Ökumenikus elkötelezettség

48. S mit mondjunk arról a kényes kérdésről, hogy elő kell segíteni a közösség alakítását ökumenikus viszonylatban is? Sajnálatos, hogy a múlt szomorú öröksége nem torpan meg az új évezred küszöbén. A jubileumi ünneplés során történt ugyan néhány valóban megható és prófétai aktus, de még igen hosszú út áll előttünk.

Amikor a nagy Jubileum arra ösztönzött bennünket, hogy tekintetünket Krisztusra szegezzük, egyben tudatosította bennünk azt is, hogy az Egyház az egység misztériuma. „Hiszek az egy szent […] Anyaszentegyházban”: amit így megvallunk a Hiszekegyben, annak végső alapja Krisztus – s benne az Egyház nem oszlik pártokra (vö. 1 Kor 1,11–13). Az Egyház Krisztus Teste, a Lélektől kapott egységben, megoszthatatlanul. A megosztottság az Egyház fiai között a történelem terméke, s az emberi gyengeségből fakad: nem vagyunk képesek egységesen befogadni azt az ajándékot, melyet folyamatosan ad Krisztus, a Fő az ő misztikus Testének. Jézus imája, melyet az Utolsó Vacsora alkalmával mondott – „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk” (Jn 17,21) –, egyszerre jelent kinyilatkoztatást és felszólítást. Kinyilatkoztatja nekünk, hogy Krisztus egységet alkot Atyjával, s ez az egység az Egyház egységének forrása is és állandó ajándék, melyet titokzatosan kapunk tőle egészen az idők végéig. Ez az egység, amely – emberi korlátai ellenére – konkrétan is megvalósul a katolikus Egyházban, eltérő mértékben jelenik meg a megszentelődésnek és az igazságnak azokban az elemeiben is, melyek más egyházak és egyházi közösségek tulajdonai, s amelyek – mint Krisztus Egyházához tartozó ajándékok – szüntelenül a teljes egység felé ösztönzik őket. ³⁴

Krisztus imája arra emlékeztet bennünket, hogy mindig mélyebben kell befogadnunk és kibontatkoztatnunk ezt az ajándékot. Az „ut unum sint” – „hogy egyek legyenek” – könyörgés egyszerre jelent minket kötelező parancsot, bennünket támogató erőt, valamint üdvös szemrehányást lustaságunkkal és kicsinyszívűségünkkel szemben. Jézus imájára, nem pedig a mi képességeinkre épül az a bizalmunk is, hogy még a történelemben sikerülni fog megvalósítani a teljes és látható közösséget valamennyi keresztény testvérünkkel együtt.

Ennek a Jubileum utáni útnak a megújítása érdekében nagy reménnyel fordulok a keleti egyházakhoz is, s azt kívánom, hogy a javak cseréje, mely az első évezredben gazdagította az Egyházat, most megújulva kiteljesedjék. Bárcsak rábírná a Kelet és a Nyugat keresztényeit annak az időnek az emléke, amikor az Egyház még „két tüdővel” lélegzett, hogy újra közös úton járjanak, a hit egységében és a jogos különbözés tiszteletben tartásával, kölcsönösen úgy fogadva és támogatva egymást, mint Krisztus egyetlen Testének tagjait.

Hasonló elkötelezettséggel kell folytatni az ökumenikus párbeszédet azokkal a testvérekkel is, akik az anglikán közösségben és a reformációból született egyházi közösségekben élnek A hit és a keresztény erkölcs lényeges pontjairól kialakított teológiák szembesítése, a szeretetben való együttműködés és főként a szentség nagy ökumenizmusa Isten segítségével szükségszerűen meghozza majd a jövőben gyümölcseit. Haladjunk tehát bizalommal utunkon, törekedjünk arra a pillanatra, amikor majd Krisztus valamennyi tanítványa, kivétel nélkül, teljes erőből együtt énekelheti: „Milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek” (Zsolt 133[132],1).