"Én ölök és én keltek életre":320 az eutanázia tragédiája.

64. A földi élet végén az ember szemben találja magát a halál misztériumával. Az orvostudomány fejlõdése és a transzcendencia iránt érzéketlen kultúra következtében ma a halál tapasztalatának új vonásai vannak. Amikor ugyanis eluralkodik a szemlélet, hogy az élet csak addig jó, amíg élvezetet és jólétet hoz, akkor a szenvedés elviselhetetlen kudarcnak tûnik, amitõl mindenáron meg kell szabadulni. A halált "abszurd"-nak tartják, ha olyan életet szakít hirtelen félbe, amelyikmég nyitott volt érdekes tapasztalatokban gazdag jövõ felé; ezzel szemben "megkövetelt szabadulás", amikor a létet értelmetlennek tartják, mert elmerült a fájdalomban, s elháríthatatlanul csak még súlyosabb szenvedések várnak rá.

Továbbá, elutasítva az Istennel való alapvetõ kapcsolatot, vagy megfeledkezve róla, az ember úgy gondolja, hogy önmaga számára õ a kritérium és a norma, s úgy véli, hogy a társadalomtól is megkövetelheti: biztosítsa számára a lehetõséget és módokat, hogy teljes önrendelkezési joggal rendelkezzék tulajdon élete fölött. Különösen a fejlett országokban élõ ember viselkedik így, mert erre érez indítást az orvostudomány állandó fejlõdésébõl és az egyre fejlettebb eljárásokból.

Az orvostudomány és az orvosi gyakorlat a rendkívül fejlett gyógyszerek és mûszerek jóvoltából ma nemcsak olyan problémák megoldására s a fájdalom oly nagymértékû enyhítésére képes, amire korábban gondolni sem mertek, hanem a végsõ stádiumban képesek fenntartani az életet, képesek újjáéleszteni hirtelen félbeszakadt alapfunkciókat, vagy beavatkozni szervátültetési célokkal.

Ilyen körülmények között egyre erõsebb az eutanázia kísértése, azaz a halál fölötti uralom azáltal, hogy elõsegítik és így "édesen" vetnek véget önmaguk vagy más életének. Ami azonban elsõ látásra logikusnak és humánusnak tûnik, valójában, ha a mélyére nézünk, abszurd és embertelen. Itt a "halál kultúrájának" egyik legriasztóbb jelensége elõtt állunk, mely elsõsorban a jóléti társadalmakban terjed: e társadalmakat a hatékonysági gondolkodás határozza meg és elviselhetetlen tehernek érzik az egyre növekvõ számú öreget és beteget. Ezek a gyengék gyakran elszigetelõdnek a szinte kizárólag a termelékenység elve alapján szervezõdõ családtól és társadalomtól, mely szerint egy gyógyíthatalanul gyenge életnek nincs semmi értelme.

65. Ahhoz, hogy helyes erkölcsi értékelést tudjunk adni az eutanáziáról, elõször meg kell határoznunk: eutanázián a szó szoros értelmében olyan cselekvést vagy mulasztást értünk, mely természete és a végrehajtó szándéka szerint halált okoz, azzal a céllal, hogy megszüntessen minden fájdalmat. "Az eutanázia tehát a szándékban és a használt módszerekben van."321

Különbözik tõle a döntés, amellyel valaki elutasítja az úgynevezett "túlbuzgó gyógyítást", azaz olyan orvosi beavatkozásokat, amelyek nem felelnek meg a beteg állapotának, akár mert nincsenek arányban a várható eredménnyel, akár mert túlságosan nagy terhet jelentenek a betegnek és családjának. Ezekben a helyzetekben, amikor közeli és elháríthatalan halál várható, tudatosan "el lehet utasítani olyan beavatkozásokat, melyek csak egy pislákoló és kínos élet megnyújtását hoznák, anélkül azonban, hogy megszakítanák az ilyen állapotban normálisnak tekintett eljárásokat."322 Kétségtelenül fönnáll az erkölcsi kötelesség, hogy az ember gyógyítsa és gyógyíttassa önmagát, de e kötelezettséget a konkrét helyzetekhez kell mérni; tehát mérlegelni kell,hogy a rendelkezésre álló gyógyítási lehetõségek tárgyilagosan arányban állnak-e a várható gyógyulással. A rendkívüli vagy aránytalan beavatkozásokról való lemondás nem azonos az öngyilkossággal vagy az eutanáziával; sokkal inkább az emberi állapot elfogadása a halál színe elõtt.323

A mai orvoslásban különös jelentõsége van az ún. "csillapító kúráknak", melyeknek az rendeltetése, hogy elviselhetõbbé tegyék a fájdalmat a betegség utolsó szakaszában és a betegnek megfelelõ emberi környezete legyen. Itt többek között az a probléma merül föl, hogy megengedhetõ-e bizonyos kábító és nyugtató szerek adása a fájdalom enyhítésére olyan esetekben, amikor az élet megrövidítésének veszélyével járnak. Dicséretre méltó ugyan az, aki tudatosan elutasítva a kábítást, vállalja a szenvedést azért, hogy megõrizze világos tudatát, vagy hogy mint hívõ tudatosan részesedjék Krisztus szenvedéseibõl, de az ilyen "hõsies" magatartásra nem kötelezhetõ mindenki. Már XII. Pius tanította, hogy megengedett narkotikummal csillapítani a fájdalmat akkor is, ha ez korlátozza a tudatot és megrövídíti az életet, "föltéve, hogy az adott helyzetben más eszköz már nincs, s nem akadályozza meg más erkölcsi és vallási kötelességek teljesítését".324 Ebben az esetben ugyanis a halált nem akarják és nem keresik, annak ellenére, hogy értelmes meggondolással látható a kockázata: egyszerûen hatékonyan akarják csillapítani a fájdalmat olyan szerek alkalmazásával, melyeket az orvostudomány rendelkezésre bocsát. Mindazonáltal "súlyos indok nélkül nem szabad megfosztani a beteget öntudatától"325 : a halálhoz közeledve az embereknek olyan állapotban kell lenniük, hogy eleget tehessenek erkölcsi és családi kötelezettségeiknek, s mindenekelõtt teljes tudattal tudjanak fölkészülni a végsõ találkozásra Istennel.

Ezen különbségtételek után,

összhangban Elõdeim tanításával326

és közösségben a katolikus Egyház Püspökeivel

megerõsítem,

hogy az eutanázia Isten Törvényének súlyos megsértése,

mert egy emberi személy szándékos megölése,

ami erkölcsileg elfogadhatatlan.

E tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház Hagyománya továbbadta, és tanítja a rendes és egyetemes Tanítóhivatal.327

Az eutanázia ebben az értelemben ugyanolyan rossz, mint az öngyilkosság vagy a gyilkosság.

66. Az öngyilkosság, éppúgy mint a gyilkosság, erkölcsileg mindig elfogadhatatlan. Az Egyház hagyománya mindig elutasította, mint súlyosan rossz döntést.328 Jóllehet bizonyos pszichés állapotok, kulturális és szociális feltételek a szubjektív felelõsség csökkentésével vagy kioltásával oda vezethetnek, hogy végrehajtanak egy olyan tettet, amely alapjában ellenkezik az életösztönnel; az öngyilkosság tárgyilagosan nézve súlyos erkölcsi rossz, mert elutasítja az önszeretetet, a szeretet és az igazságosság kötelességeit a felebarátokkal, a közösségekkel és a társadalom egészével szemben.329 A legmélyén elveti Isten abszolút uralmát az élet és a halál fölött, melyet az ószövetségi bölcs imája így fejez ki: "Nálad van az élet és a halál hatalma, leviszel az alvilág kapuihozés visszahozol onnét".330

Megosztani valakivel öngyilkos szándékát és segíteni õt az úgynevezett "segített öngyilkosságban" (suicidium adiutum) azt jelenti, hogy bûntárs, olykor fõ cselekvõ lesz az ember egy olyan igazságtalan cselekedetben, melyet semmi módon nem lehet igazolni, még akkor sem, ha kérték. "Nem szabad -- írja Szent Ágoston meglepõ aktualitással -- mást megölni: akkor sem, ha akarja, akkor sem, ha kéri, s már nem maradhat életben... és segítséget kér ahhoz, hogy a lélek el tudjon szakadni a testtõl".331

Még ha az eutanázia nem is abból ered, hogy valaki saját kényelme miatt nem gondoskodik a szenvedõ megsegítésérõl, mégis hamis jóságnak kell tekintetnünk, sõt a jóság súlyos "eltorzulásának", mert az igazi könyörület megosztja a másik szenvedését, és nem pusztítja el azt, akinek kínjait nem tudja elviselni. Még romlottabb változata az eutanáziának, ha olyanok teszik -- például szülõk --, akiknek türelemmel és szeretettel kellene rokonuk mellett állniuk, vagy mint az orvosok, akiknek hivatásuknál fogva gyógyítaniuk kellene a beteget legsúlyosabb, végsõ állapotában is.

Az eutanázia választása akkor a legsúlyosabb bûn, amikor emberöléssé válik, mert olyan személlyel szemben követik el, aki semmiképpen sem kérte és semmi módon nem adta jelét, hogy elfogadja. Végül az önkényesség és az igazságtalanság akkor éri a csúcsát, amikor egyesek, orvosok vagy törvényhozók maguknak követelik annak meghatározását, hogy ki maradjon életben és kinek kell meghalnia. Így az Édenkert kísértése merül fel újra: olyan lenni, mint Isten "tudván a jót és a rosszat".332 De csak Istennek van hatalma életet adni és életet elvenni: "Én ölök és én keltek életre".333 Isten a maga hatalmát mindig és egyedül bölcs és szeretetteljes terve szerint érvényesíti. Amikor az ember bitorolja ezt a hatalmat, ostoba és önzõ logika szolgálatában elkerülhetetlenül igazságtalanságot és halált okoz. Így a gyengébbek élete az erõsebbek kezébe kerül; a társadalomból kivész az igazságosság iránti érzék, gyökerében kerül veszélybe a kölcsönös bizalom, mely a személyek közötti hiteles kapcsolatok alapja.

67. Mennyire más a szeretet és az igaz jóság útja, mely közös emberi természetünkbõl fakad, s melyet a meghalt és feltámadott Krisztusba vetett hit új fénnyel világít meg. A segítségkérés, mely az emberi szívbõl föltör a szenvedéssel és a halállal való találkozáskor, fõként amikor megkísérti a kétségbeesés s szinte megsemmisül benne, valójában társ és szolidaritás keresése a próbatét idején. Segítségkérés a remény folytatásához olyankor, amikor szétfoszlik minden emberi remény. Miként a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet rá: az ember számára "leginkább a halál elõtt mutatkozik meg az emberi lét titka". "Szíve ösztönével helyesen ítél, amikor visszariad személyiségének teljes összeomlásától és megsemmisülésétõl, s elutasítja azt. Az örökkévalóság csíráját hordva magában, ami nem vezethetõ vissza a puszta anyagra, fölkel a halál ellen".334

Ez a halállal szembeni természetes ellenkezés és a halhatatlanság csíraszerû reménye világosságot és beteljesedést nyer a keresztény hitben, mely a Föltámadott Krisztus gyõzelmében való részesedést ígéri és ajánlja föl: Annak gyõzelmében, aki megváltó halálával megszabadította az embert a haláltól, "a bûn zsoldjától",335 és a Lelket ajándékozta neki, a föltámadás és az élet zálogát.336 A jövendõ halhatatlanság bizonyossága és a megígért föltámadásba vetett remény új fényt vetnek a szenvedés és a halál misztériumára, és rendkívüli erõt öntenek a hívõbe, hogy rá tudjon hagyatkozni Isten tervére.

Pál apostol ezt az újdonságot a teljes Úrhoz tartozás fogalmával fejezte ki, aki átölel minden emberi állapotot: "Egyikünk sem él és egyikünk sem hal meg önmagának; ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úré vagyunk." 337 Meghalni az Úrért azt jelenti: a saját halálunkat mint az Atya iránti engedelmesség legnagyobb tettét élni meg,338 elfogadva a halállal való találkozás Általa választott és akart "óráját",339 mert egyedül Õ mondhatja meg, mikor ér véget a földi zarándokút. Élni az Úrért annak elismerését jelenti, hogy a szenvedés önmagában ugyan rossz és próbatét, de mindig a jó forrásává válhat. Azzá is válik, ha szeretetbõl és szeretettel viselik -- Isten ingyenes ajándékaként és szabad személyes választással -- a megfeszített Krisztus szenvedésében részesedve. Így aki szenvedését az Úrban éli át, jobbanhasonlóvá válik hozzá,340 s részese lesz megváltó mûvének az Egyház és az emberiség javára.341 Ez volt az Apostol tapasztalata, s erre hivatott minden szenvedõ: "Most örülök értetek viselt szenvedéseimben és beteljesítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedésébõl, testemben az õ teste, az Egyház javára."342