Zarándoklat a Szentföldre
13. Egyébként hogyan is ne emlékeznék meg saját
személyes Jubileumomról, a Szentföldön tett zarándokútról?
Szerettem volna a káldeai Urban kezdeni, hogy kifejezetten Ábrahám
nyomába eredjek, „aki atyánk a hitben” (vö. Róm
4,11–16). Meg kellett azonban elégednem egy lelki jellegű útszakasszal,
a szuggesztív erejű igeliturgiával, amelyet február
23-án a VI. Pál Aulában tartottunk. Rögtön
ezt követte az igazi és tulajdonképpeni zarándoklat,
amely az üdvtörténet eseményeinek sorába illeszkedett.
Így abban az örömben részesültem, hogy elmehettem
Sínai hegyére, a Tízparancsolat átadásának
és az első Szövetség kötésének helyére.
Majd egy hónappal később folytattam a zarándoklatot.
Elmentem Nebo hegyére, majd azokra a helyekre, ahol a Megváltó
lakott, s amelyeket ő szentelt meg. Csak nehezen tudom kifejezni érzéseimet,
melyeket születési helyén, Betlehemben, majd életének
későbbi színterein, így Názáretben és
máshol fakasztott az iránta érzett tisztelet, majd amikor
az Utolsó Vacsora – vagyis az Oltáriszentség megalapítása
– színhelyén mutathattam be a szentmisét, s amikor újra
átelmélkedhettem a Kereszt misztériumát a Golgotán,
ahol életét áldozta értünk. Ezeken a ma is sok
szenvedésnek kitett, sőt az erőszak által ma is erősen
beárnyékolt helyeken kivételes fogadtatásban volt részem,
mégpedig nemcsak az Egyház részéről, hanem az
izraeli és palesztin közösségek részéről
is. Mélyen megindított a Siratófalnál elmondott ima
és a Yad Vasem emlékhely meglátogatása is, mely a náci
haláltábor áldozatainak szörnyű emlékét
őrzi. Ezt a zarándokutat a testvériség és a béke
szelleme járta át, amit szívesen tekintek a Jubileum egyik
legszebb ajándékának. Visszagondolva az e napokon átélt
hangulatra, heves vágyat érzek arra, hogy sürgessem
mindazoknak a problémáknak igazságos megoldását,
melyektől még mindig szenvednek e szent helyeken az őket oly
nagyra becsülő zsidók, keresztények és muzulmánok.
|