A fájdalmas arc
25. Krisztus arcának szemlélése így elvezet bennünket
misztériuma legparadoxabb vetületéhez, mely az utolsó
órán, a Kereszt órájában nyilvánul
meg. Misztérium ez a misztériumban, melyet az emberi teremtmény
csak leborulva imádhat.
Az Olajfák kertjében vívott haláltusa jelenete élénken
rajzolódik szemünk elé. A rá váró megpróbáltatás
gondolatától lesújtva Jézus egyedül áll
Isten előtt, és a maga szokásos, bizalommal teli gyengéd
módján szólítja őt: „Abba, Atya”. Arra kéri
őt, hogy ha lehetséges, vegye el tőle a szenvedés kelyhét
(vö. Mk 14,36). Az Atya azonban, úgy tűnik, nem akarja
meghallani Fiának hangját. Jézusnak, hogy visszaadhassa az
embernek az Atya arcát, nemcsak az ember arcát kell magára
vennie, hanem a bűn „arcát” is: „Ô [az Atya] azt, aki bűnt
nem ismert, ‘bűnné’ tette értünk, hogy benne ‘Isten
igazságossága’ legyünk” (2 Kor 5,21).
Ennek a misztériumnak felfoghatatlan mélységét újra
és újra megpróbáljuk kimeríteni. A paradoxon
a maga teljes élességével abban a fájdalommal teli,
sőt látszólag elkeseredett kiáltásban nyilvánul
meg, melyet Jézus hallat a Kereszten: „‘Eloi, Eloi, lamma szabaktáni?’
Ez annyit jelent: Istenem, Istenem, mért hagytál el?” (Mk 15,34).
Elképzelhető-e ennél nagyobb gyötrelem, sűrűbb
homály? Valójában Jézusnak ez a szorongó „miértje”,
miközben megőrzi a kimondhatatlan fájdalom élményét,
a 22. Zsoltár első szavait idézve fordul az Atyához,
s közben bevilágítja az imádság egészének
fénye, mellyel a zsoltáros érzelmeket felkavaró módon
vegyíti a szenvedést és a bizalmat. A zsoltár
ugyanis így folytatódik: „Atyáink benned reménykedtek,
reméltek s te megszabadítottad őket… Ne maradj távol
szükségemben, légy közel, mert sehol sincs segítség!”
(Zsolt 22[21],5. 12).
|