I

TALÁLKOZÁS KRISZTUSSAL: A NAGY JUBILEUMI ÉV ÖRÖKSÉGE

4. „Hálát adunk neked, mindenható Urunk, Istenünk” (Jel 11,17). A Jubileumi Évet meghirdető bullában azt az óhajomat fejeztem ki, hogy a Megtestesülés misztériuma kétezredik éve „egyetlen, szakadatlan dicsőítő énekké” váljon „a Szentháromságról”, ²valamint hogy „a kiengesztelődés útja és az igaz remény jele legyen mindazok számára, akik Krisztusra és az Ô Egyházára tekintenek”. ³A jubileumi év megélése ezeknek az alapvető dimenzióknak megfelelően történt, néha olyan telített pillanatokat idézve elő, hogy szinte kézzelfoghatóvá vált Isten irgalmas jelenléte, amelyből eredően „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről száll alá” (Jk 1,17).

Mindenekelőtt a dicséret dimenziójára gondolok. Ebből fakad a hit minden hiteles válasza arra az isteni kinyilatkoztatásra, amely Krisztusban testesült meg. A kereszténység a kegyelem műve, annak az Istennek a meglepetése, aki nem érte be azzal, hogy megteremtse a világot és az embert, hanem teremtményei lépteihez igazodott, és miután sokszor és sokféle módon szólt hajdan az atyákhoz, „ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk” (Zsid 1,1–2).

Ezekben a végső napokban! Igen, a Jubileumi Év megsejttette velünk, noha kétezer év múlt el a történelem során, mégsem veszített hamvasságából ez a „mai nap”, melyre az angyalok hivatkoztak, amikor hírül adták a pásztoroknak azt a csodálatos eseményt, hogy Jézus megszületett Betlehemben: „Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus az Úr, Dávid városában” (Lk 2,11). Kétezer év telt el, ma sokkal inkább, mint valaha, eleven az a kijelentés, melyet Jézus tett saját hivatásáról a názáreti zsinagógában elképedt honfitársai előtt, amikor magára alkalmazta Izajás jövendölését: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok” (Lk 4,21). Kétezer év telt el, de az irgalomra szoruló bűnösök – s ugyan ki nem szorul rá? – továbbra is vigasztalást találnak az üdvösség e „mai napjában”, aki a Kereszten megnyitja Isten Országát a bűnbánó latornak: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a mennyben” (Lk 23,43).