56. A párbeszédet azonban nem alapozhatjuk a vallási közömbösségre. Nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy a dialógus folyamán is tökéletes tanúságtételt nyújtsunk a bennünk élő reményről (vö. 1 Pt 3,15). Nem kell attól tartanunk, hogy megsértjük a másik személyét, ha örömmel hirdetjük a mindenkinek felkínált adományt, melyet valóban mindenki számára közvetítenünk kell a konkrét ember szabadságának nagyfokú tiszteletben tartásával. A Szeretet-Isten kinyilatkoztatásának adománya ez, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda” (Jn 3,16). Mindez – ahogy a Dominus Iesus Nyilatkozat mostanában kiemelte – nem képezheti tárgyát dialogikus tárgyalásoknak, mintha puszta véleményről lenne szó a részünkről. Ez ugyanis olyan kegyelem, mely örömmel tölt el bennünket; olyan újság, melynek hirdetése kötelességünk.

Az Egyház tehát nem vonhatja ki magát a népekhez szóló missziós tevékenység kötelezettsége alól, s azt is szem előtt kell tartania, hogy a missio ad gentes elsődleges feladata annak hirdetése, hogy az emberek megtalálják az üdvösséget Krisztusban, aki „az Út, az Igazság és az Élet” (Jn 14,5). A vallások közötti párbeszéd „nem helyettesítheti egyszerűen az örömhír hirdetését, hanem éppen az örömhír hirdetése felé irányul”. ⁴⁰Másrészt azonban a misszionárius feladat nem lehet akadálya annak, hogy meghallgatásra kész szívvel bocsátkozzunk a párbeszédbe. Tudjuk, hogy a kegyelemmel szemben, mely végtelenül gazdagon kihat az emberi életre és történelemre, az Egyház nem hagyhat fel kutatásainak elmélyítésével, melynek során a Vigasztalónak, az Igazság Lelkének (vö. Jn 14,17) segítségére támaszkodik – ő vezeti majd el „a teljes igazságra” (vö. Jn 16,13).

Ez az elv nemcsak a keresztény igazság kimeríthetetlen teológiai elmélyítésének az alapja, hanem a filozófiákkal, a kultúrákkal, a vallásokkal folytatott keresztény párbeszédnek is. Isten Lelke, aki „ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8), gyakran támaszt az egyetemes emberi tapasztalaton belül és ennek számos ellentmondása dacára olyan jeleket, melyek az ő jelenlétéről tanúskodnak, s amelyek segítségével magának Krisztusnak a tanítványai is mélyebben megérthetik az általuk közvetített üzenetet. Vajon nem ennek az alázatos és bizakodó nyitásnak a szellemében igyekszik a II. Vatikáni Zsinat is „olvasni az idők jeleit”? ⁴¹Az Egyház, miközben arra vállalkozik, hogy gondosan és figyelmes körültekintéssel összegyűjtse „Isten jelenlétének és szándékának jeleit”, ⁴²felismeri, hogy nemcsak adja őket, hanem „hogy mennyi mindent köszönhet ő az emberiség történelmének és fejlődésének” ⁴³A Zsinat szintén arra biztat, hogy ezzel a nyitottsággal és ugyanakkor figyelmes körültekintéssel forduljunk a többi vallás felé. A mi dolgunk, hogy hűségesen kövessük tanításának útmutatását.