Betegek és bolondok: text

ÚJ ÉLETET KEZDEK

Nagybetegek, akik halálos válságon estek át, különben is hajlamosak rá, hogy gyógyulásukat egy újjászületõ élet pirkadásának tekintsék. Hát még, ha a gyógyulás olyan környezetben éri õket, ahol sohase jártak s még csak reményük se volt rá, hogy valaha lássanak, mint engem, aki Stockholmtól félórányira, a bûbájos tengerparti üdülõhelyen, Saltsjõbadenben tanulgatom újra a kétlábonjárást, büszkén forgatva meglékelt fejemet hol a világoszöld tavaszi toalettben pompázó park, hol a vitorlásokkal kirakott, dombokkal és nyaralókkal szegélyezett, szinte fájdalmasan szép tengeröböl irányában. Minden kép, minden hang, minden mozdulat új, más, mint amit Dél gyermeke megszokott - hogyne kísértené hát a káprázat, hogy õ is más emberré lett, újjászületett -, hogy a jövõben nem ismétli meg többé azokat az ostobaságokat, amikkel életének nagyobbik felét tönkretette, s hogy csak jót és okosat és célszerût cselekszik, önmaga és a társadalom érdekében? Hogy vége a megnemértésnek, közte és embertársai között, ezentúl minden kimondott szónak, ígéretnek, szándéknak tartalmat és jelentõséget ad majd a kölcsönös hit és bizalom?

Egy különben kellemetlen tünet egyébként is mintha arra figyelmeztetne, hogy csak nemrég születtem meg. Olyan érzékeny lettem, mint egy csecsemõ és olyan érzelmes, mint egy kis cseléd, vagy egy perdita. Minden percben sírvafakadok, szégyent hozva saját öreg fejemre - úgy árad belõlem a részvét, mint az influenzás nátha: idegen embereket ért pechek, amikrõl jelenlétemben beszélnek, vagy amikrõl Az Est-bõl felolvasnak, váratlanul könnyeket buggyantanak ki a szemembõl és tegnap komolyan elbõgtem magam a „Szomorú vasárnap” címû, öngyilkoskörökben népszerû mûdalnak azon a során, hogy „Pap is lesz, virág is, koporsó, gyászlepel”.

No, de hiszen, ami a részvétet illeti, mint ennek az indulatnak passzív tárgya se panaszkodhatok: az emberi együttérzés hitetlen Tamását alaposan megszégyenítette bennem, amit ezekben a hetekben tapasztalok. Hogy nemcsak a magam, az emberek szemében is újjászülettem, annak egy bámulatos jelét látom: egészen pongyolán, sõt cinikusan szólva megállapítom, hogy elsõ, ifjonti bemutatkozásom, a hírhedt „Így írtok ti” óta nem volt írói minõségemben ilyen sikerem, mint ezzel az agyoperációval. A sok drága, aranyos, szívetmelengetõ levélbõl, amikkel barátok, képzelt ellenségek, sõt az ellenségeknél veszélyesebb közömbös ismerõsök és idegenek elárasztottak, kiderült, hogy Pesten néhány napig megint komolyan népszerû voltam. Beszéltek rólam, érdeklõdtek, taglalták az esélyeimet. Azt hiszem, az õsi naiv, döntõ pillanatokban mindig jelentkezõ emberi jóságon kívül egy kis szerepet ebben az érdeklõdésben a betegség és a mûtét viszonylagos ritkaságának is tulajdoníthatok, egy életveszélyes, de különben közönséges gyomorbántalom félekkora feltûnést se keltett volna. Ilyenek vagyunk, édes pajtás. Mindenesetre nagyon tanulságos, milyen boldogan, szinte mohón használ fel az emberi lélek minden alkalmat, amikor jó és gyöngéd lehet - Molnár Ferenc egyik hõsének szép fohásza jut eszembe „Istenem, miért nem engeded meg, hogy jó legyek?” De hagyjuk ezt, a végén még dicsekedni kezdek nagylelkûségemmel, amiért alkalmat adtam az embereknek, hogy jók legyenek hozzám. És különben is, mindjárt elbõgöm magam.

Egyszóval, könnyû volt elhitetni magammal, hogy érdemes új életet kezdeni - mindenki kedves volt az újszülötthöz, otthon is, itt is: nem mondhatom el, mennyire nem voltak „svédek” velem szemben az orvosok, sveszterek, néhány újdonsült bennszülött ismerõs s az ideszakadt magyarok, köztük különösen Leffler magyar sajtófõnök úr és a Molnár Ferenc haditudósításaiból (másodszor idézem a szerzõt) emlékezetes Grundböck kapitány, aki nagy gyárat vezet itt, s olyan gyönyörû feleségre tett szert, hogy attól tartok, végleg le fog telepedni. Kínos pillanatokat egyetlenegyszer okozott csak a megtisztelõ érdeklõdés és szeretet: egy délután, még a kórházban, egy tekintélyes, fehérszakállú, szép öreg gentlemannel élükön három úr jelent meg zsakettben, deputációszerûen, kórágyam fejénél, s az idõs úr eszperantónyelvû igen ékes mondatokban tartott rövid beszédben üdvözölte bennem - mint itteni élharcos - a Magyar Eszperantó Egyesület elnökét. Már most tudni kell rólam, hogy mint a mûnyelv mozgalmának igazán rajongó híve és jövõjének lelkes hívõje, érteni egész jól értem ezt a nyelvet, de furcsa módon, beszélni nem tudom - lehet, azért, mert olyan könnyû megtanulni, hogy nem ingerelte eléggé nyelvészbecsvágyamat. Elég az hozzá, elsápadtam és rémülten meredtem rájuk - mi lesz itt, egy eszperantó-elnök, aki egy kukkot se tud eszperantóul beszélni? Ekkor feleségem, aki nem vesztette el lélekjelenlétét, nem mindennapi ötlettel rántott ki a csávából. „Uraim - mondta nekik németül, - „meg kell mondanom, mi történt. Önök tudják, hogy szegény férjemnek meg kellett operálni a fejét. Nos, önök csodálkozni fognak, de tény az, hogy agybetegségének elsõ komoly tünetét úgy vettük észre, hogy egy napon elfelejtett eszperantóul beszélni - s a gyógyulás, ezen a ponton, még nem jelentkezett.” Az urak résztvevõen bólogattak, elmentek s így esett, hogy nem esett folt a magyar eszperantóbecsületen - nem kompromittáltam az én nagyon kedves és lelkes eszperantista barátaimat, akiknek különben is ezennel ígérem, hogy új életemben olyan folyékonyan fogom a Mûnyelvet beszélni, mint Zamenhof, aki az egészet kitalálta.

Annál is inkább, mert az elsõ sérelmet, ami ébredezõ önbizalmamat, s a jövõbe vetett hitemet érte, éppen a minden Földlakó által egyformán értett és beszélt Világnyelv hiánya okozta.

Délelõtt a Röda Stugan (Vörös Kunyhó)-ról elnevezett cukrászdában feketéztem. Emelkedett hangulatban vagyok, alakul bennem valami, egy mindenki által egyformán érthetõ mû vázlata és elsõ fogalmazása, közben, ahogy a „frõken” (kisasszony) egymásután rakosgatja elém a kannát, tányért, ibriket, vizet, gépiesen mondogatom a kevés svéd szavak egyikét, amit tudok „tak” (köszönöm). És, tak, és megint tak, tak, míg rajta nem kapom magam, hogy tulajdonképpen úgy ketyegek, mint egy ébresztõóra. Nem, ez nagyon szegényes társalgás, muszáj valahogy felvennem az érintkezést ezzel a szõke Solvejggel, aki talán már fel is ismerte bennem az õ hazatért Peer Gyntjét, csak nem tudja közölni velem. Elkezdem hát jelekkel és kitekert német szavakkal körülírni, hogy adjon levélpapírt és tintát, azzal a titkos szándékkal, hogy majd versalakban írom fel jegyzeteimet, hadd lássa, hogy költõ vagyok. Hát nincs nagy sikerem. Frõken kisasszony olyasvalamit ajánl, amit magyarul nem is illik leírni, svédben egyszerûen süteményt jelent (vesd össze az angol „cakes”-szel). Türtõztetem magam, fontolóra veszem, hogy végre is annak a nagy Strindbergnek szülõhazájában vagyunk, aki az eddig tapasztalt legádázabb haraggal hirdette világgá, hogy a Nõ nem érti meg a Férfit - óvatosnak és nagyon türelmesnek kell lennem, ha meg akarom változtatni a strindbergi diagnózist. Tovább magyarázok, kézzel, lábbal, ezúttal angol szavak nyakát csavarom ki. Mutogatok az ablakra és a szívemre, jelezni akarom, hogy milyen csodaszép a tavasz, a tenger, a yachtok, a hegyek és hogy inspirálva vagyok. Frõken kisasszony gondolkodik, „hja!” mondja beszippantva a levegõt egy csodálkozó kurta kis sóhajjal, ahogy itt szokták - aztán int, hogy kövessem. A folyosón egy ajtó elé vezet, amire az van írva „Herren” vagyis „Urak”.

Megfordulok és édes anyanyelvemen végre kereken és folyékonyan fejtem ki véleményemet az eszetokjáról - ezúttal nem azzal a céllal, sõt Isten mentsen tõle, hogy megértsen.

Viszont, ami az új életet illeti, halvány gyanú ködlik fel bennem, hogy sok tekintetben hasonlítani fog a régihez.

.oOo.