csak egy kell, de tizenhét éves.

– Mit említed annyiszor? Hozass egyet.

– Most tizenhét éve uram minden leányt a vízbe hányattál; aki akkor született, azon évből csak egyetlenegy él.

– Tehát legyen azon egy Astarothé.

– Bárki legyen is e szűz?

– Ha apjának szeme fénye is és a világ szépsége, esküszöm, áldozat legyen!

A máguszok egy része eltávozott, az áldozatra szánt szüzet elhozandók, a többiek azalatt meztelen hátaikat verve szeges szíjkorbácsokkal, ordíták Astaroth nevét. A nép körül a földön arcra borulva feküdt. Disabul ült egy leterített tevebőrön.

Még tartott az éj, midőn a máguszok visszaérkezének az egyetlen tizenhét éves szűzzel, ki az országban élt, s megálltak vele a rémbálvány előtt.

Halavány gyermeteg alak volt az, szenvedő vonásokkal, miket körülrepkedett szétbomolt hajzata, nagy kék szemeiben félelem ült, és holdas szenvedély. Hófehér ruháját termete körül csavargatá a szél, annak szelíd körrajzait tüntetve ki.

Kubláj emír megrántá Disabul köntösét, s mondá:

– Uram király, ez Halila, a te leányod.

Disabul föltekinte, s ismét lesüté fejét. – Átok reá, miért nem fiam!

Halila e pillanatig nem tudá, mi történik vele, de midőn a főmágusz intésére egyszerre fellángolt az izzó bálvány, tüzet okádva száján és szemein, s a lány megpillantá atyjának mogorva arcát, hirtelen kiragadá magát a máguszok kezéből, s Disabulhoz futva, annak térdeit átkarolá, s mintha sejtené, amit még bizonyosan nem tud, sikolt kétségbeesett hangon:

– Atyám, segíts, engem bántani akarnak!

– Bántottak engem is – szólt Disabul –, három hadseregem veszett el egyszerre.

– Oh, de én nem bántottalak soha, miért engeded, hogy megöljenek?

– Az ezen bölcs urak dolga. Ők tudják, mire kell véred Astarothnak? Beérhette volna harcosaimmal. Különben ők azt állítják, hogy e fenevad rézgyomrából egyenesen a mennyországba jutsz.

– Oh, ne ölj meg rémítő szavaiddal, mielőtt a halál megölne. Hisz én nem szeretem az életet, és nem irtózom a haláltól. Itt vagyok, verjétek szívembe a tőrt, hajítsatok le magas kőszikláról, csak e rettenetes tűzbe ne vessetek, oh, én irtózom e haláltól!

– De hát ki vállalja el helyetted azt? E pokolbéli királynak édes áldozat kell, s ha volna is kívüled valakinek egykorú leánya, melyik apa fogja idehozni saját gyermekét, hogy tégedet kiváltson? Mindenki szereti gyermekét, mégis csak legjobb lesz teneked meghalnod, kit apja gyűlöl.

– Érzem, hogy gyűlölsz, és én nem adtam neked rá okot soha.

– Te nem. Anyád adott rá okot, amiért szült.

– Sohasem hallottam egy édes szavadat. Életemnek egyetlen örömnapja sem volt. Ha csecsemő koromban kivetettél volna a pusztára, valamely fenevad felnevelt volna gyermekének, s jobb apám volna, mint te vagy. Ha nem palotádban, hanem egy pásztor viskójában születtem volna, most tán egy tevehajcsár boldog neje volnék.

– Miért nem vagy az? Én nem voltam rád büszke. Odaadtalak volna az első tevehajcsárnak, ki kezedet megkéri. Most nem fájna rád Astaroth foga, mert nem volnál hajadon.

– Óh, hisz engem mindenki kikerül, mert jól tudják, hogy haragod van homlokomra írva, hogy aki engemet kíván, a te gyűlöletedet kívánja magának.

– Egy ország veszett el miattad, hát ne gyűlöljön ez ország? Ha megfordítva állana a sors, s te volnál férfi és Dalma nő, most nem siratnám elveszett seregeim. Volna másik. Így meg kell hajtanom fejem, mely soha megalázva nem volt. Mit ér nekem szépséged, arcod, szemeid, termeted? Lennél inkább rút, törpe, kancsal és púpos – csak férfi lennél. Mit ér nekem, hogy angyal vagy? Lennél inkább ördög, de férfi…

A bálvány megunta a sok beszédet, és bőgni kezdett. Disabul mérgesen fordult vissza.

– Mondjátok Astarothnak, hogy ne bőgjön, mikor én beszélek. Áldozatát meg fogja kapni.

Halila kétségbeesetten kulcsolta át atyja térdeit.

– Atyám! Te nem engedheted, hogy engemet megöljenek, itt, szemeid láttára, oly irtózatos halállal. Ha emberi szív van benned, egy férget meg kell sajnálnod, melyet így megölnek, nem saját leányodat, kit térdeidtől hurcolnak el.

– Jól van – monda Disabul. – Ne vádolj azzal, hogy kegyetlen vagyok. Ím, egy menekvésre nyújtok utat neked. Ha a nép közül, mely itt köröttünk áll, találkozik egy férfi, aki téged nejévé fogad: vízhordó, öszvérpásztor, vagy bármely rabszolga, kit szépséged bája s halálkínaid megindítnak, hogy kezedet megkérje tőlem, légy azé. Astarothnak nem kell nő, akit már férjhez adtak.

Halila csüggedten, sértett szeméremérzettel hajtá le fejét.

– Mindenféle emberek! – kiáltá Disabul. – Jöjjetek ide, lássátok e leányt, s nézzétek meg jól: az én leányom ő. Szép, nyájas és jó erkölcsű leány. Bizonyára jó asszony fog válni belőle. Ki akarja őt nőül venni? Szóljon, lépjen elő.

Mély csend fogadta a felszólítást.

– Nos? Senkinek sincs kedve hozzá? Én rangra nem tekintek, nem vagyok válogatós. Az elsőnek adom, aki szól. Senki sem szólt. Halila szégyen és halálfélelem miatt térdeire roskadt, s meggyalázott arcát kezeibe rejté.

– Látod: senki sem akar nejévé fogadni – szólt Disabul. A főmágusz odalépett Halilához, s megfogta kezét.

– Szeplőtelen hajadon, szállj lelkedbe és örülj, hogy tisztán jutsz Astaroth kebelére.

Halila az égre emelve arcát és összekulcsolva kezeit, rebegé:

– Te láthatatlan Isten, kinek lételét megholt anyám taníta tisztelni titkos magányunkban, kit annyiszor kerestem, midőn szenvedék, ki mindenütt jelen vagy, s védője vagy az üldözöttnek, ki szereted azt, akit senki sem szeret már! Egyetlen, soha el nem múló Isten! Légy velem! S ha van szemed meglátni szenvedéseim, legyen karod megmenteni belőlük!

– Imádd Astaroth nevét, ki keblébe fogad! – riadt a leányra a főmágusz, félrántva őt térdeiről, s elborzadva rajta, hogy az áldozat idegen Istent hí segélyül.

– Isten! Mindenható! – sikolta a leány, a földre vetve magát. – Ne hagyj el engem!

A máguszok felkarolták őt, s rohantak vele a bálvány felé.

E pillanatban egy magas, délceg levente lépett a középre, kezében olajág, oldalán kard. Bátran a máguszok közé lépett, s megfogva a leány kezét, visszatartá őt közülük, s biztatva szóla hozzá:

– Ne félj. Nem hagy el soha, akihez kiáltál.

E dalia volt Elemér.

Halila égből szállt magas lénynek tekinté a délceg, bátor arcú ifjút, s kezét megragadva, kebléhez szorítá, s szólni nem bírt könny és elfogódás miatt.

Elemér bátran körültekinte. Mindenki bámulva néze rá. – Hát nincs-e férfi az egész országban, hogy egy ártatlan nőnek sírni lehet? – kérdé merész, kihívó hangon.

– Mit akarsz? – ordíta rá Disabul.

– E hölgyet megszabadítani.

– Szinte elkéstél vele.

– Vártam felszólításod után, ha lesz-e férfi, ki kezét elfogadja? Nem volt. Vagy szeretni tudnak rosszul, vagy félni tudnak igen