45. A közösségi helyeket nap mint nap gondozni és fejleszteni kell, minden szinten, valamennyi egyház életének színterein. A közösségnek világosan meg kell jelennie a püspökök, a papok és a diakónusok közötti kapcsolatokban, a lelkipásztorok és Isten egész népe között, a papok és a szerzetesek között, az egyházi társulatok és mozgalmak között. Ennek érdekében egyre inkább értékelni kell azoknak a szervezeteknek a munkáját, melyeket a kánonjog irányoz elő: konkrétan a papi és pasztorációs tanácsokét. Ezek, mint tudjuk, nem a parlamentáris demokrácia felépítését követik, mivel csak tanácskozási, nem pedig döntéshozatali joguk van; ²⁹ezzel azonban semmit sem veszítenek jelentőségükből. A közösség teológiája és lelkisége éppen a lelkipásztorok és a hívek kölcsönös és hatékony egymásra figyelésére támaszkodik, eleve egynek tekinti őket minden lényeges kérdésben, s a döntések átgondolásával és megbeszélésével még a vitás esetekben is az álláspontok közelítését szorgalmazza.

Ennek érdekében magunkévá kell tennünk az ókori bölcsességet, amely – anélkül, hogy megkárosította volna a lelkipásztorok tekintélyi szerepét – sikerrel bátorította őket Isten egész népének figyelmes meghallgatására. Jellemző Szent Benedek példája, aki arra emlékezteti a monostor apátját, hogy hallgassa meg a fiatalabbakat is: „gyakran a fiatalabbnak nyilatkoztatja ki az Úr azt, ami jobb”. ³⁰Nolai Szent Paulin pedig így int bennünket: „Figyeljünk minden hívő szavára, mert minden hívőben Isten Lelke lobog”. ³¹

A jogi bölcsesség tehát, mikor a részvétel konkrét szabályait jelöli meg, az Egyház hierarchikus struktúráját érvényesíti, elvetve minden önkényes kísértést és jogtalan követelést. Ugyanakkor a közösségi lelkiség úgy jeleníti meg az intézményes elemeket, hogy bizalmat és nyitottságot követel tőlük Isten népének valamennyi tagja iránt, tökéletesen tiszteletben tartva méltóságukat és felelősségüket.