36. A Dies Domini kezdetű apostoli levél
nyomában szeretném tehát szorgalmazni, hogy az
eucharisztia ünneplésén való részvétel
minden megkeresztelt számára valóban a vasárnap szíve
legyen. Olyan elkötelezettség ez, melyről nem szabad
lemondanunk, s amellyel nemcsak kötelességet teljesítünk,
hanem azért veszünk részt rajta, mert szükségszerű
eleme a valóban tudatos és hitvalló keresztény életnek.
Olyan évezredbe lépünk, melyet a kultúrák és
vallások összekeveredése jellemez, még a korábbi
keresztény országokban is. Számos vidéken csak „kisded
nyáj” (Lk 12,32) a keresztények csoportja, vagy legalábbis
azzá válik. Ez a körülmény azzal a kihívással
szembesít, hogy – igen gyakran magunkra maradva vagy nehézségekkel
küszködve – a korábbinál jóval határozottabban
kell kiállnunk sajátosságaink mellett. Az egyik ilyen sajátosság
éppen a vasárnapi szentmisén való részvétel
kötelezettsége. Amikor azonban Isten családjaként
minden héten egybegyűlnek a keresztények az élet Igéjének
és Kenyerének asztala körül, akkor a vasárnapi
szentmise a szétszóródás ellen is felvértezi
őket. Azzá a kitüntetett hellyé válik, ahol állandóan
hirdetjük és megvalósítjuk a közösséget.
Az Úr napja, éppen a szentmisén való részvétel
által, az Egyház napjává is válik, 22 s általa
az Egyház hatékonyan betöltheti az egység szentségének
szerepét.
|