"Növekedjetek és szaporodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá":175 az ember felelõssége az élettel kapcsolatban.

42. Az élet védelme és gyarapítása, tisztelete és szeretete olyan feladat, melyet Isten minden emberre bíz, amikor meghívja, hogy mint látható képmása részesedjék abban az uralkodásban, melyet Õ gyakorol a világ fölött: "Isten megáldotta õket és mondta nekik: Növekedjetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain és az ég madarain, és minden élõlényen, ami mozog a földön."176

A szentírási szöveg rávilágít annak az uralkodásnak teljességére és mélységére, amellyel Isten megajándékozza az embert. A föld és minden élõlény fölötti uralomról van szó, miként a Bölcsesség könyve mondja: "Atyáim Istene és irgalmasság Ura, .... bölcsességeddel teremtetted az embert, hogy uralkodjék a teremtmények fölött, melyeket te alkottál, és szentségben és igazságban igazgassa a földkerekséget."177 A Zsoltáros is magasztalja az ember uralmát, mint a Teremtõtõl kapott dicsõség és tisztelet jelét: "Kezed mûvei fölé állítottad. Mindeneket a lába alá vetettél, a juhokat és az ökröket és a mezõ minden vadját, az ég madarait és a tenger halait, s mindent, ami a tenger ösvényeit járja."178

Mivel az ember arra hivatott, hogy mûvelje és õrizze a világ kertjét,179 különleges felelõsséggel tartozik az élõ környezetért, azaz a teremtésért, melyet Isten személyes méltósága, élete szolgálatába állított, de nemcsak a jelen, hanem a jövendõ nemzedékek szempontjából is. Ez az ökológiai kérdés -- melynek terjedelme az élõlények fajtáinak és a különbözõ életformák környezetének megõrzésétõl a szorosan vett "emberi ökológiáig" tart --, melynek a Szentírás lapjain oly világos és határozott etikai indítékai vannak az élet és minden élet nagy javának megõrzésére. Valójában ugyanis "az uralom, melyet a Teremtõ az emberre bízott, nem abszolút hatalom, sem a 'használni és visszaélni vele' szabadságáról nincs szó, sem a dolgokkal nem rendelkezhet kénye kedve szerint. A Teremtõ által kezdettõl megszabott korlát, melyet szimbolikusan a 'ne egyél a fáról'180 tilalom fejez ki, elég világosan mutatja, hogy a látható természettel szemben mi emberek nem csupán biológiai, hanem erkölcsi törvényeknek is alá vagyunk vetve, melyeket nem hághatunk át büntetlenül".181

43. Az embernek az Isten uralmában való részesedése fejezõdik ki abban a különleges felelõsségben is, mellyel tartozik a szorosan vett emberi életért. E felelõsség csúcsa az élet ajándékozása a nemzés által a férfi és a nõ részérõl a házasságban, miként a II. Vatikáni Zsinat mondja: "Maga Isten, aki mondta: 'Nem jó az embernek egyedül lenni',182 s Õ az, aki kezdettõl fogva férfinak és nõnek teremtette az embert,183 mivel teremtõ mûvébõl különleges részt akart adni az embernek, megáldotta a férfit és a nõt, mondván: 'Növekedjetek és sokasodjatok'".184

Amikor a Zsinat azt mondja, hogy Isten "különleges részt" ad a férfinak és nõnek a teremtés mûvébõl, ki akarja emelni, hogy a gyermeknemzés mennyire mélyen emberi és magasztosan vallásos esemény, amikor összeköti az "egy testet" alkotó házastársakat,185 s ugyanakkor megjeleníti magát Istent. Miként a családokhoz szóló levelemben írtam, "amikor a házastársak egyesülésébõl egy új ember születik, különleges istenképiséget és istenhasonlóságot hoz magával a világba: a nemzés biológiájába bele van írva a személy származása. Amikor azt állítjuk, hogy a házastársak mint szülõk a teremtõ Isten munkatársai egy új emberi lény fogantatásában, nem csupán a biológiai törvényekre utalunk; hangsúlyozni akarjuk, hogy az emberi atyaságban és anyaságban Isten másként van jelen, mint az összes többi nemzésekben a "föld színén". Egyedül Istentõl eredhet ugyanis az "a kép és hasonlóság", mely az emberi lény sajátja, miként a teremtésben történt. Az emberi nemzés a teremtés folytatása."186

Ugyanezt ékesszólóan tanúsítja a Szentírás, amikor az elsõ asszony, "minden élõk anyja"187 örömkiáltását idézi. Az isteni beavatkozás tudatában kiált föl Éva: "Embert nyertem az Úrtól".188 A nemzésben tehát, amikor a szülõk az életet közlik a gyermekkel, a halhatatlan lélek teremtésének köszönhetõen189 átadják az istenképmást és az Istenhez való hasonlóságot. Ezt jelenti "Ádám nemzetségtáblájának" kezdete: "Amikor Isten megteremtette az embert, Istenhez hasonlónak alkotta õt. Férfinak és nõnek teremtette, megáldotta, és nevüket Embernek nevezte azon a napon, amelyen teremtette õket. Ádám pedig százharminc évet élt, amikor a saját képére és hasonlatosságára fiút nemzett, és Szetnek nevezte el."190 A házastársak -- akik készek arra, hogy "együttmûködjenek a Teremtõ és a Megváltó szeretetével, aki általuk növeli és gazdagítja a maga családját"191 -- nagysága éppen ebben áll, hogy együttmûködnek Istennel, aki a maga képmását átadja az új teremtménynek. Ebben a megvilágításban magasztalta Amphilokhiosz püspök "a szent házasságot, mely meghalad minden földi ajándékot", és úgy látja, mint "az emberi természet alkotóját és az isteni képmás festõmûvészét."192

Így a házasságban egyesült férfi és nõ egy isteni mûnek lesz a társa: a nemzés aktusa által elfogadják Isten ajándékát, és az idõben útjára indul az új élet.

De a szülõk sajátos küldetésén túl az élet elfogadásának és szolgálatának kötelessége mindenkire vonatkozik, és fõként a gyengeség állapotában lévõ élet felé kell megnyilvánulnia. Maga Krisztus figyelmeztet erre, amikor elvárja, hogy Õt szeressük és szolgáljuk a szenvedés bármilyen formájában próbára tett testvéreinkben: az éhezõkben, a szomjazókban, a hontalanokban, ruhátlanokban, betegekben, foglyokban..., bármit tettünk ezek közül valakinek, magának Krisztusnak tettük.193