18. Az Evangéliumok valójában nem állítják,
hogy Jézus teljes életrajzát tartalmaznák a modern
történettudomány elvárásainak megfelelően.
Mégis, a Názáreti arca biztos történeti
alappal bontakozik ki belőlük, mivel az evangélisták
hiteles tanúságtételekre támaszkodtak (vö. Lk
1,3) és olyan dokumentumok alapján dolgoztak, amelyeket az Egyház
éber ellenőrzésének vetettek alá. A Szentlélek
megvilágító tevékenysége következtében
már az első órákról is biztos tanúk
vallották azt az emberileg zavarba ejtő tényt, hogy Jézus
szűz anyától született: Máriától,
aki József jegyese volt. Azok, akik ismerték Jézust a Názáretben
eltöltött mintegy harminc éven át (vö. Lk 3,23),
az „ács fiáról” (Mt 13,55), sőt magáról
az „ácsról”
is biztos adatokkal szolgálnak, akinek megvolt a maga helye rokonsága
körében (vö. Mk 6,3). Feljegyzik vallási érzékét,
amely arra ösztönözte, hogy övéivel együtt részt
vegyen a jeruzsálemi templomba tartó éves zarándoklaton
(vö. Lk 2,41), s hogy rendszeresen megjelenjen városa zsinagógájában
(vö. Lk 4,16).
Bár szerves és részletes beszámolóval nem
rendelkezünk róla, mégis nyilvános működésének
korszakáról sokkal bőségesebbek az adatok, kezdve attól
a pillanattól, amikor az ifjú galileait Keresztelő János
megkereszteli a Jordánban. Ekkor felülről kapott tanúságtétel
erősíti meg, s mint az Atya „szeretett fia” (Lk 3,22) megkezdi
igehirdetését Isten Országának eljöveteléről,
melynek követelményeit és hatalmát nemcsak szavakkal,
hanem a kegyelem és irgalom jeleivel is bizonyítja. Az Evangéliumok
bemutatják, amint városokon és falvakon halad át az
általa választott tizenkét apostol kíséretében
(vö. Mk 3,13–19), asszonyok csoportja szolgál neki (vö. Lk
8,2–3), tömegek keresik és követik, betegek kérik gyógyító
hatalmát, beszélgetőtársak hallgatják szavait
több-kevesebb haszonnal.
Az evangéliumi elbeszélések abból a szempontból
is egybehangzanak, hogy rámutatnak a Jézus és a korabeli
vallási társadalom hangadó csoportjai között
egyre növekvő feszültségre, egészen a végső
kifejletig, melynek drámai epilógusára a Golgotán
kerül sor. A sötétség óráját
azonban új, sugárzó hajnal követi, mely egyben végleges
is. Az evangéliumi elbeszélések valóban azzal zárulnak,
hogy a Názáretit mint a halál felett is győzedelmeskedőt
mutatják be: bizonyságot tesznek az üres sírról
és hírt adnak a Feltámadott megjelenéseiről,
melyek során a tanítványok – előbb megdöbbenéssel
és elképedve, majd kimondhatatlan örömmel – élőként
és sugárzóként fedezik őt fel, s fogadják
tőle a Lelket (vö. Jn 20,22), valamint a parancsot, hogy „minden nép”
számára hirdessék az Evangéliumot (Mt 28,19).
|