1. Az új évezred kezdetén (Novo
millennio ineunte), amikor véget ér a Nagy Jubileum – ebben
az évben ünnepeltük a Jézus születése
óta eltelt kétezer esztendőt –, és új
időszak nyílik az Egyház előtt, újra
visszhangzanak szívünkben Jézus szavai. Ô,
miután Simon bárkájából beszélt a
tömeghez, arra szólította fel az Apostolt, hogy „evezzen a
mélyre” halat fogni: „Duc in altum” (Lk 5,4). Péter
és az első társak hittek Krisztus szavainak és
kivetették hálójukat. „S annyi halat fogtak, hogy
szakadozni kezdett a háló” (Lk 5,6).
Duc in altum! Ezek a szavak ma is visszhangzanak szívünkben,
s arra ösztönöznek, hogy hálával emlékezzünk
meg a múltról, szenvedélyesen éljük a jelent és
nyíljunk meg a jövő előtt: „Jézus Krisztus ugyanaz
tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8).
Nagy volt az öröme ebben az évben az Egyháznak, aki Ura
és Jegyese arcát szemlélte. Minden korábbit
meghaladó mértékben zarándok néppé vált,
s „a juhok nagy pásztorának” (Zsid 13,20) vezetésére
bízta magát. Isten népe itt, Rómában, Jeruzsálemben
és minden részegyházban is olyan rendkívüli
lendülettel lépte át a „Szent Kaput ” – aki Krisztus –, hogy
számos tagját vonzotta magával. Ehhez a Krisztushoz, a történelem
céljához és a világ egyetlen Üdvözítőjéhez
kiáltotta az Egyház és a Lélek: „Marana tha –
Jöjj el, Urunk, Jézus” (vö. Jel 22,17.20; 1 Kor 16,22).
Lehetetlen fölbecsülni annak a kegyelemnek a jelentőségét,
mely az eltelt év folyamán érintette meg a lelkeket.
Bizonyos azonban, hogy „az élet folyója”, mely „Isten és a
Bárány trónjából fakad” szüntelenül
(vö. Jel 22,1), áradt szét az Egyházban. A Lélek
vize ez, mely csillapítja szomjunkat és megújít
bennünket (vö. Jn 4,14). Az Atya irgalmas szeretete nyilvánult
meg nekünk ismét Krisztusban. A Jubileumi Év befejeztével
ismét ujjongva énekelhetjük a hálaadás ősi
énekét: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó:
irgalma örökkévaló” (Zsolt 118[117],1).
|