A hit útja

19. „Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat” (Jn 20,20). Az az arc, melyet az apostolok a feltámadás után szemlélnek, annak a Jézusnak az arcával azonos, akivel mintegy három éven át együtt éltek, s aki most új életének káprázatos valóságáról biztosítja őket, amikor megmutatja nekik „kezét és oldalát” (uo.). Bizonyos, hogy nem hittek neki egykönnyen. Az emmauszi tanítványok csak hosszú lelki út megtétele után kezdtek hinni (vö. Lk 24,13–35). Tamás apostol csak a csoda megállapítása után hitt (vö. Jn 20,24–29). Valójában őt sem a Feltámadott látása és érintése győzte meg, csak a hit volt képes felfedni előtte titokzatos arcát. Olyan tapasztalat volt ez, melyet az apostoloknak már korábban meg kellett szerezniük Krisztus történeti élete folyamán, szembesülve azokkal a kérdésekkel, melyek minduntalan felötlöttek bennük, amikor Jézus gesztusaival vagy szavaival találkoztak. Csak a hit útján juthatunk el valóban Jézushoz; olyan úton, melynek szakaszait maga az Evangélium rajzolja meg a Fülöp Cezáreájában zajló, ismert jelenetben (vö. Mt 16,13–20). Jézus, mint aki meg akarja vonni küldetésének első mérlegét, tanítványait kérdezi arról, hogy kinek vélik őt „az emberek”. Ezt a választ kapja: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik másik prófétának” (Mt 16,14). Helytálló válasz, mégis, milyen távol áll az igazságtól! A nép képesnek bizonyul felfogni ennek a rabbinak valóban kivételes vallási jelentőségét, akinek szavai végtelenül elbűvölik, de nem képes fölébe helyezni őt Isten választott embereinek, akik rajta hagyták nyomukat Izrael történetén. Jézus valójában egészen más, mint ők! „Övéitől” éppen azt a felismerési többletet várja el, mellyel eljuthatnak személye legmélyebb titkához: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16,15). Csak a Péter által, majd vele együtt a mindenkori Egyház által megvallott hit vezet el titkának leglényegéhez: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16).