26. Kedves Testvérek, Jézusnak a
Kereszten elhangzó kiáltása nem egy elkeseredett ember
szorongását fejezi ki, hanem a Fiú imáját,
aki szeretetből Atyjának ajánlja lelkét valamennyiünk
üdvére. Ugyanakkor, amikor Atyjától „elhagyatva” bűneinkkel
azonosul, egyben az Atya kezébe is „ajánlja” lelkét.
Tekintetét az Atyára szegezi. Egyedül ő ismeri Istent,
egyedül neki van élménye róla, s éppen ezért
még ebben a sötét órában is világosan látja
a bűn súlyát és végtelenül szenved
miatta. Egyedül ő, aki látja az Atyát és tökéletesen
élvezi ezt az ismeretet, mérheti fel teljesen, mit jelent a bűn
miatti ellenállás az Atya szeretetével szemben. Passiója,
mielőtt testi szenvedés lenne, s annál sokkal magasabb
fokon, a lélek elviselhetetlen szenvedését jelenti. A teológiai
hagyomány nem mulasztotta el feltenni a kérdést: hogyan
lehetséges az, hogy Jézus, miközben mély egységben
maradt Atyjával, aki természeténél fogva öröm
és boldogság, egyidejűleg haláltusáját
vívta, egészen az elhagyatottságot kifejező kiáltásig.
E két, látszólag összeférhetetlen elem egyidejű
jelenléte valójában a hüposztatikus unió kimeríthetetlen
mélységében leli magyarázatát.
|