"Még nem voltam kész és már láttak a szemeid"Zsolt 138,16): az abortusz szörnyû bûncselekménye.

58. Az összes vétkek között, amit az ember az élet ellen el tud követni, a mûvi abortusznak olyan vonásai vannak, melyek miatt különösen is súlyos és kárhoztatandó. A II. Vatikáni Zsinat a csecsemõgyilkossággal együtt "utálatos bûncselekménynek " nevezi.296

Ma azonban az abortusz bûne súlyosságának tudata sokak lelkiismeretében fokozatosan halványodik. Elfogadása a gondolkodásban, a szokásokban, sõt magában a törvényhozásban az erkölcsi érzék nagyon veszedelmes válságának beszédes jele, mert ez az érzék egyre képtelenebbé válik a jó és rossz megkülönböztetésére még az élet alapvetõ értékei tekintetében is. Egy ilyen súlyos helyzetben minden korábbinál nagyobb bátorságra van szükség, hogy szembenézzünk az igazsággal és nevükön nevezzük a dolgokat anélkül, hogy kényelmi szempontokra hivatkozva kompromisszumokat kötnénk vagy engednénk az önáltatás kísértésének. Ebben az esetben újra fölhangzik a Próféta kategorikus elmarasztalása: "Jaj azoknak, akik jónak mondják a rosszat, és rossznak a jót, akik fölcserélik a sötétséget világosságra és a világosságot sötétségre!".297 Épp az abortusz esetében figyelhetõ meg egy kétértelmû szóhasználat terjedése -- pl. a "terhességmegszakítás" --, mely el akarja kendõzni igazi természetét és csökkenteni akarja a súlyát a közvélemény elõtt. Talán ez a nyelvi jelenség maga is jó mutatója a lelkiismeretek eltompulásának. De semmiféle szóhasználat nem tudja megváltoztatni a tényeket: a mûvi abortusz, bárhogyan hajtják végre, egy ember megfontolt és közvetlen megölése életének kezdeti szakaszában, a fogantatás és a születés közötti idõben.

A mûvi abortusz erkölcsi súlya teljes valóságában akkor mutatkozik meg, ha meggondoljuk, hogy emberölésrõl van szó, és figyelembe veszük sajátos minõsítõ körülményeit is. Akit megölnek, olyan ember, aki jelentkezik az életre, azaz olyan ártatlan, hogy ennél ártatlanabbat el sem lehet képzelni: soha nem tekinthetõ támadónak, még kevésbé jogtalan támadónak! Gyenge, annyira tehetetlen, hogy még egy újszülött sírásának és nyöszörgésének védekezõ jeleitõl is meg van fosztva. Teljesen rá van hagyva annak oltalmára, aki méhében hordozza. S mégis, olykor éppen õ, az anya dönti el és kéri a meggyilkolását,vagy õ maga hajtja végre.

Igaz, hogy az abortusz eldöntése az anya számára gyakran fájdalmas és drámai, mert nem pusztán önzésbõl vagy kényelembõl akar megszabadulni megfogamzott magzatától, hanem más, jelentõs értékeket akar menteni, pl. saját egészségét vagy a többi családtag megfelelõ életszínvonalát. Olykor attól félnek,hogy nem tudnak megfelelõ körülményeket biztosítani az új életnek, s úgy gondolják, jobb lesz neki, ha nem születik meg. Mindazonáltal ezek és a hasonló meggondolások, bármennyire súlyosak és drámaiak is, soha nem igazolhatják egy ártatlan emberi élet szándékos kioltását.

59. Az anya mellett gyakran mások is döntenek a még meg nem született gyermek halála felõl. Fõként a gyermek apja lehet vétkes, nemcsak akkor, ha nyíltan abortusztra kényszeríti az assszonyt, hanem akkor is, ha közvetve segíti elõ az ilyen döntést azzal, hogy magára hagyja a terhesség nehézségeivel:298 ezáltal halálos sebet kap a család, melynek természete szerint a szeretet közösségének, hivatása szerint az "élet szentélyének" kellene lennie. Nem hallgathatók el azok a hatások sem, melyek a tágabb rokonság és a baráti kör felõl érik a családot. Nem ritkán a nõ olyan erõs nyomás alá kerül, hogy lélektanilag szinte kényszerítve érzi magát azabortuszra. Nem kétséges, hogy ilyen esetekben az erkölcsi felelõsség elsõsorban azokat terheli, akik közvetlenül vagy közvetve abortuszra késztették az asszonyt. Felelõsek lehetnek az orvosok és az ápoló személyzet is, akik a halál szolgálatába állítják az élet szolgálatára kapott tudásukat.

De felelõsség terheli a törvényhozókat is, akik indítványozzák vagy megszavazzák az abortuszt engedélyezõ törvényeket; továbbá az abortuszt végrehajtó egészségügyi intézmények vezetõit, abban a mértékben, amennyiben a dolog tõlük függ. Nem kisebb, általános felelõsség terheli azokat, akik a nemi szabadosságot és az anyaságot lekicsinylõ szellemet terjesztik, s azokat, akiknek gondoskodnia kellett volna -- és nem tették meg -- a sokgyermekes és anyagi nehézségekkel küszködõ családokat megfelelõen támogató család- és szociális politikáról.

Végezetül nem hagyható figyelmen kívül a bûnrészességnek az a hálója, mely az abortuszt szerte a földön rendszeresen támogató és terjesztõ nemzetközi intézményekre, alapítványokra és társaságokra is kiterjed. Ezáltal az abortusz és egyéni következményei túllépik az egyes ember felelõsségét és az okozott kár társadalmi jelleget ölt: a társadalmat és az emberi kultúrát sértõ nagyon súlyos sebrõl van szó, melyet éppen azok ütnek, akiknek építeniük és oltalmazniuk kellene. Ezért írtam a Családoknak szóló levélben: "Az életet hatalmas veszedelem fenyegeti nemcsak az egyes emberek, hanem az egész civilizáció részérõl".299 Olyan ténnyel állunk szemben, amit a még meg nem született élet elleni "bûn intézménye"-ként határozhatunkmeg.

60. Vannak, akik azzal próbálják igazolni az abortuszt, hogy a fogamzás gyümölcsérõl legalább néhány napig nem lehet megállapítani, hogy emberi személy életérõl van-e szó. Ezzel szemben "amint a petesejt megtermékenyül, megkezdõdik egy élet, mely nem az apáé, nem is az anyáé, hanem egy új emberi lényé, aki önmagáért növekszik. Soha nem lesz emberré, ha elsõ pillanatától fogva nem az. A legújabb genetikai kutatások ezt a kezdettõl fogva nyilvánvaló dolgot nagyon megerõsítik... A genetika ugyanis megmutatta, hogy az elsõ pillanattól adva van egy élõlény határozott strukturája vagy genetikai programja: egy ember, mégpedig egy konkrét ember már teljesen egyedi tulajdonságokkal fölruházva. Az emberi élet csodálatos folyamata a megtermékenyülés pillanatában kezdõdik, s egyes képességeinek idõre van szüksége, hogy kifejlõdjenek és önálló mûködésükre fölkészüljenek."300 Ámbár semmiféle tapasztalati módszerrel nem lehet kimutatni a szellemi lélek jelenlétét, az emberi embrió tudományos megfigyelése "olyan adatokat szolgáltat, melyekbõl az értelem fölismerheti, hogy az emberi élet elsõ rezdülésétõl jelen van a személy: miért ne volna tehát ez az emberi élõlény emberi személy is?"301

Egyébként e dolog oly nagy jelentõségû, hogy erkölcsi szempontból már a személy jelenlétének puszta valószínûsége is teljesen kizár minden olyan beavatkozást, mely az emberi élet csírájának kiirtására irányul. Ezért a tudományos vitákon és a filozófusok véleményén túl, melyekhez aTanítóhivatal kifejezetten soha nem csatlakozott, az Egyház mindig tanította és ma is tanítja, hogy az emberi nemzés gyümölcsét létének elsõ pillanatátólfogva feltételek nélkül megilleti az a tisztelet, mely erkölcsileg az emberi személynek testi-lelki mivoltában jár: "Az emberi lényt fogantatásától kezdve személynekkell tekinteni és így kell vele bánni, éppen ezért ettõl a pillanattól el kell ismerni személyi jogait, melyek között az elsõ az ártatlan emberi lény élethezvaló sérthetetlen joga".302

61. A szentírási szövegek, melyek soha nem beszélnek szándékos abortuszról, nem is tartalmaznak rá vonatkozó kifejezett és közvetlen titalmakat, úgy tekintik a magzatot, hogy természetes következetességgel rá is érvényes Isten "ne ölj" parancsa.

Az emberi élet szent és sérthetetlen minden pillanatában, születése elõtt is. Az ember az anyaméhtõl kezdve Istenhez tartozik, aki mindent átlát és ismer, aki kezévelformálja és alakítja; aki látja a kis embriót és látja benne a holnapi felnõtt embert, akinek megszámlálta napjait és hivatása be van írva az "élet könyvébe".303 Az ember már a méhben -- amint sok szentírási hely tanúsítja304 -- Isten szeretetteljes és atyai gondviselésének személyes tárgya.

A keresztény Hagyomány -- amint ezt a Hittani Kongregáció e tárgyra vonatkozó Nyilatkozata jól kifejezi305 -- kezdettõl fogva napjainkig egyértelmû és világos abban, hogy az abortusz egyedülállóan súlyos erkölcsi rendellenesség. A Didakhé szerint a keresztény közösség, attól a perctõl, hogy találkozott a görög-római kultúrával, melyben elterjedt szokás volt az abortusz és a csecsemõgyilkosság, tanításával és gyakorlatával élesen szembehelyezkedett e társadalmi szokásokkal.306 A görög egyházi írók közül Athenagorasz említi, hogy a keresztények gyilkosnak tekintik az asszonyokat, akik abortuszt kiváltó szerekhez folyamodnak, mert a gyermekek már az anyaméhben "az isteni Gondviselés alatt állnak".307 A latin írók közül Tertullianus állítja: "Elõvételezett gyilkosság a születés megakadályozása; nem számít, hogy már megszületettõl veszik-e el az életet, vagy megakadályozzák a születést. Az is ember, aki születni készül."308

Az immár kétezer éves történelmen végig ugyanezt tanították az Egyház atyái, a Lelkipásztorai és a Tanítói. Az animációról, a szellemi lélek megjelenésének pontos idejérõl folytatott tudományos és filozófiai viták soha nem okoztak kétséget az abortusz elítélése körül.

62. A legutóbbi idõkben a pápai Tanítóhivatal nagyon határozottam megerõsítette ezt az általános tanítást. XI. Pius Casti connubii enciklikájában (1930. december 31.) visszautasította az abortuszt igazolni akaró rafinált érveket;309 XII. Pius kizárt minden közvetlen abortuszt, azaz minden olyan beavatkozást, mely közvetlenül arra irányul, hogy megölje a még meg nem született emberi életet, "akár cél ez a gyilkosság, akár más célhoz vezetõ eszköz"310 ; XXIII. János újra megerõsítette, hogy az emberi élet szent, mert "fogantatásától kezdve föltételezi Isten teremtõ tevékenységét"311 . A II. Vatikáni Zsinat, mint máremlítettem, nagyon komolyan elítélte az abortuszt: "A megfogamzott életet a legnagyobb gonddal kell óvni; az abortusz és a csecsemõgyilkosság szörnyû bûncselekmények."312

Az Egyház jogi tanítása az elsõ századoktól kezdve büntetéssel sújtotta azokat, akik az abortusz bûnével szennyezték be magukat, s ezt a gyakolatot hol súlyosabb, hol enyhébb büntetésekkel a késõbbi idõkben is folytatták. Az 1917-ben hatályba lépett Kánonjogi Kódex az abortuszt kiközösítés büntetésével fenyegette.313 A megújított kánoni törvényhozás is kijelenti, hogy "aki sikeresen magzatelhajtást végez, önmagától beálló kiközösítésbe esik"314 , azaz a kiközösítés automatikusan beáll. E kiközösítés mindazokat sújtja, akik a büntetés tudatában elkövetik ezt a bûnt, beleértve mindazokat a bûntársakat is, akik nélkül az abortuszt nem hajtották volna végre.315 E megismételt büntetéssel az Egyház ezt a bûnt az egyik legsúlyosabb és legveszedelmesebb bûnnek minõsíti, s elkövetõit arra sürgeti, hogy keressék a megtérés útját. Az Egyházban ugyanis a kiközösítés büntetése azt célozza, hogy tudatossá váljék az adott bûn súlyossága és elõsegítse az arányos vezeklést és megtérést.

Az Egyház ezen tan- és fegyelembeli egyöntetûsége láttán VI. Pál kinyilváníthatta, hogy ez a tanítás eddig nem változott és ezután is változhatatlan.316

Éppen ezért azzal a tekintéllyel,

amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak,

a Püspökökkel közösségben,

akik a legkülönbözõbb módokon elítélték az abortuszt

és az említett konzultációk során szerte a világon egyetértettek e tanítással,

kinyilvánítom,

hogy a közvetlen abortusz,

melyet célként vagy eszközként szándékolnak,

mindig az erkölcsi rend súlyos felforgatása,

mert egy ártatlan emberi élet

elõre megfontolt kioltása.

E tanítás a természetes erköcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház Hagyománya továbbadta és tanítja a rendes és egyetemes Tanítóhivatal.317

A világon semmiféle körülmény, semmiféle célkitûzés, semmiféle törvény nem tehet megengedetté egy önmagában tiltott cselekményt, mert az ellenkezik Isten -- minden ember szívébe írt, pusztán értelemmel is megismerhetõ, az Egyház által hirdetett -- Törvényével.

63. Az abortusz erkölcsi értékelését alkalmazni kell az emberi embriókon végzett beavatkozásokra is, ha azok, jóllehet önmagában jó célt akarnak elérni, elkerülhetetlenül a magzat halálát okozzák. Ilyenek az embriókon végzett kísérletek, melyek egyre gyakoribbak a biológiai kutatásban, s egyes államok törvényesen engedélyezik. Viszont "megengedettnek kell tartani az emberi embrión végzett bavatkozásokat, ha tiszteletben tartják az embrió életét és épségét, és nem jelentenek számára aránytalan kockázatot, s céljuk a gyógyítás, egészségi állapotának javítása vagy életbenmaradásának biztosítása."318 Ezzel szemben ki kell jelentenünk, hogy

az emberi embrió vagy magzat kísérleti anyagként való használata bûncselekmény az emberi méltóság ellen, hiszen az embriót ugyanaz a személynek kijáró tisztelet illeti meg, mint a már megszületett gyermeket és minden személyt.319

Ugyanez az erkölcsi elítélés érvényes azokra az eljárásokra is, amelyekben élõ -- olykor kifejezetten erre a célra mesterséges megtermékenyítéssel "elõállított" -- embriókat vagy magzatokat használnak föl, akár mint "biológiai anyagot", akár mint átültetendõ szervek vagy szövetek szállítóit bizonyos betegségek gyógyítására. Valójában ártatlan emberi lény megölése, még ha más javára történik is, minden körülmények között elfogadhatatlan.

Külön figyelmet kell fordítanunk a születés elõtti diagnosztikai eljárások erkölcsi értékelésére, melyek lehetõvé teszik a születendõ gyermek esetleges rendellenességeinek korai felismerését. Ezen eljárások bonyolultsága miatt az erkölcsi értékelésnek pontosabbnak és részletesebbnek kell lennie:

Amikor kizárják az aránytalan kockázatot mind a magzat, mind az anya szempontjából, és lehetõvé válik a korai gyógyítás, vagy elõsegítik a várható nehézségek nyugodt és tudatos vállalását, ezek az eljárások erkölcsileg megengedettek. Abból fakadóan azonban, hogy a születés elõtti gyógyítás lehetõségei ma még nagyon korlátozottak, s nem ritkán megtörténik, hogy ezeket az eljárásokat eugenetikus célok szolgálatába állítják -- ami azt jelenti, hogy abortusszal akadályozzák meg bizonyos rendellenességekben szenvedõ magzatok megszületését --, e gyakorlat gonosz és a leghatározottabban elutasítandó, mert azemberi életet csak a "normalitás" és a fizikai egészség adataival akarja mérni, és utat nyit a csecsemõgyilkosság és az eutanázia számára is.

Valójában éppen a bátorság és a derû, amellyel súlyosan fogyatékos testvéreink élik életüket, ha elfogadjuk és szeretjük õket, különösen hatékony tanúságot tesz azokról a hiteles értékekrõl, amelyek minõsítik és nehéz körülmények között is drágává teszik az életet önmaguk és a környezetük számára is. Az Egyház ott áll azon házaspárok mellett, akik nagy félelemmel és fájdalommal telve elfogadják súlyosan sérült gyermeküket; és hálás mindazoknak a családoknak, melyek örökbe fogadnak fogyatékosság vagy betegség miatt eldobott gyermekeket.