52. Egyértelmű, hogy a felsorolt
feladatokat sajátosan keresztény stílusban kell megvalósítani.
Főként a világiakra hárul, hogy e feladatkörökben
betöltsék sajátos hivatásukat, anélkül,
hogy valaha is engednék, hogy a keresztény közösségeket
szociális szolgáltatókká fokozzák le. Főként
a polgári társadalommal való kapcsolatokat kell úgy
alakítani, hogy közben tiszteletben tartjuk ennek autonómiáját
és szakértelmét – erre figyelmeztet az Egyház társadalmi
tanítása is.
Tudjuk, milyen erőfeszítéseket tett, főként a
huszadik század folyamán, az egyházi Tanítóhivatal
annak érdekében, hogy a társadalmi valóságokat
az Evangélium fényében értelmezze, s hogy mind
pontosabb és szervesebb módon járuljon hozzá a mára
már planetáris méreteket öltött társadalmi
kérdés megoldásához.
Ez az etikai és társadalmi vonatkozás feltétlenül
szükséges dimenziója a keresztény tanúságtételnek.
El kell vetnünk minden olyan kísértést, mely magánügynek
tekinti vagy individualista módon értelmezi a kereszténységet,
ez ugyanis nem lenne összeegyeztethető a szeretet követelményeivel,
még kevésbé a „Megtestesülés” logikájával,
végeredményben pedig a kereszténységben élő
eszkatológiai feszültséggel. Ez az eszkatológiai feszültség
tudatosítja bennünk a történelem viszonylagos jellegét,
ugyanakkor nem ment fel bennünket e történelem építésének
kötelezettsége alól. Minden korábbinál aktuálisabb
a II. Vatikáni Zsinat tanítása: „A krisztusi üzenet
nem vonja el az embereket a világ építésétől,
nem teszi őket közönyösekké sorstársaik iránt,
éppen ellenkezőleg: még szigorúbban kötelezi őket,
hogy a világ javára munkálkodjanak”. 36
|