"Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek":343 a polgári törvény és az erkölcsi törvény.

68. Az élet elleni mai támadások egyik sajátos vonása -- miként már többször említettem -- az az irányzat, mely jogok törvényesítésére törekszik, mintha olyan jogok volnának, melyet az Állam, legalábbis bizonyos körülmények között köteles biztosítani polgárainak, következésképpen gondoskodnia kell a végrehajtás ingyenes és biztonságos orvosi és egészségügyi feltételeirõl.

Gyakran úgy gondolják, hogy a még meg nem született vagy súlyosan hátrányos állapotban lévõ személy csupán viszonylagos jó: egy arányosító vagy pusztán matematikai logika szerint más javakkal összevetve kell értékelni. S úgy vélik, ezt az összevetõ értékelést csak az végezheti el, aki az adott helyzetben személyesen érdekelt, azaz csak õ maga dönthet választásának erkölcsiségérõl. Éppen ezért az Államnak a polgári együttélés és a társadalmi harmónia érdekében tiszteletben kell tartania ezt a választást, beleértve az abortusz és az eutanázia engedélyezését is.

Máskor úgy gondolják, hogy a polgári törvény nem követelheti meg, hogy a polgárok magasabb erkölcsi szinten éljenek, mint amit maguk elismernek és magukévá tesznek. Ezért a törvénynek mindig a polgárok többsége véleményét és akaratát kell kifejeznie, s el kell ismernie, legalább bizonyos szélsõ helyzetekben az abortuszhoz és az eutanáziához való jogukat is. Különben -- mondják -- az abortusz és az eutanázia büntetése és tilalma elkerülhetetlenül a törvénytelen gyakorlat növekedéséhez vezet, ami kívül van a szükséges társadalmi ellenõrzésen és megfelelõ egészségügyi körülményeken. Mások azt kérdezik, vajon a végrehajthatatlan törvények érvényben tartása nem hozza-e magával az összes törvények hitelének romlását is?

Végül a legradikálisabb vélemények szerint egy modern, pluralista társadalomban el kellene ismerni minden személy teljes önrendelkezési jogát saját élete és a még meg nem született élet fölött: tehát nem a törvényre tartozik a különbözõ erkölcsi vélemények közötti választás, még kevésbéerõltetheti egyiket a többi rovására.

69. Mindenesetre korunk demokratikus kultúrájában széles körben elterjedt a vélemény, mely szerint egy társadalom jogrendjének arra kell korlátozódnia, hogy tudomásul vegye és elfogadja a többség véleményét, s csak arra építsen, amit a többség mint erkölcsös dolgot elfogad és aszerint él. Ha ezek után úgy tartják, hogy egy általános és objektív igazság elérhetetlen, a polgárok -- akik a demokratikus rendben a hatalom tulajdonképpeni birtokosai -- szabadsága iránti tisztelet azt követeli, hogy a törvényhozás szintjén ismerjék el az egyes lelkiismeretek önrendelkezési jogát, és a társas együttéléshez szükséges törvények meghozatalában kizárólag a többség akaratához igazodjanak, bármi legyen az. Így minden politikusnak, amikor hivatalában eljár, teljesen szét kell választania saját lelkiismeretét a nyilvános ügyektõl.

Ebbõl következõen két homlokegyest ellenkezõ irányzat látszik. Az egyik oldalon az egyes egyedek követelik maguknak a legnagyobb erkölcsi választási szabadságot, s követelik, hogy az Állam egyiket se tegye magáévá és ne erõltesse polgáraira egyik etikai véleményt sem, hanem arra korlátozódjék, hogy az egyesek szabadsága számára a lehetõ legnagyobb teret biztosítsa, azzal az egyetlen külsõ megkötéssel, hogy nem szabad megsérteni az önredelkezésnek azt a terét, mellyel minden más állampolgárrendelkezik. A másik oldalon azt gondolják, hogy a hivatali és foglalkozásbeli tevékenység végzése közben a másik választási szabadságának tiszteletbentartása mindenkit arra kötelez, hogy hagyja figyelmen kívül saját meggyõzõdését, hogy a polgárok minden olyan kívánságának szolgálatára állhasson, melyeket a törvények elismernek és védenek; tevékenységükhöz egyetlen erkölcsi mércének ismerve el a polgári törvényeket. Ily módon a személy felelõsségét a polgári törvény helyettesíti, és megszûnik a saját erkölcsi lelkiismeret, legalábbis a nyilvános tevékenység területén.

70. Mindezen irányzatok közös gyökere az etikai relativizmus, mely korunk kultúráját annyira áthatja. Van, aki úgy véli, hogy e relativizmus a demokrácia egyik föltétele, mert csak ez biztosítja a toleranciát, a személyek között a kölcsönös tiszteletet és a többségi döntések elfogadását, míg az objektív és kötelezõ erkölcsi normák tekintélyi uralomhoz és intoleranciához vezetnek.

De éppen az élet tiszteletének kérdése mutatja, milyen félelmetes gyakorlati következményekkel járó kétértelmûségek és ellentmondások rejtõznek ebben az irányzatban.

Igaz, hogy a történelemben följegyeztek eseteket, amikor bûnöket követtek el az "igazság" nevében. De nem kevésbé súlyos bûnöket és a szabadság gyökeres tagadását követték és követik el az "etikai relativizmus" nevében is. Amikor egy parlamenti vagy társadalmi többség dönt -- még ha bizonyos föltételek között is -- a még meg nem született emberi élet megölésének törvényességérõl, vajon ez nem "zsarnoki" döntés-e a leggyengébb és legvédtelenebb emberi lénnyel szemben? Az egyetemes lelkiismeret jogosan reagál az emberiség elleni bûntettekre, melyeket a mi századunk olyan szomorúan tapasztalt. Vajon ezek a bûntettek megszûnnének-e bûntettnek lenni akkor, ha nem gátlástalan zsarnokok követik el, hanem a nép egyetértése törvényesíti azokat?

Valóban, a demokrácia nem mitizálható egészen addig, hogy az erkölcsiség pótléka vagy a halhatatlanság varázsszere legyen. Alapjában a demokrácia egy bizonyos "társadalmi rend" (ordinatio), s mint ilyen eszköz, és nem cél. "Erkölcsi" jellege nem magától adódik, hanem attól függ, hogyan viszonylik az erkölcsi törvényhez, melynek mint minden más emberi magatartásnak, alá kell vetnie magát: azaz elérendõ céljai és alkalmazott eszközei erkölcsiségétõl függnek. Ha ma szinte általános az egyeértés a demokrácia értéke felõl, az az idõk pozitív jelének tartható, mint azt az egyházi Tanítóhivatal is többször kinyilvánította.344 A demokrácia értéke azonban azokkal az értékekkel áll vagy bukik, melyeket megtestesít és támogat: ezek között az alapvetõ és legfontosabb minden emberi személy méltósága, elidegeníthetetlen és érinthetetlen jogainak tiszteletbentartása, nemkülönben a "közjó" cél és szabályozó mérceként való elfogadása a politikai életben.

Ezen értékek alapja nem lehet idõleges és változékony "többségi" vélemény, hanem csak egy objektív erkölcsi törvény elfogadása, amennyiben az emberi szívbe írt "természeti törvény" az irányadó a polgári törvény számára. Amikor a kollektív lelkiismeret tragikus elhomályosodása miatt a szkepticizmus odáig ért, hogy kétségbevonja az erkölcsi törvény alapvetõ elveit is, maga a demokratikus berendezkedés rendül meg alapjaiban és az ellentétes érdekek gyakorlati szabályozásának puszta mechanizmusává silányul.345

Egyesek azt gondolhatják, hogy jobb híján még egy ilyen mûködést is becsülni kell a társadalmi béke érdekében. Bár ebben a véleményben van valami igazság, be kell látni, hogy objektív erkölcsi kötöttség nélkül még a demokrácia sem képes szilárd békét biztosítani, annál is inkább, mert ha a békét nem minden ember méltóságához és az összes emberek közötti szolidaritáshoz mérik, gyakran merõ képzelgés marad. A több pártú kormányokban ugyanis az érdekek szabályozása gyakran az erõsebbek javára történik, mert nekik van nagyobb lehetõségük nemcsak a hatalom gyakorlására, hanem a közvélemény formálására is. Ilyen helyzetben a demokrácia könnyen üres szólammá válik.

71. A társadalom jövõje és a demokrácia egészséges fejlõdése érdekében tehát sürgõsen újra föl kell fedezni eredeti és lényeges erkölcsi és emberi értékek létezését, melyek magából az emberi lét igazságából fakadnak, kifejezik és oltalmazzák a személy méltóságát: éppen ezért olyan értékek, melyeket senki, semmiféle többség és állam soha nem alkothat, módosíthat vagy törölhet el, hanem csak elismerhet, tisztelhet és elõmozdíthat.

Ilyen értelemben föl kell eleveníteni a polgári törvény és az erkölcsi törvény kapcsolatának alapvetõ elemeit, melyeket az Egyház tanít, de az emberiség értékes jogi örökségének is részét alkotják.

A polgári törvény feladata kétségtelenül különbözik az erkölcsi törvényétõl, és érvényességi köre kisebb. Azonban "az életnek egyetlen területén sem helyettesítheti a polgári törvény a lelkiismeretet, sem olyan szabályokat nem diktálhat, melyek kívül esnek illetékességi körén"346 , ami nem más, mint a személyek közjavának biztosítása azáltal, hogy tiszteletben tartja és megvédi alapvetõ jogaikat, elõmozdítja a békét és a közerkölcsöket.347 A polgári törvény feladata ugyanis az, hogy valódi igazságosságban biztosítson rendezett társadalmi együttélést, hogy valamennyien "békés és nyugodt életet élhessünk minden jóságban és tisztaságban".348 Éppen ezért a polgári törvénynek biztosítania kell a társadalom összes tagja számára az alapvetõ jogokat, melyek születésénél fogva megilletik a személyt, s minden pozitív törvénynek biztosítania és tisztelnie kell azokat. Mindezen jogok között az alapvetõ és elsõ minden ártatlan emberi lény sérthetetlen joga az élethez. Jóllehet a közhatalom nagyobb kár elkerülése érdekében olykor e jogot megtagadhatja349 , soha nem hatalmazhat föl egyeseket -- még ha ezek alkotnák a szóbanforgó társadalom többségét is -- más személyek sértésére azáltal,hogy megtagadják olyan alapvetõ jogukat, mint az élethez való jog. Az abortusz vagy az eutanázia törvényes megtûrése semmiképp sem hivatkozhat mások lelkiismeretének tiszteletbentartására, mert a társadalomnak joga és kötelessége védekezni azon visszaélések ellen, melyeket a lelkiismeretre és a szabadságra hivatkozva igazolhatnának.350

XXIII. János a Pacem in terris enciklikában erre vonatkozóan figyelmeztetett: "A modern korban a közjó megvalósításának alapvetõ megindoklása a személy jogaibanés kötelességeiben van. Ezért a közhatalom elsõrangú feladatai e jogok elismerése, tiszteletbentartása, összehangolása, védelme és elõmozdítása; s ebbõl következõen a vonatkozó kötelességek teljesítésének megkönnyítése. 'Minden közhatalom lényeges feladata, hogy oltalmazza az emberi személy jogainak érinthetetlenségét és segítse a személyt kötelességeinek teljesítésében.' Ezért a közhatalom minden megnyilvánulása, mely nyíltan vagy burkoltan tagadja vagy sérti ezeket a jogokat, ellentmond rendeltetésének és nélkülöz minden jogi erõt."351

72. Az Egyház folyamatos hagyományát követi az a tanítás, mely szerint összhangnak kell lennie a polgári törvény és az erkölcsi törvény között, miként XXIII. János imént említett enciklikájából ez nyilvánvaló: "Jóllehet a hatalom tekintélyét megköveteli a szellemi dolgok rendje és a hatalom Istentõl ered, amikor a hatalom hordozói az erkölcsi renddel és Isten akaratával ellenkezõ törvényt hoznak vagy parancsot adnak, ezek lelkiismeretben nem köteleznek....; ilyen esetben a hatalom szétfoszlik és igazságtalansággá fajul."352 Ez Aquinói Szent Tamás világos tanítása is, aki többek között ezeket írja: "Az emberi törvény annyiban törvény, amennyiben követi a helyes értelmet, és ennek megfelelõen nyilvánvaló, hogy az örök törvénybõl ered. Amikor viszont eltér az értelemtõl, gonosz törvénnyé válik, és már nem törvény többé, hanem inkább valami erõszak."353 Továbbá: "ezért minden emberek által hozott törvény annyiban törvény, amennyiben a természeti törvénybõl ered. Ha pedig valamiben eltér a természeti törvénytõl, már nem törvény, hanem a törvény romlása."354

E tanítás mindenekelõtt és közvetlenül arra az emberi törvényre érvényes, mely megtagadja az élethez való alapvetõ jogot, mely minden emberé. Így azok a törvények, melyek az abortusszal és az eutanáziával törvényesítik ártatlan emberi lények közvetlen megölését, teljes és orvosolhatatlan ellentmondásban vannak minden ember élethez való sérthetetlen jogával, éppen ezért tagadják mindenki törvény elõtti egyenlõségét. Ez ellen föl lehetne hozni, hogy nem ez a helyzetaz eutanáziával, ha valaki teljes öntudattal kéri. Az az állam azonban, amely törvényesíti az ilyen kérést és fölhatalmaz a végrehajtására, gyilkosságot--öngyilkosságot törvényesít, azon alapvetõ elvek ellenére, hogy nem rendelkezik az élet fölött és védenie kell minden ártatlan életet. Ily módon elõsegítik az élet tiszteletének csökkenését, és a társas kapcsolatokban a bizalmat romboló magatartásnak nyitnak utat.

Az abortuszt és eutanáziát engedélyezõ vagy támogató törvények tehát nemcsak az egyes emberek javával állnak szöges ellentétben, hanem a közjóval is, éppen ezért nem rendelkeznek jogi érvénnyel. Az élethez való jog megtagadása ugyanis, mert annak a személynek elpusztítása, akinek szolgálatáért a társadalom van, a legélesebben és helyrehozhatatlanul ellenkezik a közjó megvalósításának lehetõségével. Ebbõl az következik, hogy ha egy polgári törvény törvényesíti az abortuszt és az eutanáziát, automatikusan megszûnik erkölcsileg kötelezõ igaz polgári törvénynek lenni.

73. Az abortusz és az eutanázia tehát olyan bûntettek, melyeket semmiféle emberi törvény nem törvényesíthet. Az ilyen jellegû törvények nem kötelezõek a lelkiismeretre, sõt azzal a súlyos kötelezettséggel járnak, hogy lelkiismereti alapon kell szembeszegülni velük. Az apostoli igehirdetés az Egyház kezdetétõl fogva sürgette a keresztényeket arra, hogy engedelmeskedjenek a törvényes közhatalomnak,355 ugyanakkor komolyan figyelmeztette õket, hogy "inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek".356 Már az Ószövetségben éppen az életet fenyegetõ veszedelemmel kapcsolatban találunk egy jellegzetes példát a hatalom jogtalan parancsával szembeni ellenállásra. A zsidók bábaasszonyai szembeszegültek a fáraóval, aki elrendelte, hogy öljék meg az újszülött kisfiúkat: "A bábák azonban nem engedelmeskedtek az egyiptomi király parancsának, és életben hagyták a fiúkat."357 Föl kell figyelnünk azonban e magatartás mély indokára: "A bábák félték az Istent".358 Éppen az Isten iránti engedelmességbõl -- akit egyedül illet az a félelem, mely az Õ abszolút felsõbbségének elismerése -- fakad az erõ és a bátorság az emberek jogtalan törvényeivel való szembeszállásra. Ez az az erõ és bátorság, mely kész börtönbe menni vagy kard által meghalni abban a biztos tudatban, hogy "ez a szentek hite és türelme".359

Ha tehát egy törvény természete szerint igazságtalan -- pl. az abortuszt vagy az eutanáziát engedélyez--, soha nem szabad alkalmazkodni hozzá, és nem szabad "részt venni egy ilyen törvényt támogató kampányban, sem rászavazni.".360

Sajátos lelkiismereti problémát okozhat egy olyan eset, amikor egy parlamenti szavazat a törvény szigorítására vonatkozik, pl. amikor szûkíteni akarják az engedélyezett abortuszok számát egy érvényben lévõ vagy választási lehetõségként fölkínált lazább törvénnyel szemben. Az ilyen esetek nem ritkák. Megfigyelhetõ ugyanis, hogy miközben a világ egyes részein folytatják a kampányokat az abortusznak kedvezõ törvények bevezetéséért, és ezt nem ritkán hatalmas nemzetközi szervezetek támogatják, más nemzeteknél viszont -- fõleg azoknál, melyek már keservesen tapasztalják az ilyen engedékeny törvényhozás következményeit -- az újragondolás jelei mutatkoznak. A fenti esetben, amikor nem lehetséges teljesen megakadályozni vagy eltöröltetni egy abortusz-törvényt, egy parlamenti képviselõ, akinek abortuszellenes személyes véleménye mindenki elõtt világosan ismert, leadhatja szavazatát egy olyan törvényjavaslatra, mely csökkenteni akarja a hatályos törvény kárait és anegatív hatásokat a kultúra és a közerkölcsök területén. Így ugyanis nem egy jogtalan törvényhez nyújt meg nem engedett együttmûködést, hanem megteszi a törvényes és kötelezõ kísérletet a rosszaság megfékezésére.

74. Az igazságtalan törvényhozás az erkölcsös embereket gyakran állítja az együttmûködés nehéz lelkiismereti problémája elé, mivel az embernek joga van ahhoz, hogy ne kényszerítsék erkölcsileg rossz cselekedetben való részvételre. A választás olykor fájdalmas és megkövetelheti az embertõl, hogy föláldozzon bizonyos állást vagy lemondjon az õt törvényesen megilletõ elõmenetelrõl. Máskor elõfordulhat, hogy önmagukban közömbös vagy egyenesen pozitív cselekmények az egészében igazságtalan törvényhozás folyamatában meg tudnak menteni fenyegetett életeket. Joggal lehet azonban attól tartani, hogy az ilyen cselekvésre való készség nemcsak botrányt okoz és gyengíti az élet elleni támadásokkal szemben szükséges ellenállást, hanem észrevétlenül engedékenységre vezet.

Hogy megvilágítsuk ezt a nehéz erkölcsi kérdést, emlékeztetünk a rosszban való együttmûködés általános elveire. A keresztények, mint minden jóakaratú ember, súlyos lelkiismereti kötelezettséggel arra hivatottak, hogy ne mûködjenek együtt olyan cselekményekben, melyek -- bár a polgári törvény engedélyezi -- ellenkeznek Isten törvényével. Erkölcsileg ugyanis soha nem szabad tudva és akarva együttmûködni a rosszal. Ilyen együttmûködés valósul meg, amikor a végrehajtott tett --természete szerint vagy a konkrét helyzetben keltett látszat szerint -- közvetlen részvételnek minõsül egy ártatlan emberi élet elleni cselekményben, vagy osztozás a fõcselekvõ erkölcstelen szándékában. Az ilyen együttmûködés soha nem igazolható sem a másik szabadságának tiszteletbentartásával, sem arra való hivatkozással, hogy a polgári törvény engedélyezi és megkívánja; a személyesen végrehajtott tettekért ugyanis erkölcsi felelõsséggel tartozunk, mely alól senki nem bújhat ki, s melynek alapján maga Isten fog megítélni valamennyiünket.361

Egy jogtalanság elkövetésében való részvétel visszautasítása nem csupán erkölcsi kötelezettség, hanem alapvetõ emberi jog is. Ha nem így volna, az embert személyi méltóságával természete szerint összeférhetetlen cselekményre kényszerítenék, és szabadságának -- melynek igazi értelme és célja az igaz és a jó -- lényege is veszélybe kerülne. Egy olyan lényeges jogról van szó tehát, melyet a polgári törvénynek biztosítania és oltalmaznia kell.Ezért az orvosok, az egészségügyi dolgozók, a kórházak, klinikák és szanatóriumok vezetõi számára biztosítani kell az élet elleni cselekményekben való részvétel visszautasításának lehetõségét, mind a tanácskozás, mind az elõkészítés és a végrehajtás szakaszában. Ha valaki lelkiismerete alapján tiltakozik, annak nemcsak a büntetõjogi, hanem bármiféle hivatásbeli, gazdasági, fegyelmi vagy törvényes rossz következménytõl is mentesnek kell maradnia.