IV.

„Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta saját boldogtalanságod!”

Ezzel áldá meg a haldokló Oldamúr utodát. Az áldás megfogamzott. Naponkint új öröm várt az ifjú uralkodóra; s az öröm, melyet mint fejedelem érzett, feledteté vele a fájdalmat, melyet mint nő viselt. Elemér távolléte által biztosítva érzé magát szenvedélye ellen, s erős határozata volt, őt sohasem hívni maga elé. Bármihez fogott, tetteit siker követte. A kard aranydicsőséget, kalapács és szántóvas aranypénzt és aranykalászt termeszte országának. A rokonfajok földére húzódtak megtelepülni, egyik város a másik után emelkedett folyamai partján, a kereskedők karavánjai bátorságos vidékein keresztül vették útjokat, s midőn ez idő szerint a kerek világ minden országait Isten sűrű csapásai látogatták, az övét kikerülte mind. A dögvész az egész emberiség számát felére leapasztá, az ő népe szaporodott. Szárasztó szelek, izgatott népvándorlások éhhalált támasztának a földön, az ő országa paradicsom volt, mely a körüllevő országokat is táplálta, nem volt szegény az egész hazában, s mintha még a lelkeken is áldás volna, még a bűn is elenyészett határairól, úgy, hogy midőn a rhabonbánok egyszerre három bűnvádlottat találtak az országban, e hallatlan eset elítélésére az országnagyok gyűlése hívatott össze, s előre beszéltek róla az emberek, mint valami gyászünnepről.

Az egyik egy harcos volt, ki a csatából megszökött. A másik egy férfi, kit „névtelen” bűnnel vádoltak. A harmadik egy házasságtörő asszony.

Az ítélőszék sorompói nyílt helyen voltak felállítva a Túla partján, fehér sátorok köröskörül, mik alatt heverészett a fehérbeöltözött nép; a fehér szín kedvence volt az ogurnak, a fekete gyászt csak a bűnösök viselték.

A trón mennyezete is tiszta fehér volt, körülfűzve zöld levélkoszorúkkal. E népek minden fényűzése a tisztaságban állott.

A tárogató-hangok jelenték, hogy a khagán jő.

A nép tolakodva nyomult elé. Az üdvkiáltástól reszketett az ég. Dalma arca halovány volt, és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély mindig halványabbra festé azt, de az öröm, mely lépteit fogadta, mégis visszasugárzott rajta, s mentül féhérebb volt az arc, annál fényesebb volt rajta a mosoly. A nép tódulása nem engedte őt előre haladni. Aki egyszer meglátta, nem tudott tőle megválni. Az emberek meg voltak bűvölve tekintetétől, senki sem tudott számot adni róla, miért szereti őt oly nagyon? Végre levették őt lováról, s palotája kapujától kezdve egész a sorompókig a nép feje fölé tartott pajzsain, mint egy érchídon kellett végighaladnia.

A könnytől nem látta a világot, midőn trónjába ült.

– Uram, erősítsd meg szíved – monda neki a rhabonbán – e nap büntetésre virradt.

– Mindig csak a bűnösöket keresitek föl. Nem tudjátok, hogy a büntetés jobban fáj annak, aki adja, mint annak, aki elfogadja. Miért nem keresitek fel egyszer az erényt is, s írnátok törvényeket, melyek nem büntetésről, hanem jutalmazásról szólnak?

– Az erény jutalma önmagának, uram, vagy ha nem az, akkor nem erény. Nézd e férfit e lealázott homlokkal. Kérdjed bűnét, ő megmondja maga.

A gyászba öltözött vádlott lehajtott fővel lépett Dalma elé.

– Mit vétettél? – kérdé Dalma.

– Megszöktem gyáván a táborból egy asszony miatt felelt az töredelmesen. – Öless meg. Úgy érdemeltem.

– Őszinte vallomásod megmenti éltedet, de bűnöd megtorlásra vár. Bontsátok széllyel házát, tegyétek a földdel egyenlővé, ne lakjék fedél alatt, míg bűnét helyre nem hozza. Ha a legközelebbi harcban bátor leend, akkor építsétek fel házát újra.

Ez volt a gyávák büntetése az oguroknál. A rhabonbán egy másik férfit hozott elő.

– Uram! E férfi az ellenséggel cimborált, honárulással vádoltatik

– Hazudsz! – kiálta Dalma, hevesen fölpattanva trónjáról. – E bűn nem létezik. Átok a hangra, mely annak nevet adott. Ember! Mondd, hogy nem vagy az, mivel vádoltatál. Nevezd inkább apagyilkosságnak, gyermekek megrontójának magadat, de ne adj példát e bűnre, mely Bertezena ivadéka előtt ismeretlen.

A férfi nyugodtan felelt:

– Nem ismerem e bűnt, mellyel vádoltatom.

– Szeretem, hogy nevét sem mondod ki. Szólj, rhabonbán; ugye e bűnre nincsen törvény közöttünk? Mert eset nem volt rá soha.

– Uram. Első honalkotóink, kik törvényeinket megírták, hosszú cédrusfa oszlopokra egy cikket írtak abba, mely szól a „névtelen” bűnről: – „Ha támad köztetek oly vétek, melynek most nincs neve, bízzátok annak ítéletét az Istenre. Állítsatok a síkra egy törpét egy óriás ellenében. A törpe a vádlott bajnoka, a vádlóé az óriás. Ha a vádlotté bukik, a bűnöst égessétek porrá, s nevét adjátok egy utálatos bogárnak, hogy amíg ember él, undorral mondja ki annak nevét.” A vád, íme, feltámadt, a bajnokok a sorompóban állnak.

– E bűnt elhinni is bűn! – szólt Dalma elirtózva. Eközben a két bajnok a küzdtérre lépett, az egyik egy négy láb magas, zömök, hosszú bajuszú törpe volt, kurta keze, de hosszú dárdája; az emberek kötekedve kiabáltak utána:

– Hová viszed, te dárda azt a fickót?

Az óriás hét láb magas nyurga siheder volt, egy híres nagyevő, ki ülőhelyében meg tudott enni egy borjút, s mégis oly sovány volt, hogy a csontjait meg lehetett számlálni a ruháin keresztül.

A gyulák feltartott kard alatt megesketék a bajvívókat, hogy Isten hatalmán kívül semmi bűbáj segítségökre nem leend, s azzal magukra hagyták őket.

A harcosoknak szabad volt egymással tréfálózni.

A törpe megállt a középen, megvetve lábát, mint egy cövek, s fölemelve gömbölyű fejét és gömbölyű szemeit, két ökölre fogott dárdával várt ellenfelére, míg ez hosszú léptekkel ácsorgá őt körül, megforgatva orra előtt a dárdáját.

– Kis öcsém! – kiálta le hozzá fitymálva. – Láttál-e már cserebogarat tűre szúrva?

– Könnyű neked lóhátról beszélni – válaszolt ez –, de majd leszállsz te onnan.

– Hát szép porontyom, hasra fekügyem-e, s úgy harcoljak veled, hogy egyenlők legyünk?

– Sőt, hogy egyenlők legyünk, fess célkarikát a gyomrodra, s amit azon kívül találok beléd szúrni, azt vedd úgy, mintha nem történt volna.

Eközben a két harcos folyvást ellenkezett dárdáival, az óriás roppant döféseket intézett a törpe felé, ki azokat mindannyiszor félrecsapta, de midőn ez ismét vissza akart szúrni, már az óriás döfésen kívül esett.

A törpe végre hátrálni kezde.

– Ne menj oly messze, mert nem tudlak elolvasni.

– Majd megtanulsz könyv nélkül is, jó léckirály. Köszöntetem a felhőket odafenn.

– Kérlek, nagyon vigyázz, hogy rád ne hágjak. Azt nem venném lelkemre. Sikolts, ha csizmám orra közel lesz, mert szemeim, tudod, hogy nem látnak meg minden apró férget.

– Kár, hogy hátadon nincsenek szemeid, hogy hátaddal is nézhetnél az égre, ha el fogsz esni – csúfolódék a törpe, ki szüntelen hátrálva a sorompó körül, egyszerre hirtelen visszafordult, s félreütve az óriás kopjáját, elveté a magáét, s mint egy kis vadkan sebesen alá futott, fejét annak térdei közé dugva, s vaskos karjaival megkapva lábszárait, olyant rántott rajta, hogy az óriás egész hosszában végigesett a fövényen, s nagy tenyerével megüté a földet.

A nép riadalt kiáltott. A törpe kirántá az óriás kardját, s annak nyakára tette lábát.

– Mit izensz fejednek, te hosszú láb.

A gyulák és rhabonbánok erre közbeveték magukat, s félrevivék a bajvívókat.

– A vádlott fel van mentve; az égnek hála, a bűnnek nincs neve – szólt az ifjú khagán könnyebbült kebellel. Ekkor a harmadik vádlottat hozták elő, egy nőt lefátyolozva.

– Miért van e nő lefátyolozva? – kérdé Dalma.

– Fátyola szégyenét takarja el; bűne házasságtörés.

– E szokatlan bűn szokatlan büntetést igényel. Te rossz asszony vagy.

– Nevezz szerencsétlennek, óh, khagán. Én szerettem nagyon.

– Tudtál volna lemondani – szólt Dalma szigorún.

– Az ég tanúm, hogy küzdöttem soká. Elrejtém magam elől, kiért tiltott szenvedélyem hevült, kértem, megesküdtetém, hogy hagyjon el örökre. Ő elhagyott, s én mindennap imádkozám Istenhez, hogy engedje őt elfelednem. Már győztesnek hittem magamat szívem fölött, nyugodt valék, kezdtem büszke lenni erényem diadalára, midőn egy reggelen elfeledék Istenhez imádkozni segélyeért, s ím, az napon a férfi, kit kerülnöm kelle, esküje ellenére előttem megjelent, s azon pillanatban vége volt lelkem erejének, elvesztém magamat.

E pillanatban kürtszó hallatszék a sorompók előtt, s a nép közt egy ifjú közeledék lóháton a khagán trónja felé. Ez ifjú Elemér volt.

Dalma összerendült őt meglátva, kit oly messze hitt, vére arcába futott. Azzal lihegő kebellel fordult a vádlott nőhöz, s tétova hangon mondá ki az ítéletet:

– Asszony, én értem a kísértő pillanat hatalmát – mely erődet megtöré – s bűnöd vádja alól föloldalak!

Azzal délceg, haragos tekintettel fordult Elemér felé, s indulattól csengő hangon kiálta:

– Miért jövél vissza, mielőtt hívatálak!? Pedig szívének oly jólesett őt újra látni.

Elemér elfogódottan járult a khagán elé. Dalma arcának szokatlan szigora elvevé bátorságát, alig hallható hangon rebegé:

– Uram, amit rám bíztál, elvégezém, s ezennel a hatalmat, mellyel felruháztál, kezeidbe visszaadom, s többé nincs okom tőled távol lenni.

„De van nekem”, gondolá Dalma, s míg szíve rég elfojtott örömek alatt repesett, s a kedves ifjút heves dobogásával üdvözölte, arca még szigorúbb vonásokat ölte.

– Sajnálom, vezér, hogy szemedbe kell mondanom, miként lelked nem oly erős, mint karod.

– Szidj, uram – szólt Elemér, felemelve szégyenpiros arcát. – Örömestebb állok előtted a szégyenpadon, mint tőled távol a diadalszekeren.

– Miért jövél vissza?

– Kérdezd meg a fecskét, miért tér vissza a tavaszhoz. A jó rhabonbán enyhébb fordulatot akarva adni a kínos jelenetnek, mely a nép előtt egy vezér arcát megalázta, közbeszólt:

– Tán kedvesed van itt, kitől megválnod rosszul esik. Elemér nagy, búskomoly szemeit Dalmán felejtve, felsóhajtott:

– Igen.

Dalma arca kínosan vonaglott e szóra. „Elemér valakit szeret!” – gondolá magában, s bár meg kelle őt nyugtatni a gondolatnak, mégis fájt neki, hogy ő mást boldogítand.

– Tehát vidd őt magaddal – szólt, félrefordítva arcát. Én beleegyezem. Most távozz előlem.

Elemér tétovázva, elszorult kebellel lépett Dalmához közelebb, s oly suttogva, hogy más meg ne hallja, rebegé:

– Oh, Dalma. Néhány szóm volna hozzád, titokban; hallgass ki engem.

– Mit akarsz? Távozz előlem. Ha országos ügyeim végezém, hívatni foglak. Távozz előlem.

Az utolsó intés oly indulatos hangon volt mondva, hogy Elemér felrezzenve állt föl féltérdeltéből, s zavarodottan hebegé:

– Látni sem akarod arcomat?

– Jelenléted felháborít! – kiálta Dalma lángra gyúlt arccal, s inte, hogy hozzák elé paripáját.

Elemér szótlanul vonult vissza.

Oh, igazat mondott Dalma: az ifjú jelenléte felháborítá őt, de nem haraggal, hanem szerelemmel. Szédülni kezde azon magasságban, melyre felemelkedék. A szerelem még csak akkor szerelem, ha félteni kezd.

Az ég nem élő emberek számára van teremtve, tán a csillagok is lekívánkoznának onnan – ha szívük volna. Dalma feldúlt kedéllyel tért vissza palotájába. Izgatott szíve reszketett azon gondolatnál, hogy Elemérrel négy szem között titkos beszédre találkozni fog, s maga körül gyűjté udvara minden nagyjait, sorba veendő az országos ügyeket, hogy azok által mentül messzebbre halassza ez időt, s félve attól, amit óhajtott, sürgeté őket, hogy dolgaikat siessenek előadni.

Ekkor egyszerre belép egy hírnök, jelentve, hogy Disabultól követ érkezett, s a khagán elé bocsáttatni kíván. Dalmának szinte jólesett most e közbejövetel.

Felült trónjára, s inte, hogy vezessék elé a küldöttet.

Kubláj volt az, kezén a király egyetlen leányát vezetve, talpig lefátyolozottan.

Az emír földig hajolva közeledék a khagán elé; már az ajtónál elkezde hajlongani, s háromszor ismétlé azt, míg a trónig ért.

– Üdvöz légy, ifjú fejedelem. Üdvöz légy még egyszer; üdvöz légy harmadszor is. – Te napja az égnek, pálmafája nemzetednek, hajnala a dicsőségnek. Légy általam köszöntve királyom nevében.

Dalma összeráncolta szemöldeit, gondolva, hogy ettől félni kell, mert hízeleg.

Az emír újrakezdé a virágos szókat, ájtatos kenettel ejtve beszédét

– Ámde lehet nap hold nélkül? Élő fa virág nélkül? Hajnal hajnalcsillag nélkül? Oh, dicső khagán! Neved fényéből csak egy sugár hiányzik még, s ím, e sugárt királyom saját koronája ágaiból töré le, itt küldve általam számodra egyetlen leányát.

S ezzel levevé a halavány, reszketeg leány fejéről a fátyolt. „Ez árulás!” – gondolá Dalma, s keblén mintegy önkénytelen mozdulattal szorítá össze palástját.

Az emír éles szemei minden vonására figyeltek.

– Jól tudjuk, oh, uram – folytatá ravasz alázatossággal –, hogy te dicsőséged magas érzetében elfeledéd azon kisebb érzelmeket, mik mindennapi embereket boldogítni szoktak. Te a nőarcot kerülöd, s szerelmet nem érezél soha. De lásd: e szűz alázatosan közeledik feléd; nem kívánja ő, hogy dicsőségedet megoszd vele, nem kívánja, hogy trónodra ültesd, elül ő annak zsámolyán is, s boldognak tartandja magát, ha egy mosolyodban részesülend. Nézd, miként remeg tekintetedtől.

Jobban remegett Dalma az övétől.

– Jer, fejedelmi leány – szólt Kubláj –, boruljunk e magas úr lábaihoz, s könyörögjünk előtte, hogy fogadjon el téged rabszolgálói legutolsójának.

Dalma rendbeszedé lelki erejét.

– Kelj föl, királyi hölgy. Előttem nem szokás térdepelni. – Oh, hagyd őt ott – szólt Kubláj végtelen alázatossággal. – Ha tudnád, mennyire boldog ő, hogy lábaidnál fekhetik. Születése óta tégedet tanult imádni. Én neveltem őt, kedvencem, szemem fénye volt, mert általa hívém a varchoniták kettészakadt országát ismét összeköthetni. Még név szerint sem ismer férfit kívüled, hogy téged ismerhessen egyedül. Te vagy ábrándjainak képe, álmainak neve, szívének egyedüli gondolatja. Engedd, hadd maradjon lábaidnál.

Az országnagyok, látva, hogy Dalma mily hidegen, mily haraggal tekint a leányra, elkezdtek zúgolódni, végre oda lépett a rhabonbán.

– Uram, khagán. Emeld föl a leányt. Melletted üljön ő.

– Ki kérdezett? – kiálta Dalma szokatlan haraggal.

– Az ajánlat becsületes.

– Ez ajánlat kárhozatos – suttogá fogai közül Dalma.

– Ezt visszautasítni nem lehet. Elfogadása örök béke, elutasítása örök harc.

– Nekem nincs kedvem a nősüléshez.

– A leány szép és ártatlan, hozzád ragaszkodik, királyi törzsnek egyetlen virága. A kerek földön nem találandsz magadhoz méltóbbat.

– A szerelemre nem elég az, hogy van ok szeretni.

– De a nősülésre elég ok az, hogy a hon java úgy kívánja. Eddig csendesen beszélt Dalma trónja hátuljába vonultan a rhabonbánnal, az utóbbi szavaknál hevesen, végre kitört.

– Nem tudod, mit beszélsz, rhabonbán!

Az nyugodtan viszonozza:

– Megszoktam igazat mondani fejedelmem előtt.

– Bolondokkal vagyok körülvéve? – kiálta Dalma, türelmetlenül lépve le trónjából. – Oh, atyám, segíts onnan a magas égből! Majd erőm hagy el, majd eszem!

Az országnagyok megzavarva álltak körül, nem is tudva gyanítni a khagán magaviseletének okait.

– Távozzatok! – szólt hevesen Dalma. – Vége a kihallgatásnak. Ma kedvetlen vagyok. Ne jöjjön elém senki semmi kérelemmel. Ma rossz napom van. Kerüljétek kapuimat. A vezérek fejcsóválva hagyták el a termet.

– Mi lelhette a khagánt? Sohasem voltak ily szeszélyei. Kubláj mosolygott. Kezében tartá az indulatok kulcsát. Susogva mondá Halilának:

– Te itt maradsz. – S ott hagyta a leányt.

A férfiak eltávoztával az országnagyok nejei jöttek be a terembe.

Dalma villámló tekintettel nézett végig rajtok. – Mit akartok itt? Ki hívott benneteket?

A legéltesebb hölgy, egy ősz tisztes matróna előlépve mondá:

– Országunk szokásai azt parancsolják, uram, hogy a khagán menyasszonyát az országnagyok nejei veszik át, s a szent forrásban megfürösztve, mirtusszal megkoszorúzva hozzák vissza őt férjének. Így lesz rajta ég áldása.

Dalma ingerelve volt, s azon gondolat támadt lelkében, hogy az ajánlott menyasszonyt mindenáron elidegenítse magától, s bosszúsan válaszolt a nőknek:

– Az esetlen szokás. Nincs szükségem kopott babonáitokra. Isten nem vezérelteti kezeit asszonyok által. Takarodjatok előlem. Én nem hívattalak benneteket, férjeiteket is most küldtem el. Mi dolga asszonynak ily helyen?

– Uram, khagán – szólt a tisztes agg nő –: az ogur népnél az asszony mindig egyenlő jogú volt a férfival.

– Az akkor volt! – kiálta Dalma csattogó szóval, egészen elfeledkezve magáról. – Most másképpen lesz. A férj királya nejének, s a nő férjének rabszolgája! Takarodjatok!

A nők megütődve távoztak el:

– Mi lelte a khagánt? Sohasem bánt ily durván asszonyokkal.

Dalma összefont karokkal állt meg Halila előtt. A leány reszketve veté fel vad, félénk szemeit.

– Hát én hova menjek, uram? Hát én ki rabszolgája leszek? – kérdé keserűen.

Dalma megfogá a leány kezét, s élesen tekintve annak arcába, kérdé:

– S valóban szeretsz te engem?

– Reszketek előtted, uram.

– Érzem kezeden. Te félsz tőlem.

– Ez az egy az, mire tanítottak születésem óta.

– Csak félni tanítottak, és szenvedni? Látom arcodon.

– Ha látod, légy irántam irgalommal.

– Amit a követ mondott, az mind hazugság. Te nem vagy boldog, te szenvedsz.

– Nekem a panasz is tiltva van.

– Tiltva van ajkaidnak, de szemeid elárulnak.

– Én semmit sem mondék.

– Szívedbe látok.

– Ha szívembe látsz, akkor öless meg.

– Mit beszélsz?

Halila összeszedé minden bátorságát.

– Mert akkor azt látod abban, hogy én téged nem szeretlek.

Dalma örömét elrejteni nem tudó arccal ragadá meg a leány kezét, ki midőn azt hívé, hogy őt halálosan megsértette, nem is sejtheté, mily örömet szerzett neki.

– Te engem nem szeretsz? Te iszonyodol tőlem, ugyebár? Magad sem tudod miért: valami titkos ösztön azt súgja lelkednek, légy hideg irántam?

Halila nem bírta megérteni a kifejezést Dalma szemeiben; elszántan térdre bocsátkozék előtte:

– Kivallottam; megölhetsz. Ha elhallgatom, szívem öl meg.

– Te nem szeretsz engem? – folytatá Dalma, a leány érzelmeit fürkészve. – Mert valakit mást szeretsz?

Halila a kérdező kezét magához vonta le.

– Öless rneg, oh, Dalma. Inkább te, mint atyám.

– Ne félj – szólt Dalma ragyogó arccal, s keblére voná a leányt.– Én védeni foglak. Szeretlek most, mert nem szeretsz. Halila csodálkozva tekinte rá.

– Te nevetve gyilkolsz meg engem.

– E csókra esküszöm, boldoggá teendlek – szólt Dalma a leány homlokát megcsókolva. – Nevezd meg szerelmed tárgyát, s én Istenre fogadom, hogy tieddé teendem őt, bárki legyen; elrejtelek atyád haragja elől, hol a gondolat sem találand reád; hadat kezdek miattad a fél világgal, hogy te boldog lehess azzal, akit szeretsz. Nevezd meg őt.

Dalma szíve repesett azon gondolatnál, hogy félelmes menyasszonyát elcsábíthatja – más számára. Halila félénken húzódott tőle vissza.

– Mondám, khagán, hogy én csak félni tanultam életemben, de azt megtanultam jól, megbocsáss, ha szavaidban bízni nem tudok. Attól félek, hogy te csak azért akarod megtudni e nevet, hogy őt ölethesd meg. Nem fogom őt elárulni.

– Te nagyon szereted, mert félted őt. Nem kényszeríthetlek, hogy higgy szavaimnak, de okot adhatok rá. Látod arcomon, mint örülök, midőn szemembe mondod, hogy nem szeretsz, hogy iszonyodol tőlem, hogy másért epedsz, oh, mert én sem szeretlek téged, én is mást imádok. Értesz-e már engem?

Halila szívében új világ derült e szavakra.

– Nem volnék nő, ha nem értenélek. Megmentesz magadtól, hogy megmenekülj tőlem.

– Az égre, úgy van. Mielőtt leáldoznék a nap, kedvesed karjai közt leendesz. Szólj, érdemes-e ő kezedre? Szép, bátor és nemesszívű?

– Egyike vezéreidnek.

– Annál jobb. Közülök bármelyik méltó hozzád. Országom első férfiai ők.

– Nincs több férfi a világon, csak ő.

– Jól van, nagyon jól. Jer közelebb hozzám. Suttogjunk csendesen. Ne félj, kedvencem vagy. Hisz nem szeretjük egymást. Akárki bántson, én oltalmazlak, akármit kívánj, én megadom. Mondd el bizalmasan, mint szerettél kedvesedbe? Tekints úgy, mintha hölgytársad, barátnéd előtt szólanál.

– Ah, Dalma, biztató szavaid lábaidhoz láncolnak engem. Te nem is gyanítod, hogy e rövid élet mily hosszú fájdalom volt nekem. Csak akkor tudhatnád, mennyire boldogította a halálra üldözöttet az, ki védelmére föllépett. Egész éltem egyetlen szenvedés volt, s midőn azt egy borzasztó halállal kellett volna befejeznem, midőn népem ördögeinek akartak megáldozni, akkor halálos rettegéseimben Istenhez kiálték, e szóra egy férfi jelent meg előttem, kinek arcában Isten arcára ismerék. Egymaga egy őrült világ ellenében lépett védelmemre, kezemet megragadva, emberfölötti nyugalommal mondá: „Én megszabadítlak téged”. És amióta ő visszaadta éltemet, azóta szeretek élni.

– Beszélj tovább. Szavaid gyönyörködtetnek engem.

– Oh, én remélni sem merem, amit ígértél, őrültség volt tőlem kivallani.

– Szívedre hallgass, és légy bátor. – Atyámra gondolok, és reszketek.

– Te csak szerelmedre gondolj. A gyűlölet dolgait majd elvégzem én.

– Ah, hisz azt sem tudom még, hogy szerelmem talál-e viszontszerelmet?

– Nem bízol szívedben? Szerelmed öntudata nem tesz-e bátorrá? Tégy megbízottaddá, s én elődbe hozom választottodat. Te légy nő, és hódítsd meg őt. Ki ő?

Halila tétovázva tekinte Dalmára, szólni akart, de arca egyszerre kigyulladt, s szemérmesen takarta azt el fátyolába. – Arcom szégyentől ég.

– Büszke légy re&a