"El fogok rejtõzni arcod elõl": az Isten és az ember iránti érzék megfogyatkozása.

21. Az "élet kultúrája" és a "halál kultúrája" közötti harc legmélyebb gyökereinek keresése közben nem állhatunk meg a szabadság elõbb említett romlott fogalmánál. El kell jutnunk a mai ember által megélt dráma szívéhez: az Isten és az ember iránti érzék megfogyatkozásához, mely a szekularizmus által uralt társadalmi--kulturális környezet sajátos jellemzõje, és meggyõzõ kísértéseivel olykor még a keresztény közösségeket is próbára teszi. Aki hagyja, hogy ez az atmoszféra megfertõzze, könnyen kerül egy félelmetes circulus viciosus örvényébe: elveszítvén az Isten iránti érzéket, kezdi elveszíteni az ember iránti érzéket is, az ember élete és méltósága iránti érzéket; s az erkölcsi törvény rendszeres megszegése -- fõként az emberi élet és az emberi méltóság súlyos kérdésében -- fokozatosan elhomályosítja Isten benne éltetõ és üdvözítõ jelenléte érzékelésének képességét.

Újra visszatérhetünk a testvére által meggyilkolt Ábel történetéhez. Miután Isten átkot mondott rá, Káin így szólt az Úrhoz: "Nagyobb a büntetésem, mint hogy elviselhetném. Íme, kivetsz engem ma a földrõl és el fogok rejtõzni arcod elõl, hontalan és bujdosó leszek a föld színén; bárki tehát, aki rám talál meg fog ölni engem."48

Káin úgy véli, hogy bûne nem kaphat bocsánatot az Úrtól, és sorsa elkerülhetetlenül az, hogy el kell rejtõznie az Úr arca elõl. Káin azért képes megvallani, hogy bûne túlságosan nagy, mert tudja, hogy Isten színe elõtt és az Õ igazságos ítélete alatt áll. Valójában az ember csak az Úr elõtt képes beismerni bûnét és fölfogni annak súlyát. Ez Dávid tapasztalata, aki miután "rosszat tett az Úr szemében" és Nátán felelõsségre vonta,49 így kiált: "Elismerem vétkemet, és bûnöm szemem elõtt áll szüntelen. Ellened, egyedül csak teellened vétettem, és ami gonosz a szemedben, azt cselekedtem".50

22. Ezért amikor csökken az Isten iránti érzék, megsérül és veszélybe kerül az ember iránti érzék is, ahogy a II. Vatikáni Zsinat tömören mondja: "A teremtmény a Teremtõ nélkül elenyészik ..., ha Istenrõl megfeledkeznek, maga a teremtmény érthetetlenné válik".51 Az ember ugyanis nem képes többé a többi földi teremtményhez képest úgy tekinteni magát, hogy "titokzatosan más", csak úgy látja magát, mint a többi élõlény egyikét, mint egy szervezetet, melylegföljebb a tökéletesség nagyon magas fokát érte el. Bezárulva a maga fizikai valóságának szûk horizontjába, bizonyos értelemben "dologgá" egyszerûsödik, és már nem fogja föl "emberi létének" "transzcendens jellegét". Az életet sem úgy tekinti már, mint Isten ragyogó ajándékát, felelõsségére és szeretõ õrzésére, "tiszteletére" bízott "szent" valóságot. Az élet egyszerûen "dologgá" válik, melyet kizárólagos, szabadon uralható és manipulálható tulajdonának tekint.

Ezek után a születõ és a haldokló élet elõtt már nem képes keresni léte hitelesebb értelmét azáltal, hogy igaz szabadsággal vállalja saját "létezésének" e döntõ mozzanatait. Csak azzal törõdik, hogy mit "csináljon" és különbözõ technológiákhoz folyamodva törekszik programozni, ellenõrizni és uralni a születést és a halált. És ezek az eredeti tapasztalatok, amelyeket "átélni" kellene, dolgokká válnak, amit az ember egyszerûen "birtokolni" vagy "elutasítani" akar.

Egyébként ha egyszer kizárják az Istenre hivatkozást, nem meglepõ, hogy az összes dolgok iránti érzék mélységesen megromlik, és a természetet, mely többé már nem "anya", minden manipulációra alkalmas "anyaggá" degradálják. Ide vezet a mai kultúrában uralkodó technikai--tudományos racionalitás, mely megtagadja a dolgok teremtett voltának elismerését vagy az olyan isteni tervet, melyet az emberi életben tiszteletben kell tartani. S ez akkor is igaz, amikor egy ilyen "törvény nélküli szabadság" következményeitõl való félelem egyeseket a "szabadság nélküli törvény" ellenkezõ végletébe hajt, ami pl. azokban az ideológiákban történik, melyek tagadják a természetbe való bármilyen beavatkozás törvényes voltát, a természet bizonyos "átistenítése" nevében, mely a maga részérõl ugyancsak félreismeri a Teremtõ tervétõl való függést.

Valójában ha az ember úgy él, "mintha Isten nem volna", nemcsak Isten misztériumát veszíti el, hanem a világét is, és saját léte misztériumát is.

23. Az Isten és az ember iránti érzék megfogyatkozása szükségszerûen gyakorlati materializmushoz vezet, melyben elburjánzik az individualizmus, utilitarizmus és hedonizmus (egyén önzése, haszonlesés, élvhajhászás). Itt is megnyilvánul az Apostol örök érvényû szava: "Mivel megvetették Isten megismerését, Isten is romlott eszükre hagyta õket, hogy alávaló tetteket vigyenek végbe".52 Így a lét értékei helyét a birtoklás dolgai foglalták el.

Az egyetlen megvalósítandó cél a saját anyagi jólét. Az úgynevezett "életminõség" fõleg vagy kizárólag gazdasági hatékonyság, mértéktelen fogyasztás, a fizikai élet szépsége és élvezése, megfeledkezve a lét mélyebb dimenzióiról: kapcsolatokról, lelki és vallási értékekrõl.

Ilyen összefüggésben a fájdalmat -- mely elkerülhetetlenül terheli az emberi életet, de tényezõje lehet a személy fejlõdésének -- "cenzúrázzák", mint haszontalan dolgot elvetik, sõt támadják mint olyan rosszat, melyet mindig és mindenütt el kell kerülni. Ha nem sikerül kiiktatni, és a jövõben elérhetõ jólét reménye is szertefoszlik, akkor úgy tûnik, az élet minden értelmét elvesztette, s növekszik az emberben a kísértés, hogy jogot formáljon önmaga elpusztítására.

Ugyanebben a fölfogásban a testet már nem tekintik személyes értéknek, másokkal, Istennel és a világgal való kapcsolat jelének és helyének. Merõ anyagivalósággá fokozzák le: szervek, funkciók és energiák együttesévé, melyet csupán a hatékonyság és az élvezhetõség szempontjai szerint kellhasználni. Következésképpen elszemélytelenítik és eszközzé silányítják a nemiséget is: a személy teljes gazdagsága szerinti elajándékozása és elfogadása, azaz a szeretet jelébõl, helyébõl és kifejezési módjából egyre inkább a saját vágyak és ösztönök önzõ kielégítése és a saját én érvényesítésének eszköze és alkalma lesz. Így torzítják el és hamisítják meg az emberi nemiség eredeti tartalmát, és a házastársi aktus természetébe oltott kettõs jelentést -- az egyesülést és az életfakasztást -- mesterségesen szétválasztják: ily módon az egyesülést elárulják, a termékenységet pedig a férfi és a nõ önkényes döntésének vetik alá. Ebben az esetben azéletfakasztás az az "ellenség", melyet a nemiség gyakorlásából ki kell zárni: ha elfogadják, csak azért teszik, mert saját vágyukat vagy egyenesen azt az akaratot fejezi ki, hogy "minden áron" gyermekük legyen; és nem a másik teljes elfogadását, ami által nyitottak a gyermek által hozott élet gazdagsága elõtt.

Az eddig leírt materialista fölfogásban a személyes kapcsolatok nagyon elszegényednek. Elsõsorban a nõ, a gyermek, a beteg vagy szenvedõ és az öreg ember látja ennek kárát. A személyi méltóság -- azaz a tisztelet, az ingyenesség és a szolgálat -- helyébe a hatékonyság, a szerepvállalás és a hasznosság lép: a másikat nem a léte miatt értékelik, hanem amiatt, amit "birtokol, csinál és létrehoz". S ez nem más, mint az erõsebb felsõbbsége a gyöngébb fölött.

24. Az Isten és az ember iránti érzék megfogyatkozása az életre vonatkozó összes gyászos következményével együtt az erkölcsi lelkiismeretben teljesedik be. Elsõsorban az egyes személyek lelkiismeretérõl van szó, mely a maga egyszeriségében és megismételhetetlenségében egyedül áll Isten színe elõtt.53 Bizonyos értelemben azonban a társadalom "erkölcsi lelkiismeretérõl" is szó van: ez felelõs nem csupán azért, hogy eltûri vagy támogatja az életellenes magatartásformákat, hanem azért is, hogy táplálja a "halál kultúráját", azáltal, hogy megteremti és megszilárdítja az élet ellenében a "bûn struktúráit". Mind az egyén, mind a társadalom erkölcsi lelkiismerete a tömegtájékoztató eszközök mindent elárasztó befolyása következtében is annak a súlyos és halálos veszedelemnek van kitéve, hogy összezavarja a jót és a rosszat, az élethez való alapvetõ jog kérdésében. Sajnos a mai társadalom sok szempontból hasonlít ahhoz, melyet Szent Pál ír le a Rómaiakhoz írt levelében. Emberekrõl szól, akik "megfojtják az igazságot igazságtalansággal":54 miután megtagadták Istent és azt hitték, föl tudják építeni a földi várost nélküle, "belevesztek okoskodásukba" és érteni nem akaró szívük elhomályosult;55 "miközben bölcsnek nyilvánították magukat, balgák lettek",56 halált érdemlõ cselekedetek mûvelõi lettek, és "nem csupán teszik ezeket, hanem még helyeselnek is azoknak, akik teszik".57

Amikor a lelkiismeret, a lélek világos szeme 58 "a jót rossznak és a rosszat jónak" 59 mondja, már úton van a legnyugtalanítóbb torzulás és a legsötétebb erkölcsi vakság felé.

Hiába teremtenek meg azonban minden föltételt, s tesznek meg minden erõfeszítést, hogy elhallgattassák, nem képesek elnémítani az Úr hangját, mely ott visszhangzik minden ember lelkiismeretében: a lelkiismeretnek e bensõ szentélyébõl tud újra elindulni a szeretet új útja az emberi élet elfogadására és szolgálatára.