"Hittem akkor is, amikor azt mondtam: Megaláztak igen nagyon":203 az élet az öregségben és szenvedésben.

46. Az emberi élet végét tekintve is anakronizmus lenne a szentírási kinyilatkoztatástól kifejezett megnyilatkozást várni az öreg és beteg személyek tiszteletének mai problémájáról, vagy kifejezett elítélést a halál erõszakos elõvételezésének megkísérlésérõl. A Szentírásban ugyanis egy olyan kulturális és vallásos világban vagyunk, ahol föl se merültek az ilyen kísértések, sõt ami az öreg embert illeti, annak bölcsességében és tapasztalatában pótolhatatlan gazdagságot láttak a család és a társadalom számára.

Az öregséget tisztelettel és megbecsüléssel vették körül.204 Az igaz ember nem azt kéri, hogy meneküljön meg az öregségtõl és annak terhétõl, hanem épp ellenkezõleg, így imádkozik: "Te vagy, Uram, az én reményem, az én bizodalmam, ifjúságomtól fogva... öregségemre és vénségemre, Istenem, ne hagyj el engem, hadd hirdessem karodat minden nemzedéknek, mely majd születik." 205 A messiási idõ ideális állapotát úgy írják le, hogy akkor "nem lesz többé benned ... olyan öreg, aki be ne töltötte volna napjait."206

De hogyan kell fogadni öregkorban az élet elkerülhetetlen alkonyát? Hogyan kell viselkedni a halál színe elõtt? A hívõ tudja, hogy élete Isten kezében van: Uram, "te tartod kezedben sorsomat",207 és tõle fogadja a halál kényszerét is: "Ez az ítélet az Úrtól minden testnek, és miért szállnál szembe a Magasságbeli akaratával?".208 Miként az életnek, úgy a halálnak sem ura az ember; életében és halálában teljesen rá kell hagyatkoznia a Magasságbeli akaratára, az Õ szeretetének tervére.

A betegséggel sújtott ember is arra hivatott, hogy az Úr iránti bizalommal élje át és újítsa meg alapvetõ bizalmát abban, aki "meggyógyít minden betegséget".209 Még ha az egészségnek minden lehetõsége be is zárulna az ember elõtt -- olyannyira, hogy így kiált: "Napjaim elhanyatlanak, mint az árnyék, és én mint a fû elszáradtam" 210 -- a jámbor ember akkor is rendíthetetlen hittel támaszkodik az éltetõ Isten hatalmára. A betegség nem a kétségbeesésbe és a halál keresésébe kergeti, hanem reménnyel teljes imádságra fakasztja: "Hittem akkor is, amikor azt mondtam: Megaláztak igen nagyon";211 "Uram, Istenem, hozzád kiáltottam és meggyógyítottál engem. Uram, kihoztad az alvilágból az én lelkemet, életet adtál nekem, hogy ne szálljak sírba."212

47. Jézus küldetése a sok-sok gyógyítással mutatja, hogy Isten mennyire szívén viseli az ember testi életét. Jézust, "a test és lélek orvosát"213 az Atya azért küldte, hogy hirdesse az evangéliumot a szegényeknek és gyógyítsa a megtört szívûeket.214 Amikor tanítványait elküldte a világba, olyan küldetést bízott rájuk, amelyben a betegek gyógyítása kapcsolódik az Evangélium hirdetéséhez: "Elmenvén hirdessétek, hogy közel van a mennyek országa. Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, ûzzetek ördögöket."215

Kétségtelen, a testi élet a maga földi állapotában a hívõ számára nem abszolút érték, annyira nem, hogy elvárható tõle, hogy egy nagyobb jóért föláldozza; miként Jézus mondja: "aki meg akarja menteni az életét, elveszíti; aki pedig elveszíti az életét értem és az Evangéliumért, megmenti azt".216 Erre több példát is látunk az Újszövetségben. Jézus nem vonakodott föláldozni magát, szabadon ajánlotta föl életét az Atyának áldozatul 217 övéiért. Az Elõfutárnak, Keresztelõ Jánosnak a halála is tanúsítja, hogy a földi élet nem abszolút érték: többet ér nála az Úr szavához való hûség, akkor is, ha az élet kerül miatta veszedelembe.218 István, miközben elveszik földi életét, mert hûséges tanúja az Úr föltámadásának, követi Mestere nyomdokait és a megbocsátás szavával áll megkövezõi elõtt,219 s megnyitja a vértanúk megszámlálhatatlan sorát, akiket az Egyház kezdettõl fogva annyira tisztel.

De önkényesen senki sem választhat az élet és a halál között; ennek a döntésnek egyedül a Teremtõ feltétlen ura, Õ, akiben "élünk, mozgunk és vagyunk".220