"Még a testvértõl is számon kérem az ember életét":268 az ember élete szent és sérthetetlen

53. "Az emberi élet szent, mert kezdetetétõl fogva magán hordozza 'Isten teremtõ cselekvését' és mindig különleges kapcsolatban marad a Teremtõvel, egyetlen céljával. Az életnek kezdetétõl a végéig egyedül Isten az ura: senki semmilyen külömények között nem ragadhatja magához az ártatlan emberi élet közvetlen kioltásának jogát."269 A Donum vitae instrukció e szavakkal kimondja az emberi élet szentségére és sérthetetlenségére vonatkozó isteni kinyilatkoztatás magvát.

A Szentírás ugyanis isteni parancsként adja az ember elé a "ne ölj" parancsolatot.270 Miként már hangsúlyoztam, ez a parancs része a Tízparancsolatnak, mely az Úr és választott népe közötti Szövetség szíve; de része volt már annak az õsi a szövetségnek is, melyet Isten az emberiséggel kötött a földön eláradt bûnt és erõszakot elmosó vízözön után.271

Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett ember élete abszolút Urának nyilvánítja magát.272 Ezért az emberi élet szent és sérthetetlen, amiben magának a Teremtõnek sérthetetlensége tükrözõdik. Ezért lesz Isten szigorú bírája mindazoknak, akik megszegik a "ne ölj" parancsot, mely a társas együttlét alapja. Õ a "goel", más szóval az ártatlan védõje.273 Isten ily módon is bizonyítja, hogy nem örül az élõk pusztulásának.274 Csak a Sátán tud örülni a pusztulásnak: irigysége miatt jött a halál a világba.275 Õ, aki "gyilkos kezdet óta" és "hazug és a hazugság atyja",276 a rászedett embert bûnbe és halálba vitte azáltal, hogy az élet célja és gyümölcseként mutatta neki a bûnt és halált.

54. A "ne ölj" parancs formája szerint kifejezetten tiltó törvény: megvonja a határt, amit soha nem szabad áthágni. Bennfoglaltan azonban olyan pozitív magatartásra sarkall, amely föltétlenül tiszteli az életet, és elfogadva, megõrizve és elajándékozva gyarapítja azt a szeretet útján. A Szövetség népe is -- késlekedve és ellentmondások közepette -- fokozatosan ebben az irányban érlelõdött és készült föl Jézus nagy kinyilatkoztatására: a felebaráti szeretet parancsa hasonló az istenszeretet parancsához: "E kettõn függ az egész Törvény és a Próféták".277 "... Ne ölj, ... s ami egyéb parancsolat még van -- mondja Szent Pál -- ebben a szóban foglaltatik össze: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat." 278 A "ne ölj" parancsot az Újszövetség átvette és beteljesítette, így föltétele annak, hogy valaki "bemenjen az életre".279 Ugyanerrõl szólnak Szent János sürgetõ szavai: "Aki gyûlöli a testvérét, gyilkos. És tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs önmagában örök élete."280

Az Egyház élõ Hagyománya kezdettõl fogva -- miként a Didakhé, a legkorábbi nem szentírási keresztény irat -- kategorikusan megismételte a "ne ölj" parancsot: "Két út van, az egyik az életé, a másik a halálé, de nagy különbség van e két út között... A tanítás második parancsa: Ne ölj! Ne hajtsd el a magzatot, a megszületett gyermeket ne öld meg ... A halál útja pedig ez: ... nem könyörülnek a szegényen, nem szomorkodnak a szomorkodóval, nem ismerik Teremtõjüket, megölik a gyermekeket, abortuszban megölik Isten teremtményét, elfordulnak a szegénytõl, a gazdagok szószólói, a szegények gonosz bírái, minden bûntõl szennyesek: fiaim,szabaduljatok meg mindezektõl a bûnöktõl."281 Az idõ múlásával ez az egyházi hagyomány mindig egyöntetûen tanította a "ne ölj" parancs állandó és föltétlen érvényét. Tudjuk, hogy az elsõ századokban az emberölést a legsúlyosabb bûnök közé sorolták -- a hittagadással és a házasságtöréssel együtt --, és a bûnbánó gyilkost csak hosszú, súlyos és nyilvános vezeklés után fogadták vissza az egyházi közösségbe.

55. Ezen nem kell meglepõdni: embert ölni, akiben Isten képmása van jelen, különösen súlyos bûn. Egyedül Isten az élet ura! Mindazonáltal az egyéni és társadalmi élet bonyolult és gyakran drámai helyezetei láttán a hívõ gondolkodás kezdettõl fogva kereste teljesebb és mélyebb megértését annak, hogy mit is tilt és mit ír elõ Isten parancsolata.282 Vannak ugyanis olyan helyzetek, amelyekben az Isten törvénye által adott értékek látszólagos ellentmondásban jelennek meg. Ilyen helyzet például a jogos önvédelemé, amikor a saját élet megvédéséhez való jog és a másik élete sértésének tilalma nehezen föloldható konfliktusba kerül. Kétségtelen, hogy az élet belsõ értéke s a kötelezettség, hogy önmagunkat nem kevésbé kell szeretnünk mint a felebarátot, valóban jogos alapot adnak az önvédelemhez. A felebaráti szeretet parancsa, melyet meghirdetett az Ószövetség és Jézus megerõsített, föltételezi önmagunk szeretetét, mint mércét: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat".283 Senki sem mondhat le tehát az önvédelemrõl az élet vagy önmaga iránti szeretet hiánya miatt, de megteheti az önszeretetet az evangéliumi boldogságok szellemében elmélyítõ és átformáló hõsies szeretetbõl284 azzal az önfeláldozással, melynek magasztos példája maga az Úr Jézus.

Másrészt "a jogos önvédelem nemcsak jog lehet, hanem súlyos kötelessége is azoknak, akik mások életéért, a család és a polgári közösség közjaváért felelõsek."285 Elõfordul sajnos, hogy a támadót csak úgy lehet ártalmatlanná tenni, hogy megölik. Ebben a föltevésben a halálos kimenetelt a támadó váltotta ki, aki cselekményével halálveszélynek tette ki magát; olyan esetekben is, amikor az értelem használatának hiánya miatt erkölcsileg nem vonható felelõsségre.286

56. Ebbe a témakörbe tartozik a halálbüntetés kérdése is, melyre vonatkozóan az Egyházban éppúgy, mint a polgári társadalomban egyre erõsödik az az irányzat, mely e büntetésfajtának csak nagyon korlátozott alkalmazását vagy teljes eltörlését követeli. A kérdést egy olyan büntetõjog keretében kell mérlegelni, amely egyre inkább illõ a személyi méltósághoz s végsõ soron Istennek az emberre és a társadalomra vontakozó tervéhez. A büntetésnek ugyanis, amellyel a társadalom sújtja a bûnöst "elsõdleges célja a bûn által okozott rendbontás helyreállítása".287 A közhatalomnak meg kell torolnia a személyi és közösségi jogok megsértését azáltal, hogy a vétkesre a bûnténnyel arányos büntetést ró, ami föltétele annak, hogy visszanyerhesse szabadságának gyakorlását. A hatalom így éri el célját, ti. hogy megvédje a közrendet és a személyek biztonságát, ugyanakkor ösztönözze és segítse a bûnöst a megjavulásban.288

Nyilvánvaló, hogy éppen e célok elérése érdekében a büntetés mibenlétét és mértékét gondosan kell mérlegelni és eldöntetni, s a legsúlyosabbat, a halálbüntetést csak végsõ esetben szabad alkalmazni, amikor a társadalom megvédése más módokon nem lehetséges. Ma azonban, amikor a büntetõjog egyre fejlettebb, ilyen esetek nagyon ritkák, ha egyáltalán elõfordulnak.

Minden esetben érvényben marad az új Katekizmusban kimondott elv, mely szerint "ha a vérontás nélküli eszközök elegendõek ahhoz, hogy az emberi életet a támadó ellen megvédjék, és a közrendet s az emberek biztonságát megõrizzék, a hatóságok ezekkel az eszközökkel éljenek, mert ezek jobban megfelelnek a közjó konkrét föltételeinek és jobban illenek az emberi személy méltóságához."289

57. Ha pedig ilyen nagy figyelmet érdemel a minden életet, még a jogtalan támadó és vétkes életét is megilletõ tisztelet, mennyivel inkább kell föltétlenül érvényesülnie a "ne ölj" parancsnak, ha ártatlan személyrõl van szó. Fokozottan érvényes ez, ha az ártatlan ember gyenge és védtelen, és csakIsten parancsolatának abszolút erejében talál oltalmat mások önkényével és hatalmaskodásával szemben.

Az ártatlan emberi élet föltétlen sérthetetlenségét mint kifejezett erkölcsi igazságot tanítja a Szentírás, állandóan és egyhangúlag vallja az Egyház hagyománya és Tanítóhivatala. Ez az egyhangúság nyilvánvalóan annak a "természetfölötti hitérzéknek" a gyümölcse, melyet a Szentlélek ébreszt és tart fönn, s óvja Isten népét a tévedéstõl, "amikor hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését".290

Látva, hogy az egyéni lelkiismeretekben és a társadalomban egyre gyöngül annak tudata, hogy az ártatlan emberi élet közvetlen megölése minden körülmények között és nagyon súlyos bûn terhe alatt tilos, az Egyházi Tanítóhivatal fokozottan föllépett az emberi élet szentségének és sérthetetlenségének védelmében. A pápai Tanítóhivatalhoz mindig csatlakozott a püspököké is, mind a Püspöki Konferenciák, mind egyes püspökök számos és jelentõs lelkipásztori és tanító megnyilatkozásával. Nem maradt el a II. Vatikáni Zsinat rövid, de annál határozottabb hozzászólása sem.291

Éppen ezért, azzal a tekintéllyel,

amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak,

közösségben a katolikus Egyház Püspökeivel,

megerõsítem,

hogy az ártatlan emberi élet

közvetlen és szándékos kioltása

mindig súlyosan erkölcstelen.

E tanítást -- mely azon íratlan törvényen alapszik, melyet az értelem világosságával minden ember megtalál a saját szívében 292 -- megerõsíti a Szentírás, folyamatosan továbbadja az Egyház Hagyománya és hirdeti a rendes és egyetemes Tanítóhivatal.293

A megfontolt döntés arról, hogy egy ártatlan embert megfosszanak az élettõl, erkölcsi szempontból soha nem engedhetõ meg, sem mint cél, sem mint jó célra vezetõ eszköz. Súlyos engedetlenség ugyanis az erkölcsi törvénnyel, sõt magával Istennel szemben, aki szerzõje és oltalmazója az életnek; továbbá ellentmond az igazságosság és a szeretet alapvetõ erényeinek. "Senki és semmi nem hatalmazhat föl ártatlan ember megölésére, legyen az embrió vagy magzat, kisgyermek vagy felnõtt, öreg, gyógyíthatatlan beteg vagy haldokló. Ezenfölül senki sem kérhet ilyen gyilkos beavatkozást sem önmaga, sem hozzátartozója számára; és sem kifejezetten, sem hallgatólagosan bele nem egyezhet. Továbbá semmiféle tekintély sem hajthatja végre vagy engedélyezheti törvényesen."294

Az élethez való jog tekintetében minden ártatlan ember feltételek nélkül egyenlõ mindenki mással. Ez az egyenlõség alapoz meg minden hiteles társadalmi kapcsolatot, mely ha valóban hiteles akar lenni, nem alapozódhat másra, csak az igazságra és az igazságosságra, úgy, hogy minden férfit és nõt személynek ismer el és ilyenként oltalmaz, s nem dolognak tekinti õket, ami fölött intézkedni lehet. Az erkölcsi törvénnyel szemben, amely tiltja az ártatlan ember közvetlen megölését "nincsenek kivételek és nincsenek kiváltságok senki számára. Ebbõl a szempontból nincs különbség a világ ura és a földkereség legszegényebb embere között: az erkölcsi követelmények szempontjából valamennyien föltétlenül egyenlõek vagyunk."295