A vasárnapi eucharisztia ünneplése    

35. Legnagyobb figyelmünket tehát a liturgiára kell irányítanunk. Ez „az a csúcs, amelyre az egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje”. ¹⁹A huszadik században, különösen a Zsinat óta, sokat fejlődött a keresztény közösség a szentségek – főként az Eucharisztia – ünneplésében. Továbbra is ki kell tartanunk ebben az irányban, különös szerepet tulajdonítva a vasárnapi eucharisztikus ünnepnek és magának a vasárnapnak is, a hit különleges napjaként tartva számon, a feltámadt Úr napjaként, amikor – mint hetenként ismétlődő valódi Húsvéton²⁰megkapjuk a Szentlélek ajándékát. A keresztény időt kétezer év óta „a hét első, szombatot követő napjának” (vö. Mk 16,2.9; Lk 24,1; Jn 20,1) az emlékezete tagolja, amikor a feltámadt Krisztus a béke és a Szentlélek ajándékát adta az apostoloknak (vö. Jn 20,19–23). Krisztus feltámadása az az eredeti esemény, melyre a keresztény hit épül (vö. 1 Kor 15,14), s mely az idő misztériumának közepén foglal helyet, egyben pedig megelőlegezi az utolsó napot is, amikor majd újra eljön Krisztus, dicsőségben. Nem tudjuk, milyen eseményeket tartogat számunkra a most kezdődő évezred, de bizonyosak vagyunk abban, hogy Krisztus tartja majd kezében, aki a „Királyok Királya és az Urak Ura” (Jel 19,16), s hogy amikor az ő Húsvétját ünnepli az Egyház – nemcsak egyszer az évben, hanem minden vasárnap –, akkor újra és újra „minden nemzedéknek meg akarja mutatni a történelem tengelyét, amelyhez kapcsolódik a világ eredetének és végső rendeltetésének misztériuma”. ²¹