A Feltámadott
arca
28. Az Egyház, ahogy Nagypénteken és Nagyszombaton is, szüntelenül
szemléli ezt az átvérzett arcot, melyben Isten élete
van elrejtve és amely üdvösséget ad a világnak.
Krisztus arcának szemlélése azonban nem állapodhat
meg a Megfeszített képénél. Ô a Feltámadott!
Ha nem így lenne, nem lenne értelme a mi tanításunknak
és nem lenne értelme a hitünknek sem (vö. 1 Kor 15,14).
A feltámadás az Atya válasza volt Jézus engedelmességére,
ahogy a Zsidókhoz írt levél említi: „Földi életében
hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött
ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért
meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a
Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve
befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett
azoknak, akik engedelmeskednek neki” (5,7–9).
Ezentúl a feltámadott Krisztusra szegezi tekintetét az
Egyház. Péter nyomdokában jár, aki könnyekre
fakadt tagadása után, és újra elindult, érthető
aggodalommal vallva meg Krisztus iránti szeretetét: „Tudod, hogy
szeretlek” (vö. Jn 21,15–17). Az Egyház Pál társává
szegődik, aki a damaszkuszi úton találkozott Krisztus villámcsapásszerű
jelenlétével: „Számomra az élet Krisztus, a halál
pedig nyereség” (Fil 1,21).
Kétezer évvel ezeket az eseményeket követően úgy
éli át őket az Egyház, mintha ma történtek
volna. Krisztus arcában ő, a Jegyes, saját kincsét, örömét
szemléli: „Dulcis Iesu memoria, dans vera cordis gaudia”: édes Jézusnak
az emléke, a szív valódi öröme fakad belőle!
Ez az élmény erősíti az Egyházat, amikor ma is
útnak indul, hogy a harmadik évezred kezdetén is hirdesse
Krisztust a világnak: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és
mindörökké” (Zsid 13,8).
|