A kiengesztelődés szentsége

37. Szorgalmazni kívánom ezen túlmenően a lelkipásztori bátorság megújulását is, hogy általa a keresztény közösségek mindennapi pedagógiája meggyőző és hatékony módon tudja felkínálni a kiengesztelődés szentségének gyakorlatát. Emlékeztek talán, hogy 1984-ben Reconciliatio et poenitentia kezdetű szinódus utáni buzdításommal szólottam erről a témáról, összegyűjtve azokat a tapasztalatokat, melyeket a püspöki szinódus e kérdéskörnek szentelt gyűlése fogalmazott meg. Arra szólítottalak fel benneteket, hogy minden lehető erőfeszítést tegyetek meg „a bűntudat” válságának leküzdésére, melyet a kortárs kultúrában tapasztalnunk kell, ²³de még inkább igyekeztem újra felfedeztetni veletek, hogy Krisztus maga a mysterium pietatis: az, akiben Isten megmutatja számunkra együttérző szívét, és teljesen kiengesztelődik velünk. Krisztusnak ezt az arcát kell újra felfedeznünk a bűnbánat szentsége segítségével is, amely a keresztény ember számára „a szokásos útja annak, hogy elnyerje a keresztség óta elkövetett súlyos bűnök bocsánatát”. ²⁴Amikor az általam említett szinódus ezt a problémát érintette, mindenki maga előtt látta e szentség válságát, mely főként a világ egyes régióiban jelentkezik. E válságot előidéző okok nem szűntek meg az eltelt rövid időközben. A Jubileumi Év azonban, melyet különösen jellemzett a szentségi gyónás fokozott igénybevétele, bátorító üzenetet intézett hozzánk, melyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk: ha számos hívő, s köztük igen sok fiatal is, gyümölcsöző módon élt e szentséggel, akkor valószínűleg szükség van arra, hogy a lelkipásztorok nagyobb bizalommal, nagyobb kreativitással és nagyobb kitartással mutassák be azt a híveknek és emeljék ki értékeit. Kedves Paptestvérek, az átmeneti válságok nem bírhatnak minket arra, hogy lemondjunk hivatásunkról! Az Úr ajándékai – s a szentségek a legdrágábbak közül valók – Attól származnak, aki jól ismeri az emberi szívet, s aki Ura a történelemnek.