"Vajon õre vagyok én a testvéremnek?": a szabadság romlott fogalma

18. Az eddig bemutatott kép nemcsak a rá jellemzõ halál különbözõ formáinak bemutatását igényli, hanem az ezt kiváltó sokféle ok bemutatását is. Az Úr "Mit tettél?"44 kérdése fölhívásnak tûnik Káin felé, hogy lépjen túl gyilkos tettének puszta tényén, és lássa meg az azt kiváltó motívumok és a belõle fakadó következmények teljes súlyát .

Az élet elleni döntések a súlyos szenvedés, a magány, a gazdasági kilátástalanság, a reménytelenség és a jövõtõl való félelem olykor nehéz, sõt drámai helyzeteibõl fakadnak. Az ilyen körülmények jelentõsen csökkenthetik a szubjektív felelõsséget és a bûnösséget, amennyiben az önmagában rossz döntéseket végrehajtották. Ma azonban a probléma túlhaladja ezeknek a személyes helyzeteknek egyébként kötelezõ figyelembevételét. Fölvetõdik ugyanis kulturális, társadalmi és politikai szinten is, ahol fölforgató és zavartkeltõ tendenciája jobban láthatóvá válik, mert egyre szélesebb körökben terjed az említett élet elleni bûncselekmények olyan fölfogása, hogy az egyéni szabadság törvényes megnyilvánulásai, melyeket mint igaz és sajátos jogokat elismerés és jogvédelem illet.

Ily módon tragikus következményekkel járó fordulathoz érkezik egy hosszú történelmi folyamat, mely miután fölfedezte "az emberi jogok eszméjét" -- mely jogok minden személy sajátjai és megelõznek minden Alkotmányt és állami törvényhozást --, ma meglepõ ellentmondással találja szembe magát: éppen egy olyan korszakban, melyben ünnepélyesen meghirdetik a személy sérthetetlen jogait és nyilvánosan állítják az élet értékét, ugyanazt az élethez való jogot gyakorlatilag megtagadják és eltiporják, különösen az emberi lét legtitokzatosabb pillanataiban, a születéskor és a halálban.

Egyrészt az emberi jogok különbözõ deklarációi és a feléje törekvõ sokfajta kezdeményezés világméretekben az erkölcsi érzékenység növekedését mutatja az emberi személy értékének és méltóságának elismerésére fajra, nemzetiségre, vallásra, politikai véleményre, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül.

Másrészt e nemes nyilatkozatokkal szemben áll sajnos a tényekben tragikus tagadásuk. Ez annál megdöbbentõbb, sõt botrányosabb, mert egy olyan társadalomban történik, mely az emberi jogok megfogalmazását és védelmét tekinti fõ céljának és dicsõségének. Hogyan lehet összhangba hozni e magasztos elvek hangoztatását az élet elleni támadások szaporodásával és széleskörû törvényesítésével? Hogyan egyeztethetõk össze e nyilatkozatok a gyengébb, rászorulóbb, az öreg és éppen megfogant élet elvetésével?

E támadások homlokegyenest ellenkeznek az élet tiszteletével és frontális fenyegetést jelentenek az emberi jogok egész kultúrájára nézve. Olyan fenyegetés ez, mely végeredményben az egész demokratikus együttélés értelmét képes veszélyeztetni: azt, hogy az "együtt élõk" társadalmából városaink a kizártak, kirekesztettek, félrelököttek és elnyomottak társadalmaivá váljanak. Ha pedig az egész földgolyót vesszük figyelembe, hogyan ne gondolhatnánk arra, hogy a népek és személyek jogainak magas szintû nemzetközi gyûléseken történõ meghirdetése pusztán szónoki gyakorlattá silányul, ha le nem leplezõdik a gazdag országok önzése, melyek elzárják a fejlõdés útját a szegény országok elõl, vagy az emberi fejlõdéssel ellenkezve a népesedés abszurd tilalmát szabják föltételül. Vajon nem kell-e kétségbe vonni azokat a gazdasági modelleket, melyeket államok gyakran nemzetközi kezdeményezésre és föltételként fogadnak be, de olyan igazságtalan és erõszakos helyzeteket támasztanak vagy táplálnak, melyekben egész népek emberi élete elsilányul és kerül elnyomás alá?

19. Hol vannak e nagy ellentmondás gyökerei?

A gyökereket a kulturális és erkölcsi rendrõl alkotott fölfogásban találhatjuk meg. Elsõként abban a lelkületben, mely eltúlozván és torzítván a szubjektivitás fogalmát csak azt tekinti jogalanynak, aki teljes autonómiával bír, vagy úton van efelé, és mentes minden másoktól való függéstõl. De hogyan egyeztethetõ össze ezzel a felfogással az ember, mint "senkinek alá nem vetett" lény magasztalása? Az emberi jogok elmélete éppen azon a megfontoláson alapszik, hogy az ember az állatoktól és a dolgoktól eltérõen nem vethetõ alá senki uralmának. Azt az elgondolást sem szabad figyelmen kívül hagyni, mely azonosítani akarja az emberi személy méltóságát a kifejezett és szóbeli, mindenképpen érzékelhetõ kommunikáció képességével. Világos, hogy ilyen föltételekkel nincs helye a világban annak, aki -- mint a születni és halni készülõ -- alkatilag gyenge, úgy tûnik, teljesen másokra szorul, alapjában másoktól függ, s csak némán, az érzések vagy a szimbiózis révén tud kommunikálni. Ezek szerint az erõ az a kritérium, mely meghatározza az emberi együttélésben és a személyes kapcsolatokban a döntéseket és a tetteket. De éppen ez áll éles ellentétben azzal, amit a jogállam -- mint olyan közösség, melyben "az erõ érvelését" fölváltja az "érvelés ereje" -- történetileg akart.

Egy másik szinten azon ellentmondás gyökerei, mely az emberi jogok ünnepélyes meghirdetése és ezeknek a gyakorlatban való tragikus tagadása között fönnáll, egy olyan szabadság-fölfogásban vannak, mely abszolút úrrá teszi az egyedi embert, és nem készíti föl a szolidaritásra s a másik teljes elfogadására és szolgálatára. Igaz, hogy a születõ vagy haldokló élet elnyomását egy rosszul értelmezett altruizmus vagy humanizmus színezni képes, de az nem tagadható, hogy a halálnak e kultúrája a maga egészében olyan szabadság-fogalmat hirdet, mely teljesen individualista, s a végén az "erõsebbek" szabadsága lesz a pusztulásra szánt gyengékkel szemben.

Éppen ebben az értelemben vehetõ Káin válasza az Úr "Hol van Ábel, a testvéred?" kérdésére: "Nem tudom. Vajon õre vagyok én a testvéremnek?" 45 Igen, minden ember "õre a testvérének", mert Isten az embert az emberre bízta. S éppen e megbízatásra tekintettel ajándékozza Isten minden embernek a szabadságot, melynek lényeges vonása a kapcsolattartás. A szabadság a Teremtõ nagy ajándéka a személy szolgálatára és arra, hogy önmagát a másik elfogadásával és önmaga odaajándékozásával valósítsa meg; ha azonban ehelyett önzõ módon függetlenné válik mindenkitõl, a szabadság elveszíti eredeti tartalmát és ellentmondásba kerül saját hivatásával és méltóságával.

Van egy még mélyebb szempont is, amit hangsúlyoznunk kell: a szabadság megtagadja és lerombolja önmagát, s a másik elpusztítására válik alkalmassá, ha nem ismeri elés nem veszi tekintetbe lényeges kapcsolatát az igazsággal. Valahányszor a szabadság -- azért, hogy függetlenné váljon minden hagyománytól és tekintélytõl -- elzárkózik az objektív és közös igazság alapvetõ bizonyosságai elõl, mely a személyes és közösségi élet alapja, a személy a jó és rossz közötti döntéseiben már nem az igazságra hivatkozik, mint egyetlen és vitathatatlan alapra, hanem csak a saját szubjektív és változékony véleményére vagy önzõ érdekeire és szeszélyeire.

20. A szabadság ilyen fölfogása mellett a társas együttélés nagyon eltorzul. Ha a saját ént a teljes öntörvényûség szellemében érvényesítik, elkerülhetetnenné válik a másik ember tagadása, aki ellenségnek tûnik és védekezni kell ellene. Így a társadalom egymás mellett álló egyének összességévé válik, akik között nincsenek kölcsönös kapcsolatok: mindegyik a másiktól függetlenül akar érvényesülni, sõt a saját érdekeit akarja érvényesíteni másokéval szemben. Mindazonáltal a másik hasonló érdekeivel szemben keresni kell valami kompromisszumot, ha azt akarják, hogy a társadalomban mindenki számára biztosíthassák a lehetõ legnagyobb szabadságot. Ilyen körülmények között értelmetlen a közös értékekre és a mindenki számáraérvényes abszolút igazságra való hivatkozás: a társadalmi élet a teljes viszonylagosság futóhomokjába fullad. Végül minden csupán megegyezések kérdése, minden eladó: még az alapvetõ jogok legelsõje, az élethez való jog is.

Mindez megtörténik állami és politikai szinten is: az élethez való eredeti és elidegeníthetetlen jogot vitára bocsátják vagy tagadják a parlamenti szavazás vagy a népesség egy, akár nagyobb részének akarata alapján. Íme, egy ellentmondást nem tûrõ relativizmus baljós végeredménye: a "jog" megszûnik jognak lenni,mert már nem a személy sérthetetlen méltóságán alapszik, hanem az erõsebb akaratához igazodik. Ily módon pedig a demokrácia saját szabályai ellenére a teljes totalitarizmus felé vezetõ úton jár. Az állam többé már nem az a "közös ház", melyben mindenki a lényegi egyenlõség elve alapján élhet, hanem zsarnok állammá változik, mely bitorolja azt a hatalmat, hogy rendelkezzék a gyengébbek és védtelenek, a még meg nem született gyermekek és öregek életével a közhasznosság nevében, ami valójában nem egyéb, mint egyesek érdeke.

Mindez megtörténhet a legnagyobb törvényesség látszatával, legalábbis akkor, amikor az abortuszt vagy eutanáziát engedélyezõ törvényeket az úgynevezett demokratikus szabályok szerint szavazzák meg. Valójában a törvényességnek csak tragikus látszata áll elõttünk és alapjaiban árulták el a demokratikus eszményt, mely akkor igaz, ha elismeri és oltalmazza minden emberi személy méltóságát: "Hogyan beszélhetünk még minden emberi személy méltóságáról, ha megengedik, hogy megöljék a leggyengébbet és legártatlanabbat? Miféle igazságosság nevében történik a személyek közötti legigazságtalanabb diszkrimináció azzal, hogy egyeseket méltónak ítélnek a védelemre, míg másoktól megtagadják e méltóságot."46 Ha valóra válnak e föltételek, akkor már hatnak azok az erõk, melyek a hiteles emberi együttélés fölbomlásához és az államiság szétzilálásához vezetnek.

Követelni az abortuszhoz, a csecsemõgyilkossághoz és az eutanáziához való jogot és ezeket törvényesen elismerni, egyenértékû azzal, hogy romlott és gonosz tartalmat adnak az emberi szabadságnak: abszolút hatalmat jelent mások fölött és mások ellen. Ez pedig az igazi szabadság halála: "Bizony, bizony mondom nektek, aki bûnt követ el, rabszolgája a bûnnek".47