"Íme, az Úr öröksége a gyermekek, a méh gyümölcse az Õ áldása":419 a család "az élet szentélye"

92. "Az élet népében és az életet szolgáló népben" nagyon fontos a család felelõssége: az a felelõsség, mely természetébõl -- tudniillik hogy az élet és a szeretet házasságra alapozott közössége -- és küldetésébõl fakad, és arra szólítja, hogy "õrizze, nyilatkoztassa ki és közölje a szeretetet."420 Isten szeretetérõl van itt szó, melynek a szülõk munkatársai, szinte tolmácsai az élet továbbadásában és az Atya tervei szerinti nevelésében.421 A szeretet mûve ugyanis az ingyenesség, az elfogadás, az ajándékozás: a családban mindenkit elismernek, tisztelnek és elfogadnak, mert személy, s aki jobban rászorul, az intenzívebb és éberebb gondoskodásban részesül.

A család hivatása, hogy tagjai életét a születéstõl a halálig kíséri. Valóban "az élet szentélye, ... az a hely, ahol az életet, Isten ajándékát megfelelõ módon fogadni lehet, meg lehet védeni a sokféle támadással szemben, és az kibontakozhat egy hitelesen növekvõ emberség igényei szerint."422 Ezért meghatározó és pótolhatatlan a család szerepe az élet kultúrájának építésében.

A család mint családi egyház arra hivatott, hogy hirdesse, ünnepelje és szolgálja az élet Evangéliumát. E feladat elsõsorban a házastársakat érinti, akik arra hivatottak, hogy továbbadják az életet, mindig tudatában lévén a nemzés értelmének, tudniillik hogy az kiváltságos esemény, melyben megnyilvánul, hogy az emberi élet olyan ajándék, melyet el kell ajándékozni. Egy új élet nemzésében a szülõk fölfedezik, hogy a gyermek "kölcsönös szeretetük önátadásának gyümölcse, ugyanakkor ajándék mindkettõjüknek: ajándékból fakadó ajándék."423

A család elsõsorban a gyermekek nevelésével tesz eleget az élet Evangéliuma hirdetésére szóló küldetésének. A szülõk szóval éspéldával a mindennapi élet kapcsolataiban és döntéseiben, konkrét megnyilvánulásaikkal bevezetik gyermekeiket a hiteles szabadságba, mely az õszinte önátadásbanvalósul meg; kimûvelik bennük a másik tiszteletét, az igazságérzetet, a szívélyes elfogadást, a dialógust, a nagylelkû szolgálatot, a szolidaritást és minden más értéket, mely segít az életet ajándékként élni. A keresztény szülõi nevelés a gyermekek hitét is szolgálja, és segít nekik, hogyteljesítsék Istentõl kapott hivatásukat. A nevelõi küldetés része az is, hogy tanítsák és tanúsítsák a gyermeknek a szenvedés igazi értelmét: ezt teszik akkor, ha figyelmesek minden körülöttük lévõ szenvedésre, és együttérzõ segítséget nyújtanak a beteg és öreg családtagoknak.

93. Ezenfelül a család ünnepli az élet Evangéliumát a mindennapos egyéni és családi imádsággal: dicséri és áldja az Urat az élet ajándékáért, és kéri a világosságot és az erõt, hogy szembe tudjon nézni a nehézségekkel és a szenvedéssel, és meg tudja õrizni a reményt. De az igazi ünneplés, mely tartalmat ad az imádság és istentisztelet minden formájának, az, amely a család mindennapi életében fejezõdik ki, ha az szeretetbõl és ajándékozásból történik.

Így az ünneplés átalakul az élet Evangéliuma szolgálatává, mely a szolidaritásban fejezõdik ki. Ez a családban és a család körül úgy mutatkozik meg, mint a mindennapok apró és alázatos tetteiben tapasztalható finom, éber és szíves figyelem. A családok közti szolidaritás rendkívül jelentõs megnyilvánulása a szüleiktõl elhagyott vagy súlyos bajba került gyermekek örökbefogadására vagy gondozásba vételére való készség. Az igazi atyai és anyai szeretet túl tud lépni a test és vér kötelékein, és el tudja fogadni más családok gyermekeit is, biztosítva számukra mindazt, amire szükségük van, hogy élni és fejlõdni tudjanak. Az örökbefogadás formái közül érdemes fölfigyelnünk a táv-örökbefogadásra, amit olyankor tanácsos elõnyben részesíteni, amikor a gyermekek elhagyásának egyetlen indítéka a család nagy szegénysége. Az örökbefogadásnak ez a változata ugyanis megadja a szülõknek a szükséges segítséget, hogy nevelni tudják gyermekeiket, akik így megmaradhatnak természetes környezetükben.

Ha a szolidaritást úgy értjük, mint "szilárd és maradandó elhatározást a közjó szolgálatára"424 , akkor meg kell valósítani társadalmi és politikai részvétel formájában is. Következésképpen az élet Evangéliumának szolgálata magával hozza azt is, hogy a családok megfelelõ társulások révén hassanak oda, hogy a törvények és az állami intézmények semmiképp se sértsék az élethez való jogot -- egészen a fogantatástól a természetes halálig --, hanem oltalmazzák és mozdítsák elõ azt.

94. Különleges hely illeti meg az öregeket. Míg egyes kultúrákban a korosabb személy jelentõs aktív szerepben a családon belül marad, más kultúrákban az öreget haszontalan tehernek érzik és magára hagyják: az utóbbi esetben könnyen támad a kísértés, hogy eutanáziához folyamodjanak.

Tûrhetetlen az öregek kirekesztése vagy elutasítása. Jelenlétük a családban vagy legalábbis közelségük a családhoz -- amikor a lakás kicsisége vagy más okok miatt jelenlétük lehetetlen -- alapvetõ fontosságú a különbözõ nemzedékek kölcsönös értékcseréje és az egymást gazdagító kapcsolatok légkörének megteremtéséhez. Jelentõs tehát, hogy megõrizzék vagy, ahol elveszett, helyreállítsák a nemzedékek közötti "megegyezést" arra, hogy az útjuk végéhez érkezett öreg szülõk gyermekeiktõl visszakapják azt az elfogadást és szolidaritást, amit fiatalon õk tanúsítottak születõ gyermekeik iránt: ezt kívánja a tiszteld atyádat és anyádat isteni parancs iránti engedelmesség.425 De nemcsak ennyirõl van szó. Az öreget nemcsak úgy kell tekinteni, mint aki figyelemre, közelségre és szolgálatra szorul. Õ is nagyon értékesen hozzájárul az élet Evangéliumához. A hosszú évek alatt gyûjtött gazdag tapasztalatból a bölcsesség osztogatója, a remény és a szeretet tanúja lehet, és azzá is kell válnia.

Ha igaz az, hogy "az emberi nem jövõje a családtól függ"426 , azt is el kell ismernünk, hogy a mai szociális, gazdasági és kulturális körülmények nehezebbé és fáradságosabbá teszik a család feladatát az élet szolgálatában. Sürgetõen szükséges, hogy magát a családot segítsék és támogassák, hogy megvalósíthassa az "élet szentélye" hivatását, mint a társadalom olyan sejtje, mely szereti és elfogadja az életet. A társadalomnak és az államoknak biztosítaniuk kell mindazt a támogatást, gazdaságilag is, mely szükséges, hogy a családok emberibb módon tudjanak válaszolni saját problémáikra. Az Egyház részérõl fáradhatatlanul elõ kell segíteni egy olyan családi lelkipásztorkodást, mely képes arra, hogy minden családot ösztönözzön az élet Evangéliuma szerinti küldetésének bátor és örömteli fölfedezésére és teljesítésére.